Kő-Szabó Imre | Villanyoltás után

Szépirodalom - próza

Villanyoltás után

Mind a ketten, Tomori Sándor és az asszony, Tüskés Pálné Borika, ott dolgoztak a gyárban. Sándor, aki huszonkét éves volt és minden nőben valami vonzót talált, Borit is megnézte. Nem szégyen az ilyesmi, ebben a korban. Hiszen nyiladozó, kibontakozó időszak volt mindkettőjük számára, igaz Bori már harminckét éves volt. Napközben Tomori Sándor úgy intézte dolgait, hogy a műhelyből mindig átment oda, ahol Bori dolgozott. A kettőjük között zajló beszélgetésekből egyértelműen kiderült, hogy Bori férjezett asszony, már öt éve. Sándor így is tekintett az asszonyra. Nem gondolt semmire, meg akarta tartani azt a bizonyos tisztességes távolságot. Csupán jó volt beszélgetni, nem többet, úgy napi két-három alkalomkor, csupán öt percet, mert a meló többet nem engedett. Ilyenkor titkon megnézte Borit. Igaz, már vagy százszor látta, de nem tudott betelni formás alakjával. Különösen a szája tetszett, nem tudta megmondani miért, érezte az el nem csattant csókok ízét is. Ez eléggé izgató volt számára és egyben egy izgalmas, soha be nem teljesülő játék.

Azért ebben a játékban volt valami izgalmas, meg nem magyarázható vonzalom. Tomori Sándor néha elgondolkodott, de ezen túl, nem jutott semmire. Történt aztán egyszer, beszóltak a műhelybe:

– Tomori Sanyi! Hol vagy? – kiabálta egy kolléga.

– Itt vagyok! – bújt elő a szerelőaknából, ahol egy öreg gépkocsit javítottak.

– Menj a portára, keresnek!

Hirtelen jött ez a bejelentés. Tomori Sándornak pedig az, hogy ki keresheti? Nincs semmiféle ismerőse, rokona itt a városban. Kíváncsian ment a portára és ott érte valóban a meglepetés. Bori várakozott ott, egyedül. Szépen fel volt öltözve, utcai ruhában. Ilyennek még nem látta, igazán szépen mutatott.

– Én kereslek! – mondta röviden. – Várlak ma este a lakásomon. A férjem délutános, úgy este féltizenegy felé érkezik haza.

Tomori Sanyi csak állt, szinte földbe gyökerezett a lába. Nem akart hinni a fülének. Megfogta az asszony vállát, hogy egy kicsit érezze a testét, így diszkréten. Az asszony szemei csillogtak és kedvesen mosolygott.

– Az Ady Endre utcában lakom! – mondta és további eligazítást tartott. – Ez egy olyan ház, ahol sorban vannak a lakások, jobbra és balra. Én eléggé hátul, a bal sarokban lakom. A konyha bejárati ajtón gyér fény fog kiszűrődni, ott várlak, este fél hét körül. Rendben?

Ez az utóbbi kérdés már úgy hangzott el, mintha Tomori Sándor mondta volna, megnyugtatóra. Aztán intett a fejével és az asszonyt nézte. Most vette észre, milyen szép barna szemei vannak és a száján kívül, arca sima és fehér. Tudta mi vár rá, olyan izgalom kerítette hatalmába, hogy az nap már nem is tudott dolgozni. Csak az estére gondolt, Borira. Milyen érdekes nő, ő nem is mert sohasem erre gondolni, hogy az asszony az övé legyen. És íme: – beteljesült minden!

Munka végeztével az öltözőben megfürdött. Fogat is mosott, felöltözött és elindult a megadott címet megkeresni. Szerette volna felderíteni még világosban, hol van és milyenek ott a körülmények. Nem szerette volna, ha valami különös, nem várt esemény megzavarná a dolgokat. Megtalálta a címet, a kapu is nyitva volt, benézett a házba.

Valóban olyan volt, ahol jobbra és balra szoba-konyhás lakások sorakoznak. Az udvar végében virított a zöldre festett vécék sora. Ez egy négyszögletes udvar volt, bejárat és kijárat csak ezen a kapun keresztül lehetséges, éppen ott, ahol állt. Más irányba innen elmenni nem lehet, ha csak valakinek közben ki nem nőnek a szárnyai.

