Agócs Károly írásai

A Mester a falu szélén álló, kissé elvadult ligetbe vezette új tanítványát, és egy kidőlt fa vastag, korhadt törzse előtt megállt. – A legalapvetőbb bölcsességgel fogjuk kezdeni – szólalt meg akkor –, amit mindig szem előtt kell tartanod, aminek mindig a tudatában kell lenned.

A gonoszságáról elhíresült, rettegett császárnak egy éjjel különös álma volt. A hatalmas, pazarul berendezett trónterem közepén állt. Minden berendezés, bútor, tárgy és kellék teljes pompájában ragyogott, a trón azonban tűz martalékává lett; üszkös, füstölgő maradványaiból imitt-amott még apró lángnyelvek csaptak fel.

Biztosra vettem, hogy emlékszik rám, éppúgy, mint én őrá, bár soha semmilyen jelét nem mutatta. Az ember nem felejti el azt, akit bántalmazott és megalázott, még ha gyerekként tette is. Mi pedig akkor már nem is voltunk éppen gyerekek. Kevéssel az incidens után – persze nem amiatt – a családunk egy másik negyedbe költözött.

Egy utópisztikus eszme alapján kiépített és működtetett politikai rendszer szorításában történelmének legsötétebb korszakát élte az ország. A szabadság, az egyén szabadsága csak elvben létezett, az eszme elfogadásának függvényében és az azzal való azonosulás mértékében. A valóságban senki sem érezhette magát szabadnak.

Közel három évtizedet késve érkezett és lépett be az életembe, mégis úgy éreztem, még idejében, sőt, talán a legjobbkor. Mintha valahonnan ismertem is volna, mintha valamikor találkoztunk volna már, és nem is olyan nagyon régen. Néhány szót is válthattunk, mert ismerős volt a hangja.

Valami ostoba szeszélyből egyszeriben látni akartam megint, oly sok idő elteltével. Ott állt a falu vasútállomásán a ködös téli reggel szürkületében, a vonat érkezését várva. Éppúgy, mint jó harminc évvel ezelőtt. Semmit sem változott. Hiába várt, a vonat csak nem jött, azóta sem.

Egy napon a Mecénás felkereste az írásművészet tanítómesterét, hogy felajánlja pártfogását az arra leginkább érdemes tanítványának. ‒ A pártfogás egy kényelmes lakás bérlését és tisztes járadékot jelentene hét éven keresztül – mondta. – Ennyi idő bőven elég lehet egy figyelemre méltó mű megírásához.

Diákkoromban, a húszas éveim elején sokat olvastam, valósággal faltam a könyveket. Szórakoztattak, de szinte semmilyen nyomot nem hagytak bennem. Többször is előfordult velem, hogy nagyjából a felénél tartottam egy könyvnek, amikor rájöttem, hogy már olvastam, mígnem egy napon egyszeriben hátat fordítottam az irodalomnak.

Nem bocsátottam meg azoknak, akik súlyos bűnt követtek el ellenem annak idején, a bosszúvágy azonban rég kialudt bennem. Oly sok idő elteltével, az öregkor küszöbén immár, kíváncsiság ébredt bennem a sorsuk iránt, bár valamiért azt gyanítottam, hogy már egyikük sem él. Meglehet, csak azért, mert a lelkem mélyén azt kívántam, hogy így legyen.

Az író negyvenes éveinek a közepén járt, mikor eljuttatta első könyvének kéziratát egy kiadóhoz. Hosszú heteken át várta hiába a visszajelzést, mígnem egy napon a sajtóból értesült, hogy leégett a kiadó szerkesztősége, teljes berendezése a tűz martalékává lett, a leadott kéziratokkal együtt.