Dr. Vargha Dezső | Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 3.

Színház

Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 3.

Tisztelt Olvasók!

Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.

 

A Pécsi Nemzeti Színház az 1910-es években
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye).

 

A Pécsi Nemzeti Színház megnyitása 1895-ben – „Thália Ünnepe”

Az első és a második részben a Pécsi Figyelő (1874-1902) politikai napilap 1895. október 4.-én kelt, 5.-én megjelent számának „Thália Ünnepe” című, első oldalas vezércikkének első és második részét idéztem. Most folytatom ott, ahol abbahagytam:

„… Legyenek üdvözölve szíves örömmel látott vendégeink e nagy ünnep alkalmából közöttünk! Jöjjenek és ünnepeljenek velünk együtt Thália ünnepén, ünnepeljenek, s az ünnep után visszatérve otthonukba, merítsenek erőt a jövőre nézve a mi ünnepünkből, merítsenek hitet és bizalmat a magyarra váró új küzdelmek- és új harcokra, mert hiszen: Nép, mely dicsőt, s magasztost így (magasztal): Van abban élni, még hit és erő!

Halassy (Halasi) Mariska (Forrás: Wikipédia)

Igen, mert íme, az ország délvidékének határán, abban a városban, hol hajdan a török félhold ragyogott le a Mecsekről, fényével elhomályosítva a keresztet, honnan az oszmán évszázadokon keresztül uralkodott a magyar felett. S a vészharang szava kongott szét a Drávától fel a Duna mentén, keresztül az ország szívébe, ős Buda várába: ma íme, boldogan él, előrehalad jólétben és kultúrában, a magyar s a régi gyász helyén íme öröm-ujjongás szava hallik, zálogául egy szebb, egy biztosabb jelennek. Mert itt áll városunk szívében a magyar színművészet állandó temploma, hirdetve ország-világ előtt, hogy a magyar ezer év megpróbáltatásai dacára is csak magyar marad!

Magyar maradt, s az is akar lenni, míg él, míg az Isten szabad levegőjét szívja, s nem fogja letörni újabb ezer év vésze sem, amint nem törhette meg a tatárjárás, török rabiga, kuruc-labanc dúlás, külső ellenség, és belső testvérviszály. Sőt felismerve a vészt, hogy egyedül állván ma is annyi ellenség közt társulnia, egyesülnie kell, kezet fog, amint kezet fogott Pécs minden polgára a nemzeti színművészet állandó csarnoka felépítésére – és halad a művelődés, a virágzás, a jólét és boldog jövő ösvényén.

A magyar Tháliának a holnapi nappal felszentelendő oltára pedig álljon Pécsett örökké, s hirdessék róla a szív és hon szerelmét mindenkor lelkes, igaz apostolok, hogy oda járjunk mindnyájan, s oda járjanak unokáinknak unokái is, az élet harcai után hűsítő cseppet, enyhítő balzsamot, s erősítő vigaszt nyerni az örök szép s az örök jó forrásából!”

 

A pécsi színtársulat az 1916/1917-i színi évad előtt

Leövey (Leőwey) Leó (Forrás: Wikipédia)

Az első világégés idején sem „hallgattak a múzsák”, és a konzervatív-katolikus Dunántúl (1911-1944) 1916. augusztus 19.-i keltezéssel, 20.-i megjelenéssel „Az új pécsi színészek” címmel és „A helyárak 20 százalékos emelése” alcímmel jelentetett meg írást a fontos színházi személyi és adminisztratív tudnivalókról, amelynek középpontjában Füredi Béla, a pécsi színház akkori igazgatója állott. A cikk anonim szerzője „A Dunántúl tudósítójától” szöveg alatt szerepelt. Nézzük az írást, amely adalékként szolgált az 1916. év színház-történethez. (Mivel ezek az adatok a szakirodalomban ismertek már, a cél a szélesebb közvéleménnyel történő megismertetés ez esetben is.)

„Füredi Béla pécsi színigazgató beadványt intézett a polgármesterhez, amelyben közli, hogy a vidék legelső erőiből újonnan szervezett társulatával szeptember 8.-án szándékozik megnyitni Pécsett az új színi idényt. A színtársulat a 6. gyalogezred kiváló zenekarában az idén is elsőrangú kísérőt nyer. A kiváló művészi erőkre és az általános drágaságra hivatkozva kéri Füredi a várost arra is, járuljon hozzá a helyárak 20 százalékos felemeléséhez, és amíg a fűtés ideje be nem következik, mentesítse a napi 25 korona fűtési átalány fizetésétől. A színigazgató kérelmét a színügyi bizottság legközelebb tartandó ülésén fogja elbírálni.

 

Az új színtársulat tagjainak névsora a következő:

Tihanyi Béla (Forrás: Darabanth.hu)

Nők: Peterdi Etus operette szubrett énekesnő, Teleki Ilonka operette koloratur énekesnő, Halasi Mariska drámai hősnő és szende, Farkas Ida szende és társalgó, H. Serfőző Etel operette komika és anya színésznő, Csáki Ica énekesnő, Szécsi Emma operette és népszínmű énekesnő, Zsigmond Margit naiva, F. Zalai Margit társalgási színésznő, Daka Anna segédénekesnő, Áldor Mariska és Áldor Ilonka kar- és táncosnők.

Kardalos nők: Aranyosi Manai, Aranyosi Mici, Aszalai Böske, Borbély Sándorné, Jakab Gizi, Kocsis Ilus.

Férfiak: Leőwey Leó jellemkomikus, rendező, Tihanyi Béla operette énekes, rendező, Doktor János jellemapa, rendező, Gózon Béla hősszerelmes, rendező, Baranyai László kedélyes apa, Borbély Sándor jellemkomikus és kedélyes apa, Latabár Rezső operette táncoskomikus, Pap István lírai szerelmes (bevonulása esetén helyettese lesz), Tordai György siheder, Németh Nándor operette tenor, Turai Mihály karmester.

Kardalosok: Csáki Ferenc, Németh János, Ligethy Gyula, Bitter Károly, Kőszegi Károly, Kiss Béla, Keresztesi János, Sándor Géza.

Az új társulat friss erői mellett nagy veszteség is éri a pécsieket. Elmegy Pécsről Rákosi Ferenc, aki nejével együtt Erdélyi Miklós nagyváradi színigazgató társulatához szerződött el igen előnyös feltételek mellett. Rákosi Ferenc kedvelt és értékes tagja volt a színtársulatnak.”

Elsőként Füredi (Fürst) Béla (1868-1929) színigazgatót kell megemlíteni, aki 1920-ig volt a vezetője színházunknak, de haláláig hivatásánál maradt. A hölgyek között az egyik kiemeltnek értékelhető Halasi (Halassy) Mariska (1885-1955), a neves színésznővé fejlődött, tragikus sorsú művész. Pályája végig ívelt a múlt század első felén, filmekben is szerepelt, neves fővárosi színházak megbecsült tagja lett, de nyugdíjba vonulása után öngyilkos lett, fölakasztotta magát. (Sajnos, a vérgőzös-bolsevik Rákosi-korban nem számított egyedinek ez a szörnyűség!)

Doktor János portréja, alkotó: Dobrovics Péter festőművész
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár gyűteménye)

A férfi színészek között több mint figyelemre méltó a „rendező-dömping” ténye. Az igazgató mellett Leőwey (Leövey) Leó (1869-1938) érdemel először figyelmet, aki 1918-ig volt nálunk, majd Kolozsvárra távozott. Sokoldalúságát mutatta, hogy énekesként is működött. Tihanyi (Tauss, Tausz) Béla (1883-1941) többször is „visszajárt” Pécsre, de emellett a fővárosban is sikeres operett színészi pályát futott be. Opera rendezőként is sikeres volt. Doktor (Doctor) János (1881-1942) is 1918-ig volt nálunk, később rendezőként is, színészként is sikereket ért el.  Gózon Béla (1883-1927) 1905-ben már tag volt itt, később több színházban ért el sikereket színészként, 1921-ben pedig nálunk színi-tanodát nyitott. Utoljára Molnár Ferenc: Az ördög című színművében lépett föl 1924-ben.

A Latabár-dinasztiának a legutóbbi időkig szoros kapcsolata volt a pécsi színházzal. Az 1910-es években a már említett Latabár Rezső (1888-1943) erősítette a helyi művészi életet.

Rákosi Ferenc (1870-1950) itt is, Erdélyben is hasznos tagja lett a színészi-rendezői társadalomnak, szintén színész feleségével együtt. Rákosi(né) Ilona, majd 1903-tól Rákosi Ferencné néven 1902-től segédszínészként, férje 1903-tól előbb jellemkomikusként, majd operett komikusként, buffóként szolgálta a pécsi teátrumot. (Később még foglalkozunk az első és a mostani tag-összeállítás többi színészével.)

Inkább nézzük ismét a szerepköröket, mivel ez a „mai fülnek” nagyon szokatlan. A rendezők és a karmester mellett, a színészeknél a több műfajban való szereplésnél azoknak a színészeknek, színésznőknek volt előnyük, akik több szerepkörben is „bevethetők voltak.”

Latabár Endre (1811-1873) dinasztia-alapító, Pécsett is működő színész
(Forrás: Wikipédia)

A színésznőknél különös jelentőséggel bírtak az operett-színésznők: szubrett, koloratúr énekesnő, komika és anya színésznő, operett és népszínmű énekesnő, emellett még egy énekesnő- és egy segéd-énekesnő megnevezésű színésznő is föllépett. A színművekben, vígjátékokban az anya színésznő mellett szende és társalgó, naiva, társalgási színésznő is „kellett”. Persze a népszínművekben (hogy még játszottak népszínműveket is, azt éppen ez a „megnevezés” bizonyította), az énekesnő mellett a prózai színészek szintén fölléptek. A drámai hősnő a tragédiák előadásánál kapott főszerepet, de ugyanakkor a szende megnevezés a „könnyebb műfaj felé nyitott.” (A „könnyű műfajok” közötti „átjárást” szintén számba kell venni.) És akkor még nem is beszéltünk a kardalos nőkről, a kar- és a táncosnőkről. (Hogy „valamit a férfi nézői szemnek is nyújtsanak.”) Itt testvérek és egy asszony is szerepeltek a névsorban.

A férfi színészek közül az „operett-vonalat” az operett tenor, az operett táncoskomikus, az operett énekes képviselte, a vígjátékokban, színművekben a jellemkomikus és kedélyes apa, az (egyedüli) jellemkomikus, az (egyedüli) kedélyes apa, a jellemapa, a lírai szerelmes (bevonulásától függetlenül), a siheder lépett föl. A tragédiáknál a hősszerelmes, (itt is) a jellemapa, (itt is) a lírai szerelmes (bevonulásától függetlenül), (itt is) a siheder szerepelt. (Természetesen az „átjárás” itt is ismert volt.) A zenés daraboknál (de más műfajoknál is) a kardalosok alkották a „sokaságot, a népség-katonaságot.” A rendezők „elosztották” egymás között a rendezői-színészi föllépéseket, a zenés műfajok „felelőse” a rutinos karmester volt.

A világháború tombolása ebben a cikkben nem tükröződik vissza (csak a „szele”), a „bevonulás-esély” mellett a helyárak 20 %-kal történő fölemelése tanúsította azt, hogy nehéz volt a gazdasági helyzet, nem volt béke a világban.

 

Zerkovitz-operett premierje 1922-ből

A „slágergyáros” Zerkovitz Béla (1881-1948) népszerű 3 felvonásos operettje, a Katonadolog (szöveg Béldi Izor és Mérei Adolf) fölújításáról a Dunántúl 1922. április 1.-jei száma közölt tudósítást „(r.t.)” monogrammal. Ez az év azért volt jelentős a város életében, mivel az előző évben ért véget a rossz emlékű antant-szerb megszállás, ráadásul a gazdasági nehézségek is sújtották a kontinens népeit, így a pécsieket is. Azt bevezetőként tudni kell, hogy az előző évben – még a megszállás idején –, 1921. április 21.-én volt a bemutató, amelyet a hónap végén több, májusban egy, júliusban újabb egy előadás követett. A jelzett fölújítás dátuma 1922. március 31. volt.

Zerkovitz Béla (Forrás: Wikipédia)

A kritika kedvezően értékelte az előadást, „… amelyen, mint előrelátható volt, szép számmal jelent meg az operettet leginkább kedvelő pécsi színházlátogató közönség. Akik szeretik a könnyű zenét, a változatos, táncjelenetekkel élénkített darabokat, kacagtató helyzetkomikumokkal telítve, ha azok hellyel-közzel túlzásba is mennek, igen jól eltölthették a mai estét, és sokat mulathattak a darabon.

Úgy tetszett, mintha a régebbi szerzők jobban meg tudták volna találni a módját, hogyan kell az operett közönséget lekötni, és szórakoztatni. A zene, az egykor oly felkapott könnyű, de tagadhatatlanul fülbemászó melódiákkal teli Zerkovitz-zene, ma is két és fél órára visszanyerte népszerűségét.

Fejes Teri (Forrás: Wikipédia)

A szereplők is mintha kivétel nélkül mindnyájan jól lettek volna diszponálva ma este. Fejes Terié a fő érdem, aki minden pajzánságát, kedves énekét, temperamentumát, pompás tánctudását vitte harcba, és – győzött! Kisházy Sári, kinek második felvonásbeli toalettje az este szenzációja volt, énektudásban és biztos, rutinos játékban egyaránt kitűnőt nyújtott partnerével, Szintay (Nándor)val együtt. Komlós (Vilmos) szertelen jókedvében könnyekig kacagtatott, és alig győzött újrázni. Igen kedves volt a régi kedvenc, Kényes Manci, Rónai (Imre), Cser Gyula, Rónai Hermin, és a többiek mind részesek a darab sikerében. A legnagyobb elismerés illeti Remete Gézát a kitűnő, változatos és pompás rendezésért. Hajsinek (Rezső) mester kipróbált vezénylete alatt a zenekar hibátlanul működött.”

Komlós Vilmos fiatalon (Forrás: Wikipédia)

Ha Fejes Teriről (1902-1994), a sok sikert és hosszú életet megélt színésznőről kell néhány szóval megemlékezni – már pedig ”kötelező” megemlékezni –, akkor látszólag messziről kell kezdeni. Molnár Gál Péter (1936-2011, elég leírni róla, hogy MGP, és ha utána néz valaki, megelevenedik előtte az utóbbi évtizedek társadalom- és színház története) Péter Gizi halálakor a sok méltató szó mellett ezt is írta 2008. február 11.-én: „ …Valószínűleg, nem Péter Gizi volt a legnagyobb magyar operett szubrett. Mert a cím teljes jogon Fejes Terinek jár ki…” Ha azt nézzük, hogy ki írta Péter Giziről ezt a két maradandó mondatot, ha azt nézzük, hogy egy „vidéki” színésznőről írta, ha azt nézzük, hogy örülhetünk annak, hogy Fejes Teri mögött milyen kitüntetés – többekkel együtt – másodiknak lenni, akkor érezhetjük: milyen Nagy Színésznő volt Fejes Teri (no meg Péter Gizi)! És ne feledjük azt sem: mindkettő pécsi színész (is) volt!…

A híres Ős Hacsek-Sajó páros (Forrás: Wikipédia)

Még legalább egy jelentős alakításról és színészről emlékezzünk meg.  Komlós (Klein) Vilmos (1893-1959) Salamon (Saly) Béla (1885-1965) rábeszélésére választotta a színi pályát. A pécsi időszak is hozzájárult ahhoz, hogy jelentős komikusi-karakter színészi pályát fusson be, később országosan ismert színésszé váljon. Herczeg Jenővel ők alkották az „Ős” Hacsek és Sajó-párt. Leánya, Komlós Juci (1919-2011) és unokája, Földessy Margit (1946-) is híres színészek lettek.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 3.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés