Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

13.

Következő célkitűzésem a gyomorműködés normalizálása. Már a pszichiátrián megfigyeltem, ha egyszerre túl sok folyadékot fogyasztok, abból többnyire hasmenés lesz. Erre kisebb adagokra osztottam be a napi 1,5 liter folyadékot (többet az istennek sem bírtam meginni), és volt hasmars, nincs hasmars. A hasfájásra meg megittam egy-két bögre borsmentateát, és azóta sem görcsöl a horpaszom, pedig már gyomorfekélyre gyanakodtam. Ragyogó, nem is sejtettem, hogy ilyen jó érzékem van a gyógyításhoz. Igazából semmi mást nem tettem, mint árgus sze­mekkel figyeltem magamat, utána mindennek alaposan utánanéztem az interneten, lexikonban. Ezzel a végtelenül egyszerű, de annál hatékonyabb módszerrel sikerült kikezelnem azt a körömgombát is, ami a pszichiátria főorvosa szerint, csak képzeletem szüleménye volt. Nem kellett hozzá más, mint egy kis akarat, fokhagymás ecet és napfény, mely fokozatosan kiirtotta a baktériumokat a körmeimből. Büszke lehettem magamra, és büszke is voltam, leszámítva azo­kat a pillanatokat, amikor úrrá lett rajtam a, minek is nevezzem? Hiábavalóság, haszontalanság érzése. Az tény, hogy talpra fogok állni, vagy már talpra is álltam. És, olyan nagy dolog? Nyerek néhány évet, utána mégis csak odakerülök, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozom. Ja, és kötve hiszem, hogy ami eddig az életemből kimaradt, az most, életem alkonyán az ölembe hull egyszerre. Nem, nem a pénz, sem a hírnév, írói babérok, csak egy mondat: Pali bácsi, köszönjük, ez jó munka volt. De hát hogy is köszönjék, ha még azt sem tudják, hogy azért én is letettem valamit az asztalra. Eltekintve egy-két kivételtől, köztük B. Tomos Hajnaltól, aki rövid, de velős cikkben emlékezett meg rólam 2017 januárjában a Káfé Főnix lapjain.

 

„Tízéves koromtól írok…”

Beszélgetés a 75 éves Petrozsényi Nagy Pállal

– Sokan úgy tartják, hogy egy bizonyos kor után a születésnap nem számít ünnepnek, hiszen nem örülhetünk annak, hogy elröppentek az ifjúság színpompás évei és óhatatlan bekopogtak életünkbe a „nem szeretem”-napok. Neked mi a véleményed erről?

– Ugyanaz: nekem sem számít ünnepnek. Egyrészt azért, mert az évek múlására emlékeztetnek, másrészt, de most ne nevess, mert ez az élet olyan rövid, hogy én személy szerint nem sok értelmét látom annak, hogy egyáltalán megszülessünk. Hiszen annyi tervem van még, melynek megvalósítására már így 80 felé nem sok időm maradt. Azért remélem, a 100-at még megérem. Jókai ilyen korban, látván azt, hogy nem hal meg, azt kezdte hinni, hogy ő lesz az első ember, aki örökké fog élni. Ehhez képest az én 100 évem már igazán semmiség.

– Életed fontosabb állomásai Kolozsvár, Petrozsény, Marosvásárhely, Nagyvárad, majd az anyaország voltak. Melyikükről érzed úgy, hogy leginkább hozzájárult írói alkatod megformálásához, vagy indulásodhoz megadta a döntő lökést?

– Elsősorban Magyarország, kisebb részben Petrozsény, Marosvásárhely és Nagyvárad. Életem legboldogabb állomásának tekintem a Kolozsvár melletti falucskát, Kajántót. Itt kerültem először kapcsolatba a falusi élettel, annak csodálatos népköltészetével, a mesékkel, tánccal, népszokásokkal. Későbbi írásaimban sokszor merítek is belőle. De nemcsak a falusi, hanem városi „proletáriátus” életéből is. De ez már Petrozsény számlájára írható. Emiatt a kettősség miatt érzem magam népi-proletár írónak. Nagyvárad. Ez a város inkább az újságíráshoz köt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan személyiségeket ismerhettem meg, mint Bonczos István, Köteles Pál, Nagy Béla, Implon Irén, Horváth Imre… Természetesen sok minden másképp alakul, ha a társadalmi-politikai körülmények megengedték volna az alkotók szabad kibontakozását. Volt, aki alkalmazkodott, és megpróbált gúzsba kötve táncolni, volt, aki nem, és ezek voltak többségben. Én az utóbbiakhoz tartoztam. Így vesztettem el több mint 3 évtizedet, egy helyben topogva, s csupán fejben írtam a műveim. Ezt vedd szó szerint: 10 éves koromtól írok, ebből 30-at csak úgy fejben. Mentoromnak tekintettem és szinte heti kapcsolatban álltam a néhai Makkai Endre református lelkésszel és szakíróval, akinek hatására szakítottam a versírással, ugyanis mint a legtöbb író, magam is ezzel kezdtem irodalmi tevékenységem. Az önmegvalósítás igazi lehetőségét Magyarországnak, pontosabban a diktatúra eltörlésének köszönhetem. Stílusosan szólva felszabadultam. Azóta írok, és nemcsak virtuálisan. Hogy milyen sikerrel? Az internetes lájkolások szerint kevéssel, könyveim eladási számát véve alapul még kevesebbel. Talán nincs tehetségem, nem értik írásaim mondanivalóját, ódzkodnak a kissé elmélyültebb gondolkozást igénylő művektől, vagy egyszerűen nem divat ma már szépirodalmat olvasni? Nem tudom. Szerény megfigyelésem szerint leginkább a szépirodalom háttérbeszorulása lehet ludas a dologban. De vajon lehet-e azon csodálkozni, hogy az atomkorszak alkonyán és kibernetika hajnalán az olvasók érdeklődése elsősorban a műszaki ismeretek felé irányul? Másrészt az sem olyan biztos, hogy azok közül, akik ennek ellenére is „szépirodalmasodnak”, kedvelik a gondolkodásra serkentő, mindvégig józan, néhol talán hűvös hangvételű írásokat, tudniillik az enyémek ilyenek. Szomorú felfedezésem, nem tudom, eláruljam-e, hogy az olvasók egy része, nem csak ódzkodik a meditálástól, de nem is képes a sorok mögött olvasni. Másik része képes ugyan, de mindent félremagyaráz. Na, látod, ezért beszélnek annyit Magyarországon mostanság funkcionális analfabetizmusról. Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg a helyzetet, mert azért létezik másfajta irodalom is Magyarországon? Nincs kizárva, sőt, de olyan kevesen vannak, és olyan nehéz az ilyen irodalmi berkekbe bejutni (most hadd ne elemezzem, mi okból), hogy ez hovatovább szinte elhanyagolható körülmény. Nem akarom a petrozsényi oktatást dicsérni, de engem, már a 4. osztályban arról faggatott a tanító néni, hogy mi egy-egy írás üzenete, eszmei mondanivalója. Ma, és ez nem vicc, találkoztam már olyan, igaz, amatőr irodalmi szerkesztővel is, aki az eszmei mondanivaló fogalmát sem ismeri. Végre teljesült az álmom, és gúzsbakötés nélkül táncolhatok, de fájdalom, úgy tűnik, ez a tánc inkább csak nekem okoz örömöt.

Egy hónappal későbbi keltezésű alkotás Tamási Orosz János cikke annak alkalmából, hogy megnyertem a Cédrus Művészeti Alapítvány drámai nívódíját.

 

Tamási Orosz János:
Eszmék, rendszerek, smekkerek
Futamok Petrozsényi Nagy Pál darabjáról (Smekkerek)

 

Az emberélet útjának felét már rég elhagytam, s gyakorta kapom magam azon a klasszikus érzésen: itt már voltam. Talán álmomban, talán előző életemben, de talán csak egy hasonló kép felvillanása nyomán élem át szinte ugyanazt. Mint egy jelentős pályát befutó karakter szí­nész, akiben az utolsó „függöny” után végigfut az eljátszott szerepek sokasága, s rádöbben: bizony hogy összerakható megannyi megtanult jelenetből, monológból az egyedi, ami csak annyira különbözik a sok-sok drámaíró által megformált, színre álmodott sok-sok valódi, avagy fiktív színpadi szituációtól, hogy egyedi módon próbálja ábrázolni s megjeleníteni a minden katarzist összekapcsoló hasonlóságot. Mert minden történet mélyén ugyanaz húzódik meg: a remény egy jobb korban, s addig is valahogy élni, túlélni a kortalan korokat. Mert min­den olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz az idő bölcsességét nem gyarapította tovább.

Legutóbb Petrozsényi Nagy Pál egyfelvonásosát (Smekkerek) olvasván tűnődtem el ezen. A darab maga – ha már gyarapodás – tovább gazdagította a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat remek hagyományát, hisz annak rendes éves pályázatán legutóbb nívó-díjjal jutalmazták, s azóta meg is jelent a folyóirat elektronikus felületén. A szerző testközelből ismeri a darabban felvonultatott karaktereit, ugyanakkor nem szeretném életrajzi ihletésű mun­kának nevezni azt. Mondjuk inkább szerencsének, hogy átélhette azt a kort (igen, szerencse, hiszen tehetsége által az utókorra örökítette annak „milyenségét”); más kérdés, hogy a min­denkori utókor semmiből sem tanulva szinte „szakmányban” termeli újra s újra az élhetetlen korokat és azokat, akik – szentekként és álszentekként, tisztákként és tisztátalanokként, s leg­inkább bizony smekkerekként csupán a példázatok s példabeszédek halmazát növelik, avagy az afféle frivol verbális legyintések érvényét, mint eme bizonyos: hogy egymillió légy nem tévedhet…

Már Palivecz kocsmáros utalt erre; de elég volt egy frivol válasza arra a kérdésre, hogy hová tűnt a falról a császár őfelségének arcképe. „Ott lógott, és leszarták a legyek, hát fel­raktam a padlásra”, felelte a titkosrendőr ártatlannak látszó kérdésére – és a háború végéig börtönben ült. Hiszen a merénylet napján nyilvános helyen kijelentette, hogy Ferenc Jóskát leszarták a legyek.

A Smekkerek-ben is felvillan a jelenet abszurdja, a főszereplőt a Securitate tisztje húzza csőbe, a román diktátor arcképére rajzoltat vele egy Hitler-bajuszt, majd ezzel zsarolja meg, együttműködésre bírva. Előtte, persze, főbenjáróbb bűnökkel vádolja, tulajdonképpen nem is alaptalanul; a főhős a Ceaușescu-éra évtizedeinek túlélésre berendezkedett szélhámosa, aki nem is igazán nevezhető annak – csupán élni próbál néhány nem egészen törvényes vagy éppen erkölcsös lehetőséggel; s tegyünk különbséget, hiszen azért annak jelzése is felvillan: maga a morális válságát érzékelni sem akaró társadalom sem veti ki magából, de sokkal in­kább kitermeli a hozzá hasonló félig tisztességes, félig nem olyan umbuldákat és azok smek­kereit. Petrozsényi főhőse is Hašek tollára illő figura, bár legfeljebb ha nyomokban emlékez­tet bennünket Švejk-re; élethelyzetei sokkal inkább kiszolgáltatottak, esélyeit a túlélésre nö­velheti ugyan, de minden egyes szituációban bármikor elbukhat.

Mégis innen kell indulnunk – adódik ugyanis a kérdés, hogy a darab alcíme – történelmi játék – megfelel-e a valóságnak? A felelet Hašek esetében sem egyértelmű, történelmi szem­lélet és szemlélet között meglehetősen erős különbségek húzódnak, nyilvánvalóan nehéz ugyanis kacagtató szatírát olvasni sorsukról az első „professzionális” világháború maradandó sérültjeinek. S ha megtanulunk nevetni a történelmen, embertársaink kiszolgáltatottságán, ez a nevetés va­jon nem távolít-e el a tragédiák helyes és pontos értelmezésétől? Aki a nevetés felől érkezik az első világháborút megelőző évek, évtizedek történéseinek értelmezéséig, az vajon valóban érti-e, mennyi jóvátehetetlen történt akkor az emberiséggel; s mennyire kiszolgálta­tottá váltak a kisemberek, így Švejk is, koruknak, korának?

Lényeges szempont ez, talán, Petrozsényi darabját olvasván, hiszen félő, hogy a hozzánk sokkal közelebb lévő kor megannyi tapasztalata, történése még korántsem állt össze mindenki előtt történelemmé, s így találkozván azzal először egy fiatalabb olvasó, esetleg néző, fel sem fogja a látszólag könnyed s frivol események láncolatából összefűződő láncot, béklyót, a pil­lanatok vasra vertségét. Pedig ez az egyetlen felvonásnyi – ne adj isten, másfél órás filmsza­tíra, Menzel vagy Bacsó (utóbbinál a Banánhéjkeringőre, vagy a Titánia, Titániára gondolok) modorában megkomponálva – történet a legfeszesebb dráma kiindulópontjait is megvillantja. Hiszen a középpontban álló s látszólag az ügyeskedéseket kiötlő s végrehajtó főhős partnerei nem kevésbé kiszolgáltatottak önmaguk kiutat kereső létvergődéseinek; talán részben, talán teljes egészében átlátnak a kissé átlátszó helyzeteken – de belelépnek a csapdá­ba, hogy végül ők ejtsék csapdába a cselvetőt. A maga szintjén és pozíciójában mindenki smekker, erre utaló erőteljes szerzői jelzés a cím többes száma – s ha mindenki, akkor (termé­szetesen) a darab nem emelhető el az ábrázolt kor tragikomédiájától.

E ponton a recenzensnek konkrét epizódokkal kellene kirukkolnia, de hát ez illetlenség len­ne a leendő nézővel, olvasóval szemben. Annyit persze nevesítsünk: a már említett utolsó év­tized felhalmozódott stratégiáit vonultatja fel a történet, szerepel benne a névházasság útján külföldre jutás illúziója, vesztegetés, kisipari feketézés, tömbházon belüli román-magyar „rossz- szomszédság”, s hogy a falaknak is, de a radiátoroknak mindenképp fülük van. A háttértörténet pedig pontosan kirajzolódik a dialógusokban; szó esik a magyarországi politikai változásokról, alakulgatnak már az alternatív szervezetek, pártok, készülődik a történelem, megismerjük szin­te a teljes erdélyi magyar irodalom akkori jeleseit, név szerint is, összerakható tehát a hol, a mi­kor s a miért. Ahogyan a zárójelenet végül elmeséli azt is, hogy – mi.

Mi történt akkor s ott, s hogy végül is az már vagy az még történelem volt-e? A diktátorok arcképe ugyan összegyűrhető – de a lenyomatok kreatúrái, az emberi lelkek-lenyomatok ho­gyan élnek majd a szabadság lehetőségével? Nem tudjuk. Ahogyan azt sem, s ez legyen Pet­rozsényi darabjának itt és most záróakkordja: fölfogjuk-e teljes komolyságában annak jelen­tőségét, hogy mindaz, amit felvonásvégnek gondolunk, valójában egyetlen szereplőnek sem kínál újrakezdési lehetőséget. De hát soha nincs ez másképp – a történelem, ha nüansznyi kü­lönbségekkel is, mindig csak ismétli önmagát. Katarzisok jönnek s mennek, időnk olykor em­berkedik, ám leginkább – smekkerkedik.

 

Forrás: naputonline.hu, febr. 21.

 

Ezzel a cikkel passz, kifulladt minden laudáció. És erre kellett nekem várnom 75 évet! De legalább játszanák azt a nyavalyás darabot! Például Kolozsvárt, ahol a díszpáholyból sandítanék a nagytudományú Igazgató úr felé. Önök mit gondolnak, a premierre eljönne? Hú, álmodik a nyomor! Vajon mit diagnosztizálna ilyen álomra egy pszichiáter? (A Smekkerek megjelent a Hetedhéthatár honlapján: www.hetedhethatar.hu, 7 részben, 1. rész: http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=54827 – szerk. )

Miközben idebenn én még csak birkóztam a nyavalyáimmal, odakinn a világban már hulltak is az emberek, mint az őszi légy. Az epicentrum pillanatnyilag Európa. Legérintettebb területek Olaszország, Spanyolország, Franciaország. És Afrika, jaj, az óriási Afrika még csak ezután következik, a tetőzésnek meg még híre hamva sincs. Rémhírnek tűnik, de hátha nem az, hogy miután ez az egész lezajlik, lassan áthömpölyög rajtunk a járvány

