Rímes próza
Szökve a nagyszavak – forgatagából
keresem, melyik utcán, milyen házszám alatt –
nyílik a nagykapun lakat, – s melyik kapualj
az, ahol kukák körül – a tegnapok bűze
töményen terül; – ajtót, ablakot díszít a rács,
mert ez a módi, – lelakott börtön, szinte
valódi; – szórt fény csorog szét tehetetlenül
a lefolyó fele, – s vele – a szétszabdalt, foltos
árnyék; – udvarvégen áll még – a kidobott
kályha, – egy kopott virágláda, – színét
kiszívta rég a nap; – a körfolyosórész alatt –
a fal felégett bőre hámlik, – mint tébécés
vázcsont, pőrén kilátszik – a salétromos
tégla, – vakolni kéne, ha lenne rá pénz,
még ma – … Mindegy, hogy ide mikor
érkezem, valakit otthon találok; – esténként
az élők is hazajárnak, kopottas szobákba
szorult álmok – terveit írva-átírva élnek, –
szeretnek, remélnek, – a tél hidege ellen
gondhalmazatba merülve állig; – számol-
gatják, mennyi hiányzik – és mennyi marad,
– az utolsó falat kenyérből egy darab –
nékem is kijár, mert azt, hogy milyen a
„nincs” a szegény tudja csak; – ilyenkor
érzem, hazaérkezem, – „a jég hátán megélni”
apám kedvenc mondása van velem, – és
néha-néha mintha ő is; – mert ahogy
mohos lesz a kő is, – ha sokáig helyben
marad, – úgy ég belém egyre mélyebben
napra nap, – az egyszerűség életben-tartó
titka: – az emberség, a tiszta, – filléres
vágyaink teljesülése fölötti öröm; –
csak az életképes e rejtett bűvkörön –
belül, akinek a világ saját befogott
rabja, – érdemeit önlétén belül kutatja, –
s fellelni képes; – nem a másoké, személyes
szemlélet – mutat irányt; ilyenkor
megfoghatatlan – ajándékokkal megrakottan
– indulok vissza, mélyebbre kúsznak a
gyökerek, – élednek tudatalatti fényterek:
– van hely ami befogad, ahová lábadozni,
erőt gyűjteni járok, – csak ez az árok –
múlt és jelen közt ne lenne olyan meredek.
2010
Hozzászólások