A gonoszságáról elhíresült, rettegett császárnak egy éjjel különös álma volt. A hatalmas, pazarul berendezett trónterem közepén állt. Minden berendezés, bútor, tárgy és kellék teljes pompájában ragyogott, a trón azonban tűz martalékává lett; üszkös, füstölgő maradványaiból imitt-amott még apró lángnyelvek csaptak fel. Megfordult, hogy elhagyja a termet, de meglepetésére útját állta egy szolgája, bírói talárba öltözve. Őrökért kiáltott, de nem jöttek őrök. Katonákért kiáltott, de nem jöttek katonák. A kardjáért nyúlt, de nem volt kardja. A szolga egy vastag papírtekercset tartott elébe.
___‒ Ez a bűneid lajstroma – mondta, s dörgő hangja mindenfelől visszhangzott, valószínűtlen messzeségből, magasságból és mélységből. – Felolvassam, vagy elismered a bűnösségedet?
___A császár már felocsúdott a meglepetéséből, és védtelensége ellenére is bízott hatalma erejében.
___‒ Nem követtem el semmilyen bűnt, csak éltem a törvény adta jogaimmal és lehetőségeimmel ‒ mondta kioktató hangon. ‒ És a törvény értelmében senkinek sem áll jogában megítélni a cselekedeteimet, kétségbe vonni a döntéseim észszerűségét és az ítéleteim igazságosságát.
___‒ Azt azonban nem mondja ki a törvény – mondta erre a szolga ‒, hogy minden cselekedeted eleve helyénvaló, minden döntésed kétségbevonhatatlanul észszerű, és minden ítéleted megfellebbezhetetlenül igazságos. Te pedig szörnyű bűnök hosszú sorát követted el, ráadásul többnyire puszta kedvtelésből. Bűnösnek vallod-e magad?
___‒ Csak megismételhetem, amit mondtam ‒ felelte a császár, kissé ugyan elbizonytalanodva.
___‒ Akkor felolvasom a bűneidet. Csak a legsúlyosabbakat, és Isten a tudója, mikor fogok a végére érni.
___A császár ekkor félre akarta lökni a szolgát az útból, de kétségbeesetten tapasztalta, hogy mozdulni sem tud. Az pedig olvasni kezdte a lajstromot: sorra az áldozatok nevét, életkorát ‒ számos gyermek, zsenge ifjú s hajadon is áldozatául esett a császár bűnös kedvteléseinek ‒, valamint megkínzatásuk és gyötrelmeik leírását, melyeknek megváltásként vetett véget a halál. Megkíméljük az olvasót a részletektől; hagyatkozzék a saját tapasztalataira, ismereteire s képzeletére a tekintetben, hogy mily leleményes a gonosz, és mily sebezhető az emberi test és lélek.
___A császár egyre kényelmetlenebbül érezte magát a sok szörnyűség hallatán, ahogy ébredezett a lelkiismerete, és mind nagyobb súllyal nehezedett lelkére a bűntudat, amit a valóságban nem ismert.
___‒ Elég! ‒ kiáltotta, mikor úgy érezte, mindjárt összeroskad e súly alatt, és a szolga lába elé omlik.
___Ekkor felriadt. Javában délelőtt volt már. Mindjárt eszébe jutott az álma, és éktelen haragra gerjedt, amiért ily méltatlanság, sőt megaláztatás érte. Először arra gondolt, hogy fejét véteti a szolgáinak, mind a kilencvenkilenc férfinek és ifjúnak, de aztán felötlött benne, hogy alighanem felismerné közöttük azt az egyet, annyira tisztán maga előtt látta az arcát, és a hangja is a fülében csengett még. Felsorakoztatta hát a szolgáit a palotája folyosóján, hogy aztán egyesével elébe járuljanak. Hatalmas, trónszerű karosszékében ülve fogadta őket. Azok annak rendje és módja szerint a földre borulva üdvözölték, s miután felálltak, alaposan megnézte az arcukat, mélyen a szemükbe nézett, majd intett nekik, hogy elmehetnek. A negyvenhetedik láttán azonban szinte kéjes borzongás futott végig rajta, és valóságos diadalérzés fogta el, amit alig tudott leplezni. Hosszan méregette, vizsgálgatta a homlokát ráncolva, egy kicsit előre is hajolt felé, bólogatott néhányat, majd odaszólt a jobbján álló őrnek, hogy küldje el a többi szolgát, mehetnek a dolgukra.
___‒ Te vagy hát az – mondta a felnőttkor elején járó férfihez fordulva, minden indulat nélkül. ‒ Miként szolgálsz? ‒ kérdezte aztán az arcát fürkészve újból, némi csodálkozással.
___– Madarász vagyok, felség. Én viselem a rab madarak gondját, és a kertedben élőkért is én felelek.
___‒ Megbüntettelek már?
___‒ Igen, felség. Azt mondtad, egy madár hamisan énekelt hajnalban az ablakod előtt, és arra ébredtél fel. Azt hittem, tréfálsz, és elmosolyodtam. Harminc botütést mérettél rám. Lassan három éve annak.
