Ambrus Attila József | Sipiczli Pekengóczy kalandjai – 1-4.

Szépirodalom - próza

Sipiczli Pekengóczy kalandjai – 1-4.

Első szín (tojássárga) – Sipiczli Pekengóczy a városba megy

Sipiczli Pekengóczy egy igazi úriember volt. Annyira az volt, hogy még a nevét is cz-vel írta. Dupla cz-vel! Sőt, még úgy is ejtette. Sipiczli Pekengóczynak nem volt semmije az égvilágon, csak a mérhetetlenül nagy szíve. Mindenét mindig szétosztogatta az emberek között. Igaz, néha kellemetlenségei is támadtak a mérhetetlen szíve miatt. Egyszer buszon utazott be a városba, és nem volt bérlete, ezért jegyet kellett lyukasztania. Mivel látta, hogy senki sem lyukaszt, és ezért a lyukasztógép árván tekintget jobbra-balra, ő elhatározta, hogy felvidítja a gépet, ezért nekiállt lyukasztani. Már vagy 27 jegyet kilyukasztott, amikor látta, hogy a lyukasztógép már nem árván nézeget, hanem kétségbeesetten. Ekkor úgy érezte, lehet, hogy valami rosszat csinált, mert a lyukasztógép továbbra sem vidám, meg aztán az emberek is furcsán néznek rá, de azért ellyukasztott még vagy 17 jegyet.

Mikor hirtelen már 1 db jegyet sem talált a zsebében, felajánlotta, hogy a mellette szorongó ember jegyeit is ellyukasztja szívesen – mivel látta, hogy jobbról is, balról is páran a lyukasztatlan jegyeiket szorongatják, és minden megállóban idegesen tekintgetnek mindenfelé.

Hát, ezek az emberek nem voltak valami kedvesek Sipiczli Pekengóczyval. Olyanokat mondogattak neki, hogy bizony, azt leírni nem is lehet. Na, nem azért, mert nincs rá helyesírási szabály, hanem azért, mert Sipiczli Pekengóczy ezekből a szavakból egy mukkot sem értett, és talán így jobb is neki. Szegény kissé megijedt, ezért mindjárt el is határozta, hogy jóváteszi, akármit is követett el.

Sipiczli Pekengóczynak a jó szíve mellett jó esze is volt. Szinte azonnal rájött, hogy a körülötte állók azért nem lyukasztanak, mert sajnálják a jegyet. Sipiczli Pekengóczy szíve nagyot dobbant ekkor, és hirtelen nagyon elszégyellte magát. Mardosta a lelkifurdalás, hogy ő, aki mindig csak jót akar, és soha nem bánt senkit, ilyen szörnyűséges csúfságot követett el, hogy kilyukasztotta azokat a szegény jegyeket. Belegondolt, mennyire fájhatott szegényeknek. Nézegette a jegyeit, és úgy elkezdtek potyogni a könnyei, olyan keservesen zokogott, hogy a könnycseppek a kezében élettelenül heverő jegyek lyukain átfolytak és a padlóra csöpögtek. Ráadásul még az új gumicsizmája is beázott, mert csak enyhén volt vízálló, könnyálló meg abszolút nem.

Sipiczli Pekengóczy legyűrte a szemeiből áradó patakzást. Ráébredt, hogy ő nagyon gonosz egy lélek, ezért ezek a kis jegyek nincsenek biztonságban nála. Mivel látta, hogy a körülötte állók milyen szeretettel szorongatják jegyeiket, gyorsan szétosztogatta a már kilyukasztott jegyeket. El is fogytak mind egy szálig. Sőt, még nem is volt elég. Mivel több már nem volt nála, így hát szomorúan széttárta kezeit.

Annyira restellte magát a történtek miatt, hogy elhatározta, a következő megállónál le is száll, mert ezek után, amit művelt, nem tudna ezeknek a jó embereknek a szemébe nézni, nem tudna úgy utazni a buszon, hogy mindenki megvesse azért, amit tett azokkal a szerencsétlen jegyekkel.

Még mielőtt azonban a busz megállt volna, nagyobb tülekedés tört ki. Sipiczli Pekengóczy nem értette, mi történt, de hirtelen mindenki le akart szállni. Újra bűntudatot érzett, mert azt gondolta, hogy ezek az emberek nem hajlandóak együtt utazni ezek után vele. Már majdnem zokogásban tört ki újra, mikor egy muris karszalagot viselő ember odalépett hozzá, és kért egy bérletet vagy jegyet.

Sipiczli Pekengóczy hiába magyarázta, hogy bérlete sohasem volt, a jegyek meg mind elfogytak már, az az ember nem hitt neki. Sipiczli Pekengóczy bizonygatta, hogy ő sohasem hazudik, mert azt nem teheti, hiszen az ő nevében duplán ott van a cz. De az ember csak a karszalagjára mutogatott és olyan hangosan beszélt, hogy Pekengóczy attól félt, hogy meg fog süketülni.

Sipiczli Pekengóczy tehát hiába mondogatta, hogy már nincs több jegye, és hiába ígérte, hogy majd ha visszafelé jön, akkor szívesen ad akár kettőt is. Sőt, azt is hozzátette, hogy mivel tanult az esetből, visszafelé ki sem fogja lyukasztani őket, legfeljebb csak 5-öt.

Minden szava hasztalan volt, mert ez a karszalagos embert nem érdekelte. Már olyan hangosan beszélt, hogy Sipiczli Pekengóczy alig várta, hogy jöjjön a buszmegálló. Csak azt sajnálta, hogy a körülötte állók közül senki sem emlékezett arra, hogy pár perccel ezelőtt odaadta a jegyeit nekik.

Végre megállt a busz, és Sipiczli Pekengóczy elköszönt illedelmesen, ahogy tanították neki, de mivel senki sem hallotta, ezért gyorsan leszállt.

Sajnos, leszállt vele a nagyon hangosan beszélő ember is. Mivel még mindig nem hitte, hogy Sipiczli Pekengóczynak nincs több jegye, ezért felírta az adatait.

Sipiczli Pekengóczy arra gondolt, hogy a karszalagos hangosan beszélő ember azért írja fel az adatait, mert majd később felkeresi. El is határozta, hogy ha majd visszafelé jön, akkor majd félretesz egy jegyet ennek az embernek.

Aztán az ember hirtelen elhallgatott, és egy papírlapot akart mindenáron Sipiczli Pekengóczynak adni. De Sipiczli Pekengóczy szabadkozni kezdett, hogy ő nem kéri a lapot, ő szívesen ad legközelebb jegyet anélkül is.

Erre az ember újra hangosan kezdett beszélni. Mivel Sipiczli Pekengóczy féltette a hallását, inkább mégis elfogadta a papírt. Erre az ember köszönés nélkül elment. Sipiczli Pekengóczy nem értette a dolgot, még arra is gondolt, hogy utánaszalad, és köszön neki, de aztán valahogy meggondolta magát.

Kicsit sajnálta, hogy nem lehet a barátja ennek a jószívű embernek, aki még meg is ajándékozta azzal a papírral, de az ilyen hangosan beszélést nem bírná sokáig ép fülekkel, így aztán mégsem bánta olyan nagyon a dolgot.

Mikor megnézte a papírt, majdnem elájult. Az volt ráírva, hogy “Büntető cédula”. Ennek aztán megörült Sipiczli Pekengóczy, mivel nagyon szeretett focizni, gondolta, hogy ezt a cédulát fel is fogja használni a legközelebbi meccsen, amikor ez a kis cetli felhatalmazza majd, hogy ő rúghassa a büntetőt.

Persze, ebből nem lett semmi, mivel Sipiczli Pekengóczy tízpercenként elővette a cédulát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem álmodta-e az egészet, aztán végül az egyik alkalommal úgy eltette a cédulát, hogy nem találta meg órákig.

Már éppen hazafelé tartott szomorúan, amikor találkozott egy emberrel, aki fekete napszemüveget viselt, és azt mondta, hogy vak mind a két szemére, és egy kalapot tartott a kezében. Mivel Sipiczli Pekengóczynak egészen új volt a bojtos sapkája, mondta is ennek az öreg embernek, hogy ő bizony nem kéri ezt az öreg kalapot, mert a sajátja sokkal jobb. Azonban, mivel látta az öreg szomorú arcát, gondolta, ad neki valamit.

Sipiczli Pekengóczy addig keresgélt, míg csodák csodájára megtalálta a “Büntető cédulát”. Kicsit sajnálta, de azért mégis odaadta az öregnek, gondolta, focizni biztos az öregember is szeret.

Sipiczli Pekengóczy kicsit meglepődött, mikor az öregember is hangosan kezdett beszélni. Sipiczli Pekengóczy arra gondolt, hogy az öreg talán örömében beszél ilyen hangosan, ugyanis hirtelen látni kezdett.

Mivel már sötétedett, és még a visszaútra vagy 35 jegyet kellett vennie, Sipiczli Pekengóczy gyorsan megszaporázta a lépteit és eltűnt a figyelő szemek elől…

*

Második szín (tulipiros) – Sipiczli Pekengóczy és a tv

Sipiczli Pekengóczy nagyon szeretett tv-t nézni. Állandóan bámulta a tv-t. Délutánonként, amikor a barátai elhívták az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét keresni, mindig azt a kifogást találta ki, hogy ő bizony nem mehet, mert nézi a tv-t.

Sipiczli Pekengóczy barátai tudták, hogy Sipiczli Pekengóczynak szép, új színes tv-je van, de azt azért túlzásnak tartották, hogy Sipiczli Pekengóczy mindig csak a tv előtt ül, és azt bámulja.

Sipiczli Pekengóczy barátai kitalálták, hogy hogyan lehetne tévénéző barátjukat mégis kicsalogatni az erdőbe. Egy óvatlan pillanatban kikapcsolták a villanyóra-automatát – gondolták, hogyha nincs áram, akkor Sipiczli Pekengóczy nem tudja nézni a tv-t, és akkor kimegy velük az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét keresni…

Kuncogva bújtak el Sipiczli Pekengóczy házának kapuja előtt: várták, mikor jön ki barátjuk a házból.

Bizony, a ház ajtaja csak nem akart kinyílni. Mikor már megunták a barátok a sok várakozást, bekiáltottak a házba az egyik nyitott ablakon:

– Sipiczli Pekengóczy! Gyere velünk az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni!

Nagysokára megjelent Sipiczli Pekengóczy az ablakban, és csak ennyit mondott:

– Nem mehetek, mert nézem a tv-t.

Sipiczli Pekengóczy barátai ezen igen meglepődtek s megkérdezték tőle:

– Hogyan tudod nézni a tv-t, hiszen nincs is áram? – majd bölcsen hozzátették: – A tv villamos áram nélkül nem működik!

Sipiczli Pekengóczy nagyon meglepődött.

– Tényleg nem működik? – kérdezte.

A barátok erre mind benyomultak Sipiczli Pekengóczy házába, és meg akarták mutatni neki, hogy a tv nem működik, ha nincs villanyáram.

Meg is mutatták ezt barátjuknak, aki erre olyan szomorú lett, hogy annyira elkezdtek potyogni a könnyei, hogy a körülötte állók csupa könnyesek lettek.

Amikor a többiek közelebbről is szemügyre vették a tv-t, akkor döbbentek csak meg igazán.

– Sipiczli Pekengóczy, hogyan szoktad te nézni a tv-t, hiszen nincs is antennád, amivel az adást fogjad? – kérdezték.

Sipiczli Pekengóczy nem értette a dolgot, de fogta magát és leült egy fotelba a tv-vel szemben és csak ennyit mondott:

– Én mindig így nézem a tv-t. – Aztán hirtelen felugrott, és a fotel elé húzott egy kis zsámolyt, leült a fotelba és a kis zsámolyra feltette mindkét lábát, majd újra megszólalt: – Bár van, amikor így nézem, mert így kényelmesebb.

Bizony-bizony, Sipiczli Pekengóczy azért nem vette észre, hogy nincsen villanyáram a lakásban, mert ő mindig úgy nézte a tv-t, hogy egy fotelt vagy egy kényelmes karosszéket odahúzott elé, és “nézte a tv-t”, de a készüléket sohasem kapcsolta be. Igaz, hogy látott a készüléken egy piros gombot, de nem volt bolond, hogy nyomogassa, hiszen tudta, hogy a piros szín az általában azt jelenti, hogy TILOS. Ő meg inkább nem kockáztatott. Örült az új tv-jének.

Sipiczli Pekengóczy barátai el sem tudták képzelni, hogy barátjuk hónapok óta így nézi a tv-t. Úgy meglepődtek ezen, hogy sorban leültek a kikapcsolt tv elé és ők is nézni kezdték.

– Szóval, te ezért nem jársz velünk az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni, mert nézed a tv-t!

Sipiczli Pekengóczy ismét pityeregni kezdett, úgy mondta:

– Én nagyon szeretem nézni a tv-t, mert ahogy itt ülök, mindig eszembe jutnak érdekes dolgok, mindig eszembe jutnak olyan mesék és dalok, amelyeket még gyerekkoromban hallottam. Eszembe jutnak olyan tájak, amelyekről még a nagyszüleim meséltek. Én ezeken a dolgokon mindig sokáig gondolkodom, és akkor nagyon jóleső érzés fog el. Eszembe jutnak a régen elfelejtettnek hitt osztálytársaim, a rég nem látott ismerőseim. Eszembe jutnak azok a dolgok és emberek, amiket és akiket valaha nagyon szerettem. Bizony, én szeretem nézni a tv-t!

Pár hét múlva Sipiczli Pekengóczy barátai úgy gondolták, meglepik barátjukat névnapja alkalmából egy antennával.

Sipiczli Pekengóczy nagyon boldog volt.

Telt-múlt az idő, s mivel Sipiczli Pekengóczyt nem hívták barátai az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni – hiszen úgy gondolták, hogy Sipiczli Pekengóczy most aztán tényleg folyton csak a tv-t nézi, de igazából -, ezért ő kereste meg a barátait.

– Menjünk az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni! – mondta a többieknek Sipiczli Pekengóczy.

– Hogyhogy? Nem nézed már a tv-t? – kérdezték barátai Sipiczli Pekengóczyt.

– Nem! – válaszolt szomorúan Sipiczli Pekengóczy – Már nem szeretem nézni a tv-t, mert amióta megvan az antenna, azóta annyi műsort tud fogni a készülékem, hogy már alig igazodom el a csatornák között. A műsorok olyan gyorsan váltják egymást, hogy nem is tudom őket követni. Még gondolkodni sincs időm. Amióta megvan az antenna, azóta nem jutnak eszembe érdekes dolgok, nem jutnak eszembe a mesék és dalok, amelyeket még gyerekkoromban hallottam. Nem jutnak eszembe azok a tájak, amelyekről még a nagyszüleim meséltek. Nem jutnak eszembe a régi osztálytársaim, a rég nem látott ismerőseim. Nem jutnak eszembe azok a dolgok és emberek, amiket, akiket valaha nagyon szerettem.

Attól a naptól kezdve Sipiczli Pekengóczy mindig kijárt a barátaival az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni. Sipiczli Pekengóczy a tv-jét kidobta, de az antennát megtartotta, hiszen azt a barátaitól a névnapjára kapta.

Ám a többiek sokszor észrevették, hogy barátjuk erdőbeli sétájuk közben néha el-elgondolkozva megy el egy szép gombatelep mellett, és észre sem veszi a vadméhek édes mézének illatát.

*

Harmadik szín (habfehér) – Sipiczli Pekengóczy és a kis Tao

Egy nap, amikor Sipiczli Pekengóczy ismét a városba akart utazni, több mint 20 percet kellett fagyoskodnia a téli utcán, mire jött végre a busz. Sipiczli Pekengóczy azzal ütötte el a várakozás idejét, hogy a körülötte toporgó embereket figyelte. Az emberek egyre sűrűbben nézegették óráikat. Egymás közt sugdolóztak, volt, aki hangosan szitkozódott. Sipiczli Pekengóczy nem türelmetlenkedett, nem volt hová sietnie. Ő csak azért akart bemenni a városba, mert már rég járt ott, és nagyon kíváncsi volt arra az emberförgetegre, ami az utcákon hömpölygött, a metrón tolongott, az üzletekből bugyogott kifelé.

Amikor bent járt a városban, a világért ki nem hagyta volna ezt a mulatságos szórakozást. Néha segített egy-egy embernek, akit odacsukott a villamos vagy a metró. Amikor jöttek a várandós kismamák, mindig ő volt az első, aki felugrott, hogy átadja a helyét. Persze, köszönetet sohasem kapott, de hát mit számított az neki, hiszen nem a köszönetért csinálta, csak úgy, szórakozásból.

Amikor végre jött a busz, mindenki hangosan felhördült. A jármű erősen fékezett, közben az út szélén felgyülemlett sáros latyakot a buszmegállóban állók közé loccsantotta. Erre a szitkozódás újra csak felhangosodott, volt olyan is, aki az öklét rázta. Sipiczli Pekengóczy csupa sár lett. Nem törődött vele, hiszen volt neki még sok ruhája, arra gondolt, ha majd hazaér, kimossa, úgyis már eljött a mosás ideje.

A buszon jó páran megszidták, amikor megpróbált átvergődni a tömegen, hogy kilyukassza a jegyét, de ő csak behúzta a nyakát és mosolyogva gondolta, hogy nem számít, hiszen nemsokára beér a városba. Az emberek félrehúzódtak tőle, amikor meglátták a sárral lefröcskölt Sipiczli Pekengóczyt. Ő ezzel sem törődött, az ablakot azonban mindenáron szerette volna behúzni, mert a jeges szél az arcába mart. Erre nagy kiabálás kezdődött, mert egyesek hirtelen meg akartak fulladni a tömött buszon. Sipiczli Pekengóczy megvonta a vállát és lehuppant egy üres helyre. Az ülés azért volt üres, mert a körjárat előző menetében a nyitott ablakokon beesett az eső, és az üléssor csupa víz lett. Sipiczli Pekengóczy mondta a körülötte álló elkínzott arcú embereknek, hogy letörölgeti az üléseket és üljenek le, de mivel senki sem akart vele szóba elegyedni, felhagyott a kísérletezéssel.

Mikor a busz végre beért a városba, az emberek mint a vízözön, úgy zúdultak le a buszról, azzal sem törődtek, hogy Sipiczli Pekengóczy hasra esett. Jó páran ráléptek, mire sikerült neki felállnia. Amint Sipiczli Pekengóczy feltápászkodott, észrevett valamit a sárban: nagyon pici volt, teljesen elázott és nagyon fakó színű, talán egy kicsi léggömbhöz volt hasonló.

Sipiczli Pekengóczy felvette, gyengéden a két markában melengette, s az a pici valami kezdett felmelegedni, a színe is pirosabbá vált.

Mivel Sipiczli Pekengóczy nem tudott rájönni, hogy mi lehet az, amit a kezében tart, ezért arra gondolt, hogy biztosan valamelyik utas veszíthette el, vagy valaki, aki a következő buszra vár. Oda is lépett a közelben ácsorgókhoz. Amikor kérdezgetni kezdte az embereket, hogy ki veszített el valamit, hirtelen mindenki kedves lett hozzá, azonban amikor kiderült, hogy amit Sipiczli Pekengóczy talált, nem pénz vagy valami értékes tárgy, hanem egy akármilyen, ki tudja milyen kacat, az emberek durván, elutasítóan intézték hozzá szavaikat. Sipiczli Pekengóczy erre kicsit megszeppent. Aztán úgy döntött, hogy elviszi azt a valamit a rendőrségre, hiszen nekik úgyis az a dolguk, hogy megkeressék azt, aki elveszített valamit. A rendőrök megnyugtatták Sipiczli Pekengóczyt, hogy náluk jó helyen lesz a kis kacat, majd ők gondoskodnak róla.

Azonban amikor Sipiczli Pekengóczy elfordult, hogy dolga végeztével bemenjen a belvárosba, akkor vette észre, hogy a rend őrei a kis valamit a kukába dobták. Sipiczli Pekengóczy nem értette a dolgot, de annyit sejtett, hogy ezek az emberek nem mondtak igazat. Gyorsan belenyúlt a kukába és zsebre vágta a kis valamit, majd szaladni kezdett. Még hallotta, ahogy a háta mögött hangosan nevetni kezdtek. Annyira szaladt, hogy szíve valósággal a torkában dobogott. Amikor úgy gondolta, hogy már biztosan nem üldözik, akkor erőt vett rajta a fáradtság. Mivel pont egy parkba ért, leült egy padra, aztán belenyúlt a zsebébe, mert érezte, hogy a kis valami melegíti. Elővette a pici dolgot és letette maga mellé a padra. Nézegette, simogatta, aztán beszélni kezdett hozzá. Sipiczli Pekengóczy elmondta, hogy miért is jött ő be a városba és elmesélte az eddigi kalandjait is. A kis valami hosszú ideig meg sem szólalt, aztán mikor Sipiczli Pekengóczy kérdezgetni kezdte, hogy mi a neve, akkor egyszerűen csak annyit mondott:

– Én vagyok a Tao!

Erre aztán Sipiczli Pekengóczy igencsak meglepődött, meg is kérdezte:

– Hogy-hogy Tao? Más neved nincs?

A kis valami csak a fejét rázta és széttárta karjait, majd azt válaszolta:

– Nincs!

Sipiczli Pekengóczy mindig úgy gondolta, hogy egy rendes embernek legalább két neve van, egy családi- és egy keresztneve. Aztán meg arra gondolt, hogy egy név még mindig jobb, mint a semmi. Vigasztalni kezdte a kis Taot, hogy majd mire felnő, biztosan lesz neki is két neve. A kis Tao látszólag nem esett kétségbe és nem is örült. Sipiczli Pekengóczy már majdnem bevallotta újdonsült ismerősének, hogy mi lenne, ha a saját családi nevét, a Pekengóczy nevet adná oda, de aztán arra gondolt, hogy akkor meg neki nem maradna, csak egy neve. Meg a Pekengóczy nevet már amúgy is nagyon megszerette. Amint azonban erre gondolt, rögtön el is szégyellte magát, amiért ilyen önző. Még sokáig gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás, aztán, mivel a kis Tao csak hallgatott mellette, megkérdezte tőle:

– Hol laksz?

Erre a kis Tao csak annyit válaszolt:

– Nem lakom sehol, de bárhol lakhatnék! Mindenhol otthon vagyok, de senkit sem zavarok! Aki akar, észrevesz, aki akar, megszeret! Fürdőzöm a folyó medrében, a fák koronája között suhanok, szellő szárnyán szállok, ha kell, hozzád találok!

Sipiczli Pekengóczy nem igazán értette a dolgot, ezért csak annyit mondott:

– Tudod, jó kis kalandos életed lehetett. Legyél a barátom, és lakjál nálam! Rendben?

A kis Tao Sipiczli Pekengóczy szemébe nézett:

– Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél észre! Minden sétádon veled voltam!

Mivel hirtelen besötétedett és este lett, Sipiczli Pekengóczy arra gondolt, hogy ideje már haza indulni, ezért óvatosan a zsebébe csúsztatta a kis Taot, és elindult hazafelé. Nagyon boldog volt, hogy talált magának egy barátot. Még ha annak szavait nem is értette igazán, már alig várta, hogy hazaérjen, hogy újra beszélgethessen vele. Amikor viszont hazaért, hiába kereste zsebében a kis Taot, mindent átforgatott, de nem találta. Aztán a kandallóra nézett, mert hirtelen arra gondolt, hogy a kis Tao biztosan a kandalló tetején üldögél és melengeti a tűznél piciny lábait. A tűz pattogva lobogott a kandallóban, de a kis Tao nem volt sehol. Sipiczli Pekengóczy aznap szomorúan feküdt le aludni, álmában megjelent előtte a kis Tao és megismételte délutáni szavait:

– Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél észre!

Másnap Sipiczli Pekengóczy jókedvűen ébredt és azóta is mindig jókedvű, csak azért szomorú egy kicsit, mert kis barátja ennyire szeret bújócskázni vele. Nem is gondolja, hogy a kis Tao egyenesen a szívébe bújt.

*

Negyedik szín (uborkazöld) – Sipiczli Pekengóczy és a részleges névnap

Sipiczli Pekengóczy többször is hivatalos volt névnapi ünnepségre. Az egyik erdei barátjának a névnapját ülték éppen, amikor a kis baráti társaságból az egyik meghívott vendég egyszer csak nekiszegezte a kérdést Sipiczli Pekengóczynak:
– Neked mikor van a névnapod?
Sipiczli Pekengóczy kissé zavarba jött, lehajtotta fejét és szomorúan csak ennyit mondott:
– Nekem nincs névnapom.
– Nincs?! – hördült fel szinte egyszerre a kis csapat.
Sipiczli Pekengóczy szomorúan ingatta a fejét:
– Nincs!
A tábortűz hiába pattogott, a lángocskák hiába ugrálták körül a farakást, mindenki elszomorodott azon, hogy Sipiczli Pekengóczynak olyan kacifántos neve van, hogy neki még a naptárban sincs helye. Sipiczli Pekengóczy aznap szomorúan ment haza ismerőseitől. Szomorú volt, mert ő, aki annyira imádta az ilyen kis ünnepségeket, sohasem ünnepelhette meg a saját névnapját. Mindig csak mások ünnepein vigadozott. Amikor Sipiczli Pekengóczy elköszönt és hazaballagott, a többiek még maradtak egy kicsit. Senkit sem hagyott nyugodni Sipiczli Pekengóczy “névnaptalansága”, ezért kerítettek gyorsan egy naptárt.
Másnap már kora reggel Sipiczli Pekengóczy háza előtt toporogtak. Sipiczli Pekengóczy álmosan nézett ki az udvarra, de azonnal kiment az álom a szeméből, amint meghallotta, hogy bizony, e naptól fogva már neki is lesz névnapja. Sőt, mivel eddig sohasem ünnepelhette meg a saját neve napját, ezután egy évben legalább egy tucatszor ünnepelhet majd. Sipiczli Pekengóczy barátai kiterítették a nagy naptárt, és elmutogatták neki, milyen hónapokban és napokon lesznek a neve napjai.
Sipiczli Pekengóczy első névnapja rögtön január elején lesz, január 5-én Simon napján, aztán nemsokára január 18-án Piroska napján ünnepelhet újra Sipiczli Pekengóczy. Majd jöttek sorba a neve napjai:

április 16. Csongor
május 2. Zsigmond
július 11. Lili
október 2. Petra
október 13. Kálmán
október 22. Előd
október 23. Nemzeti Ünnep
november 3. Győző
november 21. Olivér
november 22. Cecília
december 22. Zénó
december 25. Karácsony
december 26. Karácsony.

Sipiczli Pekengóczy először nem értette a dolgot, de amint a névnapok kezdő betűit megmutatták neki, rögtön összeolvasta a betűkből a saját nevét. Még az y betűt is megtalálta Karácsony napjának nevében. Sipiczli Pekengóczyt meggyőzték, hogy bizony a részleges névnap ugyanolyan jó, mint annak a névnapja, akit egyszerűen csak Pistának, Gábornak, Tamásnak vagy éppen Dersnek hívnak. Sőt, a részleges névnap még jobb, mert egy évben többször is megülhető. Sipiczli Pekengóczy nagyon boldog lett, mert az eddig elmulasztott névnapjait most már akár tizennégyszer is megünnepelheti egy évben. Azért meg főleg büszke volt, hogy két neve napja is nagy ünnepre esik.
Kedves ismerősei még arra is figyeltek, hogy ha Sipiczli Pekengóczy véletlenül nem érne rá december 25-én megünnepelni a nevenapját, mert Karácsony van, akkor azt megtehesse akár másnap is. Lett is nagy vigadalom a kiserdőben, a nagy hangzavar összecsődítette Sipiczli Pekengóczy minden barátját, akiket a házigazda szépen be is mutatott egymásnak. Eljött mindenki, aki számított! Ott volt: Nyiszlett Vakari Maszkara, Dzsekszon Bebelínó, Manó Mandolinettínó, Csokkancs Muki, Kucska Malac, Szőrös Mukedli, Rövidszemű Kucsiknyák, Bündzen Csicsi, Csicska Baba, és még az öreg Kukorelló Mester is eljött, így aztán szépen összecsődült a sok-sok névnaptalan barát.
Mondanom sem kell, hogy aznap szinte rongyossá nézegették és jelölgették a naptárt! Akkora vigadalmat ültek erre a nagy örömre, olyan zenebonát csaptak a tücskök, hogy csak úgy pattantak el a húrok a hegedűkön, az erdő fái úgy táncoltak, hogy kérgüket össze-vissza ledobálták egy halomba, aztán amikor kimelegedtek, csak úgy csavarták a vizet az ágaikból.
Már mindenki rég hazament, amikor a kiserdő még mindig visszhangzott a sok elkiabált hangtól. Ezt a mulatságot Sipiczli Pekengóczy nem igazán felejti el egyhamar.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Sipiczli Pekengóczy kalandjai – 1-4.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés