„Belefogtam hát, s ami tőlem tellett, meg is tettem min-
dent, hogy sikerrel fejezzem be vállalkozásomat”.
(J. J. Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai.
Harmadik séta. Fordította Réz Ádám. Bp. 1964.
Magyar Helikon. 49. oldal.)
Nem vagyok a bajnokok fajtájából való! Nem igyekszem a történeteket úgy alakítani, hogy mindig magamat tüntessem fel győztesnek. Ezen a legutóbbi megmérettetésen az 5247. helyet sikerült kivívnom, és ez határozott örömmel és megelégedéssel töltött el.
Még hogy magányos…! Tízezer másik úszik és csapkod, prüszköl és fröcsköl, előz meg és marad le körülöttem! És mégis magányos… Mi közöm hozzájuk, mindenki maga úszik, és mindenki magának úszik.
Áldott Balaton, én neked úszom. Lehetnek százan vagy tízezren velem együtt, én akkor is veled vagyok kettesben. Én lenézek rád, te fölnézel rám, mindkettő erőt ad: néma szövetséget teremt közöttünk. És persze a háttérben Badacsony, a nagy öreg. Ővele másképp áll a helyzet: ő néz le énrám, én pedig őrá fel. De ettől a kapcsolatunk harmonikus: titkos cinkosság. Az ő hegyszíve dobog az én sikeremért, az én mellemet dagasztja a tudat, hogy az ő szeme előtt úszhatom.
Verseny ez a javából! És micsoda verseny! Bajnokokkal, önjelölt ifjú delfinekkel, profi fókákkal? Ugyan! Saját magammal!
Látványosan kijelölt pálya: csónakok, vitorlások és jachtok horgonyoznak szép rendben, ők az öt kilométernél hosszabb pálya határkövei. Az imbolygó hajóorrok bólogatnak, és tisztelegni látszanak az előttük elúszóknak. Szamárság! Könnyed és vidám mindenki, az erő és a fiatalság ünnepe. Vagy egy ünnepi hétköznapja.
Hogy a vízben ne legyen az elviselhetőnél nagyobb a tömeg, ezért a parton kissé visszatartják az egybegyűlteket, úgy harmincasával engedik őket vízközelbe. Az izomkolosszusok még egy utolsót feszítenek duzzadó deltáikon, a torpedószabásúak lazítanak a rajt pillanatáig. A többi feszeng egymáshoz verődve, gyerekek idétlenkednek, felnőttek restelkednek. Afféle büszke restelkedés: mit keresek én itt a nagyra nőtt önbizalmammal meg az aprócska tempókészségemmel. Aztán a megváltó időmérés, és indulhat a mezőny.
Csobbanás és loccsanás: startfejesek és óvatos vízbe ereszkedések. „Az élre, az élre azonnal, itt hagyni ezt a szárazföldi bagázst!” – és zúgnak előre a torpedószabásúak, a pörölycápák és a delfókák. – „Okos ember ésszel úszik, beosztani a keveset, hogy kitartson végig!” – így aztán hamar széthúzódik a mezőny.
A parton a kísérők hada bizonyosan még az úszókénál is népesebb. Kendővel és újsággal integetnek, totálisan fölösleges stratégiai intelmeket üvöltenek a versenyzők után, elsősorban a saját szakértelmüket bizonyítandó. Ők szájjal már át is úszták a Tavat. Bezzeg mi, ott a vízben…!
Aztán elvonulnak, és a hajó indulásáig megisznak egy (két…) sört. Közben a saját hajdanvolt vízi sportdiadalaikat, és a mai úszók gyarló képességeit ecsetelik.
Ebből a távolságból máskor már visszaparancsol a vízirendőr. Most mellettünk kerreg a motorcsónak, fölöttünk kurrog a helikopter, a biztonságunkat vizslatják. Az úszó pedig tarkókat lát, meg tarka úszósapkákat. Különös perspektíva. Hátra senki kedvéért nem fordulok, hogy a szemébe nézzek.
Úszik itt gyerek, diák, akik most kezdik a felkészülést a Nagy Versenypályára, közben sikerrel abszolválnak egy ilyen kis víziviadalt. Felnőtt, aki a szárazföldön szerzett rutinját óvatosan kiterjeszti a nedvesebb közeg felé. És öreg, aki megmutatja (elsősorban persze magának), hogy azért még nem olyan öreg. Hogy mit csinál az úszó, amikor nem úszik? Mármint két úszás között, a hétköznapokon? Akármit is csinálhat, lehet kútfúró vagy vasgyúró, miniszter vagy püspök, laza erkölcsű gépíró vagy egyéb lókötő. De mindez kit érdekel, akkor egy másik csoport hasznos-haszontalan tagja! Itt úszni vagyunk együtt. A vízben más szabályok érvényesek, a víz, igen, a víz valójában demokratikus elem!
Vörös bója táncol a vízen, kövéren hentereg, fiatalok pofozzák, amint elúsznak mellette. 1000 méter, maga az elegáns semmiség, hiszen „ennyit a bolond is tud”…
Hátranézek lopva. Hogy gyönyörködjem a tájban! – mondom magamnak, valójában biztatást várok, a megtett távolságot akarom felmérni. Elrémülök, szinte még a parton vagyunk, a mólón még látni az integető nagyokos szárazföldieket, szinte idehallik buzdító rikkantásuk. A part fái, a domboldal házai külön-külön kivehetők. Előttünk ellenben a párás messzeség, a túlpartból semmi. Pedig a hátunk mögött egy teljes kilométer!
Enyhe szellő, hátulról ugyan, de mintha kissé jobbról taszigálna, éppen a Badacsony felől. Az öreg küldi, nyilván biztatás, személynek szóló segítség. Fülön legyint (mármint jobb fülön), aztán udvariasan beköszön a szájamba. De visz előre! És fölemel, az előttem úszónál magasabbra, egy pillanatra belátom a mezőnyt, a tarka tarkók özönét előttem és a bólogató hajók tisztelgő sorát oldalt. Aztán vége, mélyebbre kerültem a kék sapkásnál meg annál a tarkopasznál is. „Hullámvölgyben vagyok”! – eszembe jut lírai költő, aki ezt a mondatot ismételgetve halántékát szokta dörgölgetni, és konyakját hajtogatni. Ez most valódi hullám valódi völgye, de én legföljebb egy korty Balaton-vizet kortyolok, azt sem előre megfontoltan. És már ki is láboltam a völgyből. „Hátára kapott a hullám”! – eszembe jut kisvállalkozó, aki ezt a mondatot ismételgetve markát szokta dörgölgetni, és konyakját hajtogatni. Ez most valódi hullám valódi háta, de az én perspektívám most sem magasabb a halászcsónakok fenékdeszkájánál vagy a Johnson-motoros sportjachtok tőkesúlyánál. De mi itt most úszunk, együtt lírai költők és kisvállalkozók.
Tanár úr (bizonnyal tornatanár) „terelgeti nyáját”, visongó diákjait választás elé állítja: innen még van visszaút (bocsánat: visszaúsz). Visongók egyelőre tovább úsznak.
A vitorlásokról horgonyláncok és karvastag kötelek lógnak. Inkább „mihez tartás végett”, az orrban a csónakos (halász, jachtgazda) hasal, együttérzően néz le ránk. Mit nekünk baráti pillantás, ezerötszáznál az ember, a zöld bójahólyagot látva éppen csak kiemeli a fejét a vízből.
Más ez a Balaton… A százformájú Próteusz ma a százegyedik arcát mutatja. A parti nádas néma bólogatása után, a felvetődő halak elsimult vízgyűrűje után – ez más. A „ketten egyedül” örök cinkossága után, a csak önmagának tündöklő álomtó varázsa után – ez más. Nagy és hangos versenypálya, de miért ne lehetne ilyen is. Belefér, kitelik tőle, semmit se von le a Tó kényes-kéjes selyemvízéből, sem mindenkinek kijáró aranyhídjából. Sőt, olyan kvalitású pálya ez, amelyben megmerítkezni és megmérkőzni akár tíz különböző nyelv is elküldi fiait-lányait. Bár itt a nyelvtudás kisebb értékű talizmán, mint ott kívül, a szárazföld forgatagában.
Verseny a javából, több zajongással, mint meghallgatással, több látványossággal, mint rácsodálkozással. A parton hadibarakkok ügyintézésre, a vízen rohamcsónakok felvigyázásra, parton és vízen mindent beborító és magát mindenbe befészkelő hangzavar, a tömeges média tomboló jelenléte. A Balaton minderről nem tehet.
Aki idejött közeli vagy távoli honból, ahol a Balatonnak még a nevét sem írják le hibátlanul, aki idejött babért aratni vagy glóriát bezsebelni, teljesítési ív üres rubrikáját lepecsételtetni vagy a tizenkét túrakerékpár, a százhúsz gumimatrac és a kilencszázhetven bézbólsapka egyikét elnyerni, az mit sem tud arról… Az mit sem tud a nádasba rejtett horgászállás (magyarul: stég) körül megloccsanó hullámról, a parti fűzek egyetértő bólogatásáról két nekik tetsző fiatal néma kézszorítása láttán, a jámboran hallgató csónak orrának felszegéséről a megrántott bot erőkifejtésekor. És mit sem tud arról a rettenetes felhőzsákról, amelyik ki szokott hasadni abban a pillanatban, amint a Káli-medencéből előrohan és rázuhan a Tóra, telve villámmal és jégesővel, telve korbácsoló, pöffös széllel, ezer permetcseppet szerteszóró esőfüggönnyel. És hány lépked fel a bajnokjelöltek közül a Bujdosók lépcsőjének sok száz fokán, hogy aztán megpihenjen a Rózsakő szíveket összeboronáló hajlatain. A Tó azonban bőkezű, aki célra szegzett szemmel és decibelek bűvöletébe ájult füllel közelít, titkon annak is a szívébe rejt valamit, ami majd csak a múló időben és az elcsöndesedés távolában fog kivirágzani. De ne szidjuk őket, mára magunk is közibük álltunk. Itt a kétezres bója…
Akik szigorú erőbeosztással úsznak, és félszemmel mindig az intéseit figyelik, most megelégedéssel sóhajtanak fel: ez is megvan. Aztán tárgyilagosan teszik hozzá: alig több mint egy harmada. És az erőd: mennyi még?
Van már, aki kiszállt. Aki nevetve mászik ki a hajóra és int, hogy a partra vágyik. Úszott egy kicsit, elég volt. Aki haraggal mászik ki, ereje gyöngülésére vagy megfogyatkozott kitartására ürügyet mormol kérdezetlenül a hajósoknak: váratlan görcsről szól, a vizet hidegeli. A maradók előtt nehéz ezres áll: a középső.
Szemközt kibontakozik a boglári toronygömb, ez a csábító látványosság, laza szerkezetén átvillan a fény. A szem nem látja, de a tudat tudja: jóval alatta, a Platán-parton, ott húzódik a cél.
A valódi hívők és rajongók, a titkos imádók és az eljegyzett szerelmesek sosem hívják a Balatont Balatonnak. „A Tó” a neve a Tónak. Miként a Biblia népe sem merészelte nevén nevezni a megnevezhetetlent. Talán csak, ha egészen egyedül vannak, és a hívő (rajongó, imádó) a víz fölé hajol, hogy kedveskedő hódolatát aznap századszor is lerója, igen, talán akkor súgja a hullámok közé, mint a szerelmes szerelmesének a szeme, szája, hajfürtje közé: „Szeretlek, Balaton!”
A legoptimálisabb erőbeosztást, kiből mi telik. Elcsöndesedtek a visongók, talán meg is fogyatkoztak. Az úszósapkák kezdenek viselőjük személyéről vallani, a nedves hajfonatok meg a redőzött tarkók már eddig is árulkodtak. Az emberek újfajta osztályozását indítja meg agyam: átúszná – nem úszná át. Az értékek hirtelen átrendeződésnek indulnak. Aztán: ugyan, hiszen csak játék. Na, akkor: játszana – nem játszana.
És a példaképek, az iskolakönyvek hivatkozottjai? Sose gondoltam rá (még jó!), vajon melyikük tudott úszni? És hány volt, aki a Balatonnak a közelében sem járt! Csokonai utazott erre, Somogyból Komáromba mentében át is kelt a szántódi réven, de bizonyosan dereglyén, kompon. „Óh, Tihannak rijjadó leánya, szállj ki szent hegyed közül!” – sóhajtott fel, de talán még a gondolattól is megborzongott, hogy ő maga vízbe ereszkedjék. Vörösmarty úszott is, a Balatonnál is járt (szüreten), de hogy úszott-e a Balatonban, arról nem szól a fáma (vagyis a mindentudó utód, Eötvös Károly). Arany Karlsbádba járt gyógyvízre, a Balaton nem az ő vérmérsékletének való közeg volt. Infanterist Petőfi egyszer „átmente a vizet” a menetszázaddal (ha igaz), a szabadság és a magasság azért itt is megmutatkozhatott volna neki, talán a köd és a Marschbefehl gátolta őket az egymásra ismerésben. Babits úszott, Illyés úszott (mindketten dunántúliak), mindkét Karinthy úszott (pestiek), Szabó Lőrinc számára meghódítatlan maradt az őselem (észak-kelet magyarországi). De ha Lőrinc startfejessel képes meghódítani a Balatont, ki írta volna meg A kisörsi nádas vagy A földvári mólón vízparti versremekeit?
Erőim kifogyóban, nevezik holtpontnak, tréfálkoznak: „kicsúszik a lábunk alól a sámli” (de jó tréfa!). Valahol a felénél tartok, alig van, aki megelőz, alig van, akit megelőzök. Csak nem fáradt más is? És hol vannak a torpedók? Torpedók persze vannak, ők más kategória. Ők nem számítanak! A hírekben persze csak ők számítanak. Torpedóék nem ellenfelek nekünk. Nekünk mi vagyunk az ellenfelek. Saját magunk. Egymást segítő és egymásért szorító ellenfelek. A szemem szinte könnybe lábad a vízben: a háromezres bója. „Ott lebeg a holnapi tengereken”, jön felém, itt bólogat előttem nagy pöffeszkedve, ott kókadozik magatehetetlenül immár a hátunk mögött. Uram Isten, a nagyobbik fele mögöttem. Mögöttünk, sebaj, fiúk-lányok, ez már a miénk! Ha most azonnal bele nem pusztulunk…
Az agy azért lázasan dolgozik, százalékot számít, a nyomorúságosan lassú növekedést akarja átformálni vágtató diadalmenetté. Mellettem, a hajók tartókötelein egyesek megpihennek. Szabad, lehet, végső menedék. Nem, most még nem élek vele. Tavaly igen, de tavaly óta fiatalabb lettem egy évvel (de jó tréfa!), és hát, aztán gondolj a továbbindulás gyötrelmeire!
Pedig jó társaság gyűlik össze a vitorlások oldalvizénél, kötélvégi barátságok meg jachtflörtök szövődnek. A szőlőcukor osztogatás még kötelesség, a házipálinka felajánlása azonban már dicsőség. És van, aki könnyedén elcsábul egy kígyózó vitorlás édenében.
Megvetően elfordítom a fejemet, kiállnak, lemaradnak néhányan, hogy – mint mondják – erőre kapva majd visszaússzák magukat közénk. Sose kerülnek többet elő, semmi esélyük, hogy az 5000 és az 5500 közötti, előkelő helyek valamelyikét megszerezzék, szégyenszemre meg kell majd elégedniük az 5501-6000. helyek valamelyikével. Így jár, aki – ugyebár – rossz víziútra téved!
Ráncosra ázott tenyerembe valamiféle görcs csak belopódzik, zárt kanalat formálni belőle már alig sikerül, hátúszásnál pedig a laza csuklómozdulat tűnik nevetséges kalimpálásnak. De senki sem nevet. Egy és háromnegyed órája úszunk, de ez nem medencebéli edzésadag, percenkénti elrugaszkodással, a part és a pályakötél közellétének tudatával. Már nehéz a hátrafordulás, minden mozdulat, amely a rutintól eltér, energiatékozlás. Mert abból van a legkevesebb. De megéri, hát hogyne érné meg. A part mögöttünk, a fecsegő móló már régen a semmibe tűnt, előttünk viszont lassan kibontakozik az Ígéret Földje.
Most ijedek meg igazán! Most feladni? Mert erő és lendület már sehol. Már régen csak valami automatikus mozgás visz előre, amely mint ama békáé, Volta úr kísérleti asztalán. Persze, lehet, hogy feladom, de addig úszom még egy kicsit. Hová lett a kéksapkás, végig itt bókolt előttem, már percek óta nem látom. Óvatosan hátrasandítok, a kéksapkás meg a tarkopasz ott csimpaszkodnak, hátrafelé a harmadik vitorlás lépcsőjén, és szemezik a szőlőcukrot. A látvány erőt ad. Nekem…!
Hol van már az idő, amikor a balatoni vitorlások hangzatos, romantikus neveket viseltek, hová tűntek a Gyöngyhalászok, a Viharmadarak, a Hajnalcsillagok. Ma mások a névadási szokások vitorláséknál. Ott pöffeszkednek a Manhattanek és az Admirálok, ott pipiskednek a Clarisse-ok és a Casanovák, ott csámpázik a Bütyök, a Sutyi. A vitorlás „csak egy hajó”, aligha ítélhető el tulajdonosa névkultúrája miatt. Elernyedő karom mégis a monoton tempózást választja, nem fordul segítségül Kishaverhez vagy Nagyfőnökhöz…
Most szépen és szabályosan ússzunk, a tartalék-maradék utánpótlás is előkerül, hiszen itt van a gyönyörű hableány: a négyezres bója. Vagyis még ott! És valami baj lehet vele, nem akar közeledni, bizonyára elfelejtett úszni. Vagy galád módon húzzák előttünk, akár a mézes madzagot? De úgyis elérlek, ebadta! (Ez az ebadta száz éve még középfokú káromlásnak számított, aztán áttessékelték a gyereknyelvbe, mára onnan is kikopott. Kár érte! Megtarthatnánk, például lomha bóják noszogatására.)
Nagyszerű látvány a kibontakozó déli Balaton-part, a boglári hegy, a fonyódi hegy. A városka szögletes templomtornyán toronyóra. Ha azon meglátom az időt, nyert ügyem van. Egyelőre éppen csak a tornyot látom. Az utolsó teljes ezres, már abba is belekaptunk. Annyi van előttünk, mint amennyit keveselltünk az első hátranézéskor. Hű, de bonyolult! Akkor erőtől duzzadtunk. Így mondom, többes számban, hiszen ahányan itt vagyunk, együtt szeltük, úsztuk, evickéltük át a Nagy Vizet, együtt lassultunk, és az egymás előtti röstelkedés segített, hogy fel ne adjuk a versenyt. Most már ettől nem kell félni! Most már a vihar is partra fújna. De viharnak nyoma sincs. A sirályok méltatlankodva költöztek el egy napra a tömegjelenetek elől. Badacsony azért szemmel tart a távolból, a magasból. Majd éjszaka álmodom vele.
Megszámlálom az úszófolyosó vitorlásait, tizenkettő még, akiket magam mögé kell utasítani. Mintha kötélen vonszolódnék előre a tucatnyi lomha gálya előtt. Talán már ők is fáradtak, alig mozdulnak. Szemem előtt vagy mögött fátyoloz vajon ez a köd? De most már akár behunyt szemmel is…
A Reformkor országjobbító buzgalmában ki akarta szárítani a Balatont, ezt a lápos nádvilágot, ezt a szúnyog- és kabócaparadicsomot. A Bach-korszak lomha bizalmatlansága és a passzív ellenállás aztán csak azért is megkímélte, soha áldottabb tunyaságot. Most kukoricaföldek között bolyonghatnék. A Badacsonyból azért vámot szedett az utókor, évtizedeken át kőbánya emésztette az ősi bazaltsziklákat. De ezekből a sziklákból épült a partvonal, a kikötők, a móló, amelyről vízbe vetettük magunkat, és talán még a boglári templomtorony is. Igen, az a szögletes, rajta a toronyóra, hihetetlen: fél hármat mutat. Vagyis: látom, hogy félhármat mutat. Miért is ne látnám, hiszen itt úszom szembe vele, ő tapintatosan följebb húzódott a domb oldalán, hogy messzebbről lássék.
És a hajók? Miféle hajók, a vitorlások? Mögöttünk, a messzeségben! Csak a két remek záróbója, az ötezres, közöttük a széles vízikapu. Kettőszáz méter még, de a nyurgábbak már a talajjal kacérkodnak.
Most kitör a versenyláz, elképesztő energiák bukkannak elő a semmiből, öles karcsapások, megkettőzött iram. „Röpülünk!” – mondanám, ha mindez nem volna azért jókora túlzás. A közeli megérkezés szárnyakat ad. A kéksapkás itt prüszköl a nyomomban. Na, azt már nem! Ahogy torpedóék indultak, mi úgy érkezünk!
És akkor egy váratlan botlás, de hiszen ez már a föld! Lábunk, amely két órán át a vízi életmódhoz alkalmazkodott, most nehezen veszi tudomásul a lépegető valóságot. A harsányak, akiket megkönnyebbüléssel hagytunk magunk mögött a túlparti mólón, hiánytalanul itt integetnek. Kendővel és újsággal, bömbölve az utolsó lépések fontosságáról. A parti lépcső tetején időmérés. Aztán kész…
Ennyi volt, ihatsz meleg teát, rágcsálhatsz csokoládés kenyeret, pótold az elfogyott energiát. Járok és járok, képtelen vagyok megállni, lábam leállíthatatlanul dolgozik tovább, lassan visszaszokik a síkföldi kalandozásokhoz. A pólóosztó bódék körül zsúfoltság. Furakodás és lökdösődés. Kéksapkás már az élen tülekszik. A vízben jobban megvoltunk. A parton nem ismerjük egymást, kishaver…
A hangszóró önmagát múlja felül percről-percre az üvöltésben. Reklámok és sztárinterjúk lihegni is alig bírókkal. És tomboló diszkózene, brutalitás a dobhártya ellen. Hátranézek: Badacsony, segíts! A párázó tó fölött elém gördül a balatoni aranyhíd.
Gyerekek, egészen megszáradtam. Gyerünk, ússzunk egyet…!
Hozzászólások