___A császár kissé eltűnődve bólogatott.
___‒ Tény, hogy azóta nem hallottam hamis madárdalt – szólalt meg aztán, és fojtottan, mégis bántóan felkacagott. – Bizony, hogy foganatja legyen – mondta kisvártatva egykedvűen, ahogy a kiszemelt áldozataihoz szokott beszélni, bár felemelve a mutatóujját a nyomaték kedvéért –, a büntetésnek aránytalanul nagynak kell lennie az elkövetett bűn súlyához képest. Mi több, különösen hatékony az el nem követett bűnért kirótt, ártatlanul elszenvedett büntetés.
___Egy darabig hallgatott, némiképp tanácstalanul meredve maga elé, majd mintegy felocsúdva, a két oldalán álló egy-egy őrt (aki elküldte a szolgákat, közben már visszajött) az átellenben lévő ajtóhoz parancsolta.
___‒ Amit mondani fogok, amit mondanom kell ‒ fordult aztán a szolgához, kissé halkabbra fogva a szavát ‒, azt nem hallhatja senki rajtad kívül. Nos, hogy tudd: álmomban arra vetemedtél, hogy ítélkezz fölöttem, és bűnösnek mondtál ki engem. Még sorolni is kezdtél holmi vádakat ellenem.
___‒ Bocsáss meg, felség – hebegte a szolga –, esküszöm, akaratlanul követtem el a bűnt.
___‒ Akarva vagy akaratlanul, nem számít, csak az, hogy elkövetted. Ráadásul az én álmomban, nem pedig a magadéban, noha már az is arcátlan vakmerőség lett volna. Lehet, hogy sugalmaztad nekem? Máskülönben hogyan álmodhattam azt, hogy ítélkezel fölöttem? Vagy valójában te álmodtad, és valamilyen bűbájossággal megosztottad velem, rám kényszerítetted? Bárhogy van is, különösen súlyos a bűnöd. Nem is juthat a tudomására senkinek, hisz rám nézve módfelett szégyenletes volna. Lásd, megkíméllek az esküdözéstől, hogy őrizni fogod a titkot, és a kísértéstől, hogy eláruld. Kivégeztetlek. Tömlöcbe vele! ‒ kiáltotta oda máris az őröknek.
___A keresztre feszítést találta a legméltóbb büntetésnek a szolga számára. Még aznap közhírré is tétette, és másnap hajtatta végre, közvetlenül naplemente előtt, a hagyománynak megfelelően. Nagy tömeg gyűlt össze, mint minden nyilvános kivégzésre. A szokásos, előírásos üdvrivalgással köszöntötték a császárt, majd élvezkedve, egymást túlharsogva gúnyolták és gyalázták az elítéltet.
___A császár úgy érezte, méltó elégtételt vett a megaláztatásáért, és derűs kedvvel tért nyugovóra.
___Álmában azonban megint megjelent előtte a szolga, ugyanazon a helyszínen, ugyanúgy bírói talárba öltözve, és olvasta tovább a lajstromot onnan, ahol abbahagyta, és az álom is ugyanúgy végződött, mint előzőleg. Ám a bűntudat nappal is gyötörte attól fogva, és nem is tudott megszabadulni tőle aztán. Olykor irgalomért esdeklő szavak, sikolyok, üvöltések és halálhörgések visszhangzottak a fülében, máskor meg rémült tekintetek, tátongó sebek, kíntól eltorzult arcok és vonagló testek látványa villant fel előtte. S noha eladdig büszkén gondolt arra, hogy neve a „rettegett” jelzővel fog bekerülni a történelembe, most szégyenkezett miatta, és valósággal kétségbe ejtette, hogy aligha tudja elejét venni. Csakhamar rejtélyes betegség hatalmasodott el rajta. Hol a hideg rázta, hol magas láz gyötörte, lilás fekélyek borították el a testét, és időnként hosszan görcsbe merevedett. Minden éjjel megjelent álmában a szolga, és olvasta tovább a lajstromot bírói talárjában, neki pedig reggelre tovább romlott az állapota. Alig egy hónap elteltével már fel sem tudott kelni az ágyból. Elhívták hozzá az ország legnagyobb tudású orvosát, de ő sem tudott segíteni rajta. Néhány nap múlva a szolga a lajstrom végére jutott, minekutána ő kilehelte a lelkét, még virradat előtt. S ha megbánta is a bűneit ‒ ami az ő titka maradt ‒, neve a „rettegett” jelzővel került be a történelembe.
___Az új császár trónra lépésével békés, derűs, termékeny korszak vette kezdetét az ország történetében.
___A megfeszített szolgáról nem maradt fenn feljegyzés.
Szóljon hozzá!