Az őrangyal
Sose mondtam neki, de még csak nem is éreztettem vele, hogy mennyire féltem, mennyire gyötör a félelem, mennyire szenvedek a gondolattól, hogy baja eshet, hogy elveszíthetem. Ugyanakkor hittem abban, hogy azért kerüli el a balvégzet, mert az iránta érzett szeretetemnek, vagy inkább az abból fakadó, valóságos szenvedésben kiteljesedő féltésemnek oltalmazó ereje van. Olykor már haragudtam is rá, és kezdtem félni attól, hogy végül meggyűlölöm, amiért ilyen szenvedésre kárhoztat engem.
Arról is hallgattam, hogy könnyek szöktek a szemembe a Gondviselés iránti hálától, a felszabadult örömtől, a boldogságtól, amit éreztem mindig, amikor végre meghallottam automobilja motorzúgását, ahogy vártam őt haza.
Harmincháromszor éltem át ezt a szenvedést és a hozzá kárpótlásként kapott, kárpótlásként járó boldogságot. Ennyiszer kellett átélnem, hogy megbékéljek azzal, hogy hóbortjának, szenvedélyének hódolva rendszeresen kockára teszi az életét. Vagy, hogy belefásuljon a lelkem a már-már kényszeres féltés gyötrelmébe, ami számomra természetes folyománya volt az iránta érzett mélységes szeretetemnek.
Tudtam, hogy a világmindenség titkai iránti kíváncsiság, a felfedező kedv, a kalandvágy része a férfiúi természetnek, akárcsak a hóbortokra, a kicsapongásra, sőt a káros szenvedélyekre való hajlamosság, ám az ő hóbortja egyfajta eretnekség volt a szememben, lázadás a Teremtés rendje ellen, és kacérkodás a halállal: Ikarosz legendájának életre hívása.
Valósággal rajongtam a madarakért. Némelyiknek a komor méltósága nyűgözött le, másoknak a kecsessége, megint másoknak a színpompás tollazata, az éneke, vagy éppen babonákat sugalmazó titokzatossága, és irigyeltem tőlük a repülés szabadságát, amit álmomban mámorító varázslatként éltem át olykor-olykor.
A gépmadár azonban, amiről ő mindig olyan lelkesen beszélt, nagy csalódást okozott. Ormótlan, esetlen és törékeny tákolmánynak találtam, igazi lélekvesztőnek. Nem tudtam elhinni a láttán, hogy egy új kor hajnalát jelképezi az emberiség történetében, ahogy ő mondogatta, mely korban mindennapos és mindenki számára elérhető valóság lesz a repülés, és nemcsak mint kedvtelés, hanem mint az utazás leggyorsabb és legelőkelőbb formája is, és nemcsak egyik városból vagy országból a másikba, hanem egyik földrészről is a másikra, tengeren, óceánon át. Meglehet, nem is akartam hinni benne, és csak azért viseltettem ilyen elutasítóan a repüléssel szemben, mert féltettem őt.
Ostoba düh fogott el a gépmadár iránt. Úgy éreztem, elragadja tőlem, és tehetetlen féltékenységemben szinte megsemmisülten néztem, ahogy sötét füstöt okádó motorjának bömbölése közepette lassan elindul vele, aztán hosszan gurul a földön, egyre sebesebben, majd nagy nehezen, imbolyogva, jobbra-balra billegve és vissza-visszaesve a földre, végül a levegőbe emelkedik.
Az volt a harmincharmadik repülése, és az egyetlen, amelynek szemtanúja voltam, engedve az unszolásának. Soha azelőtt nem éreztem át olyan hevesen a féltés gyötrelmét, mint akkor, sem pedig a felszabadult örömet, amikor néhány, végtelennek tűnő perc múlva, miután tett egy kört a mező felett, földet ért.
Ám utána valami megmagyarázhatatlan üresség támadt a lelkemben, és csak másnap tudatosult bennem, hogy már nem aggódom érte, nem nyomaszt a gondolat, hogy baja eshet, hogy elveszíthetem. Emiatt azonban bűntudatot éreztem, ami azzal a kétséggel párosult, hogy szeretem-e még őt igazán, ugyanúgy, mint addig. Az a kérdés is felmerült bennem, hogy bűn-e önmagában egy erény elvesztése. Mert én erénynek tekintettem azt az önpusztító, mások számára alighanem beteges féltést – amiről persze senki másnak se ejtettem szót –, aminek hittem oltalmazó erejében, ahogy már említettem.
Rosszra fordult az idő. Napokig hol esett az eső, hol meg goromba szél fújt. Jó egy hét eltelt, mire újból hódolhatott a szenvedélyének.
Alkonyodott már, amikor meghallottam a motorzúgást. Nem dobbant meg a szívem, nem öntött el melegség, nem éreztem megkönnyebbülést. Szinte ráérős léptekkel mentem ki a kapuhoz, miközben arra gondoltam, hogy már nem visszafognom kell az örömömet, hanem inkább színlelnem a felszabadult örömet, amikor megöleljük egymást.
De nem ő volt az, hanem két rendőr. Mindjárt tudtam, hogy a halálhírét hozzák.
Hozzászólások