Tudta, hogy egyszer majd a világ a feje tetejére fog állni és a tótágastól elveszíti az irányt. Beteg lesz és az életereje úgy párolog majd el, ahogy a nap szárítja fel a nyári zápor utáni pocsolyák vizét. Szegény lesz és a lelke kincseit árulja majd alamizsnáért, de mindez elviselhetővé válik, csak telefonálnia kell.
Gondosan vigyázta a piros telefonját. Külön rekesze volt a táskájában és meghatározott helye a polcon. Mindig feltöltötte, vele is aludt, bár tudta, hogy a vonal egyirányú, mégis gyakran várta, hogy megszólaljon.
Egyetlen gombja körül gyémántok ragyogtak, látszott, hogy nemcsak különleges, de értékes darab is, amely nem e világon készült. Egyszer csak lett neki, nem kérte, nem könyörgött érte, csak az égiek a küszöbére helyezték.
Még használati utasítást sem kapott hozzá, mégis tudta, hogy egyszer használatos, és akinél a párja van, ugyancsak az anyagi világ foglya. A titkai őrzőjénél van a párja, ki, ha hívja, jönni fog és segít neki.
Tudta, hogy nem zavarhatja csekélységekkel, időről időre, legyőzte az akadályokat, erőt merített a tudatból, hogy van egy piros telefonja, egy hőse, egy kincse, egy bónusz pontja… de eljött az idő, mert a világ a feje tetejére állt, az életereje párolgott, a lelke kincseit árulta alamizsnáért.
Könnyes szemmel és remegő kézzel vette a kezébe a telefont, amely hosszú évekig volt a társa. Néha fogytán volt a hite, már többször majdnem benyomta a gombot, de úgy érezte, ez még nem az a pont, még meg tudja oldani… de most tárcsázott és vár. Hosszú percek után kezdett csak el kételkedni. A tótágastól szédült, az életereje szélsebesen párolgott, a lelke kincsei pedig már értéktelenül hevertek a földön, amikor letette a süket telefont.
Egyedül maradt!
Hozzászólások