Gyuszi érkezik az ebéddel

második hulláma, jövőre pedig kezdődik minden elölről. Mamma mia, csak ez ne! Gomba módra szaporodnak a karanténba zárt városok, sokan önkéntes karanténba vonulnak. A világvárosok utcáin milliók tüsszögnek, a kórházak pedig olyan zsúfoltak, hogy már a folyósokon is betegek fekszenek. Apo­kaliptikus látvány, ez cáfolhatatlan. Az egyetlen óvóhely saját lakásunk. Itt bújtam meg én is, ami azt jelenti, hogy legnagyobbrészt Gyuszira vagyok utalva. Ő vásárol be, és hoz ne­kem vasárnaponként ebédet, amit Csöpi is megtold egy zupával. Pontosabban megtoldott, mert ma már azzal sem bajlódik.

A többiek hol segítenek, hol nem, ki-ki a maga módján. Gyuszi lánya finanszírozza Fifi ellátását, Csöpi a gáz és villany bejelentésével.

– Köszönöm.

– Nincs mit, nem érted teszem – sietett hozzátenni –, hanem Juditért. Ő is sokszor meglátogatott, amikor a kórházban kezeltek.

Tehát nem értem teszi. Gyanítottam, de hogy miért orrol rám ennyi sorscsapás után is, már kevésbé. Pétert és Eszter lányát, a másik két örököst a temetés óta nem láttam. Egyetlen egyszer sem nyitották rám az ajtót, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, nincs szükségem valamire. Nem így a lapszerkesztők. Igen, igen, jól tetszett olvasni, olyan emberek, akik személyesen még csak nem is ismernek: L. Csépányi Katalin (Hetedhéthatár), Cseke Gábor (Káfé Főnix), Bene Zoltán (Irodalmi Jelen), Csernák Árpád (Búvópatak), Ködöböcz Gábor (Agria). Vala­mennyien végig biztattak és drukkoltak nekem a nehéz napokban. Hogy mennyire jólesett, nem is próbálom ecsetelni, és csak az bánt, hogy emberségüket semmivel sem tudom viszonozni. Mindenesetre az ő nevüket is bejegyeztem agyam emlékkönyvébe.

Miután senki sem látogatott meg, és én sem mozdultam ki otthonról, viszonylag biztonságban éreztem magamat. Azért elképesztő ez a hirtelen… pálfordulás: azelőtt meghalni, most meg élni akartam. Így vagy úgy, bármilyen eszközzel, de élni, élni, élni! Maradjon otthon!, in­tettek a moziban, tévében, plakátokon. Én, sokakkal ellentétben készséggel engedelmeskedtem, és az eddigieknél is jobban begubóztam. Nemrégen még be-becsöngettek hozzám az Idősgondozó Szolgálat szolgálatkész, kedves gondozói, meg ott volt Balogh Csaba, a hórihorgas Jehova Tanúja, akivel remekül lehet beszélgetni, vitázni. Ezúttal senki, még a puják (cigánygyerekek) sem, akik azzal szoktak szórakozni, hogy becsöngetnek a házakba. Megállapodtunk Csabával, ha lecseng a járvány, újból összejövünk, majd rendszeresen meglátogatom őket a Királyságteremben is, hogy végül magam is egyike lehessek Jehova Tanúinak. Az ajánlat szinte önkéntelenül csúszott ki belőlem. Igazság szerint meg sem fontoltam, és inkább a sorozatos kudarc, betegség, a kirekesztettség érzése, mint a vallási meggyőződés vezetett erre a vágányra. Azóta kezdem belátni, hogy sokszor nemcsak a harag, de az effajta késztetés sem jó tanácsadó, és egyáltalán nincs kizárva egy újabb vakvágány, mely valóban végzetes lehetne. Megmagyarázom. Az én szememben a hit, akárcsak a szerelem, magánügy, amihez elég egy biblia. Nem kell hozzá közösség (felekezet), sem meghatározott hely (templom), miután ott lakozik a szívünkben, úgyhogy Csabával lesz még egy kis problémám. Ámde ki tudja! Talán mégis be­válik. Ha Patrick Duffyból lehetett buddhista, talán belőlem is válhat még Jehova Tanúja, nem igaz?

(Folytatása következik)

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés