Az első lecke
A Mester a falu szélén álló, kissé elvadult ligetbe vezette új tanítványát, és egy kidőlt fa vastag, korhadt törzse előtt megállt.
___– A legalapvetőbb bölcsességgel fogjuk kezdeni – szólalt meg akkor –, amit mindig szem előtt kell tartanod, aminek mindig a tudatában kell lenned.
___Azzal leült a fatörzsre, majd helyet mutatott a tanítványának maga mellett.
___A nap már leereszkedőben volt, épp szemben, a fáktól erősen takart két domb között, s kezdett alábbhagyni a ragyogása. Olykor fel-felerősödött a szél zúgása, máskor csak a falevelek zizegése hallatszott, meg egy-egy madár éneke hol közelebbről, hol távolabbról. A tanítvány eleinte még rá-rápillantott a Mesterre lopva, kissé feszült várakozással, de csakhamar soha nem ismert derű áradt el benne; alighanem ugyanaz, amit az ő arcán látott. Áhítattal hallgatta a természet hangjait és szívta be a kora ősz illataitól terhes levegőt. Úgy érezte, szentségtörés lenne megszólalni, megtörni ezt az idillt.
___Nem sokkal az után, hogy lement a nap, és mindjárt kezdett is hűvösödni, a Mester tapsolt egyet, és felállt.
___– Mára elég is – mondta aztán.
___A tanítvány felocsúdott, és követte.
___– Megértetted-e a tanítást?
___– Azt hiszem, igen – válaszolta a tanítvány kissé bátortalanul.
___– Nos hát?
___– Csak akkor szóljak, ha többet mondok, mint a szél zúgása, a falevelek zizegése vagy a madarak éneke.
___– Ígéretes kezdet – mondta erre a Mester.
Az utolsó lecke
Három év múltán a Mester elérkezettnek látta az időt, hogy elbocsássa a tanítványát. Így szólt hozzá:
___– Elegendő útravalót kaptál a tanításokból, most már tapasztalatokat kell gyűjtened, a magad útját járva. Megmutatom hát az utadat.
___A dombok között megbúvó falujukat maguk mögött hagyva, nemsokára egy hatalmas, szinte végeláthatatlan, vad növényzettel borított vidék határához értek. Elszórtan szelíd halmok, kisebb-nagyobb facsoportok meg bokrok hosszabb-rövidebb sövénye törte meg a táj egyhangúságát.
___– Íme hát az utad – szólalt meg a Mester, miközben kinyújtott karjával félkört írva le, végigmutatott a rónaságon. – Az átellenben, a láthatáron kéklő hegyek vonulatához vezet; azon túl a halál birodalma van. A magasra nőtt, buja növényzettől persze nem láthatod, milyen akadályokat és veszedelmeket rejt. Járhatatlan bozótost, ingoványt, földnyiladékot, dúvadak vackát, haramiák búvóhelyét akár.
___A tanítvány kissé értetlenkedve kémlelte a vidéket.
___– Ha útravalót eleget kaphattam is – szólalt meg végül –, talán nem jutottam elég messzire a lényeglátásban. Merthogy az utamat bizony nem látom.
___– Pedig itt van előtted, számtalan másik út között. Némelyiket keresztezi is, másokkal hosszan fut együtt, megint másokkal meg eggyé válik egy darabon, de aztán egészen másfelé kanyarodik. Hunyd be a szemed, az segít a lényeglátásban.
___A tanítvány úgy tett. Csakhamar felderült az arca.
___– Most már látom – mondta lelkesen, még behunyva tartva a szemét. Aztán kinyitotta. – Vagyis értem, tudom.
___– Nos hát?
___– Nekem magamnak kell kitaposnom azt az utat. Az utamat.
___– Már kezdtem attól tartani, hogy csalódnom kell – húzta fel szemöldökét a Mester színlelt rosszallással –, és nem mondhatom el rólad, hogy a legjobb tanítványom voltál, aki minden feladványt meg tudott fejteni.
Szóljon hozzá!