Ez egy kicsit elkeserítette, mi van akkor, ha a férj hamarabb jön haza és elfutni sem tud, mert olyan ez, mint a kelepce. Talán az vigasztalta, hogy Borinak biztosak a tapasztalatai és nem kerülhet sor arra, hogy a férj palacsintát csináljon belőle.

Az indulat azonban nagy volt benne, meg Bori kedves szavai, így hátrálni ebben a csatában már nem lehet. Az annyi lenne, mintha a győzelem elől megfutamodna. De ő nem olyan vitéz, kivont karddal indul a csatába.

Még párszor megkerülte a háztömböt, néhány utcányira elbarangolt, nézte az óráját. Mivel csendes, késő őszi nap volt, már korán sötétedett. Mire visszatért az időtöltést eredményező portyáról, eljött a látogatásra alkalmas időpont.

Tomori Sándor biztos léptekkel belépett a kapun, végigment az udvaron, csak a hátsó, bal sarki lakást nézte, ahonnan gyér fény szűrődött az udvarra. Egyik helyen, kitett hokedliken ülve, két nő és egy férfi beszélgettek. Halkan jó estét köszönt, amelyre az ámulás után némi mormogásféle válasz érkezett. Ő csak ment a célja felé, az ajtón hármat kopogtatott, amely azonnal kinyílt. Bori állt ott, betessékelte és bezárta az ajtót. Még a sötétítőfüggönyt is felakasztotta, hogy elzárja az esetleges kíváncsi tekinteteket.

Megölelték egymást, most először, mint férfi és nő. Tomori Sándor érezte, hogy az asszony testén enyhe remegés futott át. Leültette az asztalhoz, tányért vett elő, a gáztűzhelyen lévő lábosból pörköltet, mert nokedlivel. Eléje tette, egy pohárba még bort is öntött. Mondta: – Igyál! Tomori Sándor felemelte a poharat és csendesen ivott. – Egyél! – mondta Bori és megfogta a vállát. Még mindig remegett.

Az evéssel gyorsan végzett, mert ugye nem enni és inni jött ő ide. Amikor végzett, Bori a szobába irányította. Ott álltak egymással szemben. Félhomály volt, csak az a fény világított, amely a konyhai kisvillany lámpájából beszűrődött. De ez a fény is elegendő volt, lássa az asszony gömbölyded melleit és végre érezhesse szájának csodálatos melegét.

Aztán beborultak az ágyba és ölelték egymást legalább egy órán át. Bori szólt: – Menni kell – Milyen érzéke van ennek a nőnek? – jutott eszébe hirtelen. – Mindenre alapos szervezéssel gondol. Arra, hogy ide jöjjön, ölelje, legyen vele. Aztán menjen, és majd akkor jöjjön, ha hívja. A férj csak dolgozzon, mert neki az a dolga, eltartja a családot.

Később, egy műhelybeli beszélgetésből kiderült, a férj Tüskés Pál vállalta, hogy két műszakot is megcsinál. A terve, legyen egy családi házuk. Aztán, ha ez meglesz, lehet majd lazítani, jöhet a gyerek. Ez a feszített tempó kivette minden erejét. Hazaért, evett, aztán bezuhant az ágyba és másnap reggel az óra csörgésére ébredt. Nem gyűlölt senkit, semmit, csak az órát, amely szerkezetével kegyetlen volt hozzá.

A Borival folytatott izgalmas találkozás még párszor megismétlődött. Azonban Tomori Sanyi mindig csak nagyobb unszolásra volt hajlandó bemenni ebbe a csapdaszerű házba. Nem mintha Borival való együttlét zavarta volna, inkább az elszólások tették bátortalanná, amit az asszony tett, mert párszor, még szerencse, hogy akkor, amikor ő távol volt, váratlanul hamarább hazajött a férj.

Aztán csendes nyugalomban eltelt egy év. Bori egyik reggel izgatottan közölte: – Elköltözünk. Vettünk egy házat Palotán, szép kertes. A férjemnek minden vágya ez volt.

Tomori Sanyi csak nézte a nőt. Még most is szép volt. Teljesült a kitűzött cél, megvan a ház, a férj is csak a kötelező műszakot teljesíti, ott is, meg biztosan otthon is. Így legalább szent a béke, létrejött az a bizonyos egyensúly.

Úgy tűnt, hogy ez így igaz. Az asszony eléggé kimért volt Tomori Sanyival. Ő pedig összegezte magában a történteket. Egy csinos nő volt az életében, kissé, rizikósan izgalmas volt, de ki mondja el magáról, ha nem ő, hogy még így is megérte.

Már-már a feledés homályába vesztek az események, amikor egyik reggel fordítva zajlott minden. Bori jött át hozzá.

– Nem zavarlak? – kérdezte bátortalanul, de kedvesen mosolygott. Tomori Sándor ugyanazt a nőt látta most benne, aki akkor volt, amikor először hívta magához. Kedves volt, kívánatos és újból érdekes.

– Ráérsz ma este? – kérdezte hirtelen és kezét rátette Tomori Sanyi kezére. A fiú úgy érezte, áram ütötte meg, hevesebben vert a szíve, a légzése is megváltozott. Eszébe jutottak azok az izgalmas esték, de már érezte, ez a múlté. Bori várt egy kicsit, tudta a fiúnak nem közömbös, még akkor sem, ha az utóbbi időben változtak a dolgok. Kis szünet után közölte:

– Este hétkor várlak! – mondta egyszerűen, de magabiztosan. Most hosszabb szünet következett. Tomori Sanyi nem tudta mit mondjon, aztán csak annyira telt neki:

– Nem tudom, hol laksz.

Ez már Bori számára a teljes igent jelentette. Nem tétovázott, mondta a címet és minden óvintézkedést.

– A kertkapu nyitva lesz. Kívülről az előszobaajtón van egy keskeny ablak. Ha ég a villany, akkor még nem jó, de ha elalszik, minden rendben. Arcon csókolta a srácot, megszorította a kezét és távozóban annyit mondott:

– Várlak a megszokott időben!

Tomori Sanyi most is letaglózva érezte magát. Ez a nő játszik vele. Fura módon érezte magát, izgalom futott végig rajta, elképzelte az esti találkozást. Visszaidézte a korábbi részleteket, amelyet így végiggondolva, izgalmas csatának ígérkezett.

Felment az öltözőbe, szép lassan megfürdött. Húzta az időt, próbálta úgy kicentizni a dolgokat, hogy ha elindul, ne kelljen sokat várnia. Inkább minden egyezzen, percnyi pontossággal, üresjárat ne legyen.

Komótosan elindult, Palotára villamossal utazott. A célhoz vezető megállóban leszállt. A házig lassú, egyenletes léptekkel, sétálva ment. Nézte az óráját, ne késsen egy másodpercet sem, hiszen ez a találkozás Bori által megkomponált, szép szimfónia lesz. Látta az előszobaajtó keskeny ablakát. Égett a villany. – Úgy megy minden, ahogy mondta! – nyugtatta magát Tomori Sándor. A sarkon megállt egy percre, hogy felvértezze magát a csatára, legalább is lelkiekben. Aztán ahogy ismételten az ajtó keskeny ablakára pillantott, elaludt a villany. – Előre, harcra fel! – adta ki a parancsnak is beillő felszólítást önmagának. Érezte, ez kissé vicces, de a benne felgyülemlett feszültséget így oldotta önmagában.

A kertkapu nyitva, az ajtó is, belépett. Bori ott állt egy száll köntösben, alatta semmi. Most nem invitálta a konyha felé, mindjárt a szobába terelte. Összeölelkeztek, Boriról lecsúszott a köntös. Tomori Sanyi a nő csupasz, teljesen forró testét ölelte.

Az édesítő mámor kezdett elhatalmasodni rajta, amikor hirtelen kulcs csörrent a zárban, de a belülről benne lévő kulcs miatt nem nyílt. – Bori! Bori! – hangzott kívülről egy kemény férfihang, dörömbölés kíséretében. Bori eszmélt fel hirtelen, az ablakhoz szaladt, kinyitotta és szó nélkül mutatta az utat Tomori Sanyinak. A srác belebújt a nadrágjába, felkapta az ingjét, belelépett cipőjébe és egy fiatalos mozdulattal kiugrott az ablakon.

Hirtelen csend keletkezett, olyan csend, amelyből éles késsel egy darabot lehetett volna vágni. Aztán léptek zaja, olyan futásféle. Dobbanások, kivehetetlen szitkozódások, puffanások. Egy keményebb ordítás. Nem tartott tovább három percnél. Aztán megint csend.

Bori kinyitotta az ajtót, ott állt köntösben. A férje jött az utcai ajtó felől, zihálva mondta:

– Rabló volt a kertben, jól elláttam a baját!

Félretolta az asszonyt az útból és belépett az előszobába.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Villanyoltás után”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés