János apja a földet még aranykoronában számolta. Utolsó sejtjében is annak fölszántott illata tartotta az akaratot, túlélni, és megtartani valamennyit. Nem sok maradt az ősi birtokból, és a téeszek elvették annak is nagy részét. Belerokkant, meghasadt a szíve. Apjuk után három fia és legkisebb lánygyermeke osztozott a maradékon. A juss körüli viták a legfiatalabb János első feleségének halála után kezdődtek, és egy részük pörre is került.
Anna fiatalon halt meg. A férfi egyenes, rajongásig őszinte szerelmén túl végtelen tiszteletet is érzett hitvese iránt. Tudta, hogy a sors kegyeltje, amiért ezt az asszonyt kapta, és a falu is gyorsan megszerette őszinte természetét. Többek, jobbak lettek tőle. De a hajnaltól napnyugtáig tartó kikerülhetetlen munka szerelmük elébe furakodott. Törékeny termete, finom, kiművelt természete sosem tudott megbirkózni igazán e csonka birtok kétkezi munkáival. Mindketten igyekeztek, de szomorú gyümölcsöt szüreteltek. Az első gyermekszülés elvitte, s vele a kisfiút is.
Ritka hideg tél volt abban az évben.
János az első pillanattól kezdve szerette Annát, amikor Pesten, Laci bátyjánál összetalálkoztak.
Laci jó nevű ügyvéd volt, három rakoncátlan gyermekkel. Kertvárosi házat választottak, mert ő sem tudott teljesen elszakadni a földtől. Szokatlan, de a kis veteményessel és virágoskerttel, a verandai résznél pedig a kellemes, parkosított területtel, a városi nyüzsgéstől távol egy igazi kisbirtok volt ez a javából. Jó esze volt minden fiúnak. István, a legidősebb testvér és János között tizennyolc év korkülönbség volt. Amerikában élt már jó ideje. Cipőgyára van, de nem nősült meg. Egyedül János, aki a kétkezi munkánál maradt, a földek mellett. Nem választotta, így hozta az élet. Már kisgyermek korában kiderült, hogy mindkét szeme gyenge. Egyikkel csak fényt és árnyékot érzékelt, a másik sem volt tökéletes, és rendkívül megerőltető volt számára az olvasás. De imádta a könyveket, és apjuk halála után, a hosszú téli estéken idősebb testvéreit hallgatta, amikor azok a kis családi könyvtár egy-egy féltve őrzött kötetéből felolvastak neki.
Egy alkalommal János, édesanyjával meglátogatta Laci bátyját Pesten. Éppen vendégeik voltak, az ő üzlettársa és a családja. Anyja kipakolta a hazait, és közben, az alig kihűlt süteményekkel kínálta őket is. Ezek a varázslatok versenyre kelhettek volna Pest és Buda leghíresebb cukrászdáinak kínálatával. Anna, akárcsak János kimaradtak a beszélgetésből. A lány, ibolyás szélű kistányérján egy csokoládés, málnás piskótával kifelé indult a veranda felé. János, mint akit megbabonáztak, úgy állt föl és követte a légies alakot. A nagy beszélgetésben senki nem vette észre a két fiatal távozását. A futórózsa alatti kispadot választották. Halk volt a szó közöttük. A fiú, a magával hozott föld tiszta, őszinte, de határozott szavaival elbűvölte a lányt. Ehhez foghatót, itt a városban még sohasem tapasztalt. Volt valami biztonságos, valami kifürkészhetetlenül vonzó abban, ahogy az az erős kar gyöngéden lesegíti őt a lépcsőn, ahogy a kissé érdes kéz megérinti az övét, miközben a sütemény íze felől érdeklődik. A lány dicsérő szavaitól megnyíló mosolyában pedig benne volt anyja iránt érzett mélységes szeretete. Nem sok szó esett, de egymás tekintetéből mindent kiolvastak. Néhány levélváltás után többet megtudtak egymásról, ami csak megerősítette mindkettőjükben, a már ott, azon a kispadon megszületett elhatározást. Összeházasodnak. Anna abban az évben végzett a tanítóképzőben, és apja, összeköttetései révén meg is találta neki a megfelelő iskolát, ahol elkezdheti a tanítást.
Amikor a két fiatal bejelentette szándékát, mindkét család ellenezte az egybekelést. Még Laci is kinyilvánította nemtetszését, mert nem szerette volna elveszíteni jól gyümölcsöző üzleti partnerét. János anyja tudta, hogy egy falusi gazdaság és háztartás vezetéséhez a lány gyönge lesz. Anna pedig hiába érvelt, hogy az idős, falusi tanító helyébe lép, a szülei hallani sem akartak a házasságról. Ám a két fiatal megingathatatlan volt, és az maradt az utolsó búcsúpillanatokig. Egyik sem tette mérlegre az időt, amit együtt tölthettek. Anna elfogyó tekintetében csupán a szerelem volt nagyobb a fájdalomnál, amikor utoljára pillantott imádott férjére. Csak Jánosban erősödött a gyötrődés. Az itt maradottnak már több ideje van gondolkodni a történteken. Úgy érezte, ő volt az önző, az ő erős ragaszkodása vitte el messzire tőle fiatal feleségét. Mérhetetlen bánatát a munkában próbálta csillapítani.
Anna nélkül a ház üres lett. János édesanyja, aki velük lakott, és saját szatócsboltjukat vitte, menye halála után egyre csöndesebb lett. Elfogyó ereje a fölöslegessé válás érzetét növesztette benne. Tudta, igaza volt. S bár az évek során szívébe zárta Annát, hisz naponta látta, mint küzd, és próbál helytállni a hivatása, és asszonyi kötelességei között, de most azt is tudta, hogy új asszony kell a házhoz. Erős, érett és egészséges.
A község határa tele volt dús legelőkkel. Néhány család még birkákat tartott, s a megfogadott pásztoruk egy csöndes, emberkerülő férfi, Üdvös Kálmán volt. Messziről érkezett, és a faluorvos a Könyves Kálmán nevet ragasztotta rá, ami aztán rajta is maradt. Valami csudabogárnak tartották, mert a birkákat, honnan, honnan nem szerzett, foszladozó könyveit olvasva terelgette. Azt rebesgették, valaha szebb napokat is láthatott, mert szegényes lakukban, ami messze, az utolsó ház után volt, a ritka vendég oda nem illő holmikat is látni vélt. Alig lehetett több negyvennél, de, mint aki a világ terhét cipeli, megőszült hajával sokkal idősebbnek tűnt. Esténként, ha a széljárás olyan volt, az éteri pásztor pikulaszó belopódzott minden ablakon. Senki nem értette, hogy fiatal feleségét, a termetes falusi asszonyt vajon mi vihette a juhász házába. Egy lányuk született, Katalin, és a falu ezen is csodálkozott, hiszen a férj, szinte sohasem volt otthon. Még télen is a mezőt és a közeli erdőket járta. Volt egy puskája, s néha egy nyúl, vagy fácán került a kis család sovány asztalára. A lány gyönyörű volt. Apja ábrándos tekintete alig fért el anyjától örökölt szép, kerek formáiban, és kipattanó rügyei egyre szűkebbnek érezték a tanyájuk udvarát.
Egy alkalommal, amikor a faluban volt dolga, a szatócsboltba is betért.
János épp a ház felőli ajtón lépett be, amikor a lány már kifelé indult. Az utcáról beömlő napsütésben kirajzolódó alakja az ajtó nyitására megfordult. Pillanatra megállt, és a férfira mosolygott. A férfi izmos, napbarnított karja megfeszült, és a bent rekedt szó mély lélegzetvételétől megemelkedett széles mellkasa. Aztán Kati hirtelen kifordult, és elköszönt.
– Ki volt ez a lány?
Anyja kelletlenül válaszolt:
– A juhász lánya, a Kati.
– Hány éves?
Csönd.
– Azt kérdeztem hány éves? – fordult anyja felé a férfi kissé keményebb, de nem ingerült hangjával.
– Hallottam én elsőre is.
– Akkor miért nem válaszoltál, anyám?
Az bekötötte a cukros zsák száját, és határozottan a fia szemébe nézett.
– Mert nem hozzád való. Mert alig múlt tizenhat, és az ég egy világon semmije nincs.
Több szó nem esett akkor és később sem a lányról.
A falu a nyári aratásra készült. Ilyenkor a gazdák besegítettek egymásnak, már csak azért is, mert úgy összenőtt a kisebb-nagyobb föld a búza alatt, hogy figyelni kellett, honnan is ered a szára. A munka az alig pirkadó hajnalban kezdődött, s a gazdák szekerekkel érkeztek marokszedő lányaikkal és asszonyaikkal a határba. Jánosnak is megvoltak a maga asszonyai, lányai, csak a felesége hiányzott maga mellől. Jól emlékezett még arra, amikor így hajtottak hajnalonként. Anna úgy ült az oldalán, szépséges, törékeny alakjával, mint egy elillanó látomás. Mindig attól félt, hogy ha gyorsabban futnának a lovak, egy erős fuvallat elkapná mellőle, és sosem látná őt többé. Fájt még most is ez az emlék.
A fiatal lányok kissé álmos, mégis vidám nevetgélése, a fiúkra tett csipkelődő megjegyzéseik ébren tartottak az úton időset és fiatalt egyaránt. János mellett most anyja ült szótlanul. Nem messze tőlük Kati szállt le elsőnek egy másik szekérről. Anyja rögtön észrevette, és rosszat sejtve, megkérte fiát, vigye a fák alá a lovakat, mert oda később ér a tűző nap ereje. Aztán mindenki beállt a munkába. Kati már reggel fölfigyelt Jánosra, és a déli pihenőnél úgy igyekezett, hogy a vízhez egyszerre érjenek. A férfi lemosta arcáról a töreket, miközben a fiatal lány mögéje érkezett. Hőség volt, és éhség mindkettőjük gyomrában. Kati, a legnagyobb természetességgel nyújtotta felé a kendőjét.
– Tessék, törölje meg az arcát.
János a meglepetéstől és a látványtól nem tudott rögtön megszólalni. Arcáról csöpögött a víz, könyékig föltűrt inge rátapadt megizzadt testére, és csak állt pillanatokig. Nem tudta levenni szemét a lány kibomlott szőke hajáról, ahogy zsenge kontyából egy tincs előre hullott feszes mellére.
– Tessék, vegye csak el! – szólt újra mosolyogva a lány.
János egyik kezével megtörölte a homlokát, másikkal a kendőért nyúlt. Aztán együtt költötték el ki-ki a maga hozta ebédjét. A lányé ugyancsak szűkös volt, János kanyarított hát a magáéból, és lassan enyhült benne a feszültség. Anyja egyértelmű üzenetként nem ült a közelükbe. Aztán az aratás végére
Kati már mindennapos vendég lett a háznál. A harmincas éveiben járó férfi és a szinte kamasz lány kapcsolatát senki nem nézte jó szemmel. Ennek ellenére, amint betöltötte a tizennyolcat, összeadta őket a szemközti református plébánia lelkésze. A faluból kevesen jöttek el. Laci bátyja akkor már pörben állt vele egy földvitában, Zsófi húga pedig, aki úri szabóságot tanult, ágyban feküdt. Előző nap született meg a kisfia. Kati anyja örült a frigynek. János mellett jobb sorsot remélt a lányának, mint a magáé. Kati apja, akit évente talán egyszer, ha bevitt a lába az emberek közé, a szertartás végéig csöndben ült a leghátsó padsorban. A lány szégyellte őt. Pedig kisgyermekkorában, anyjával együtt alig várta, hogy hazajöjjön, ölbe vegye, furulyázzon, és a rozsdás küszöbön ülve, pipázva meséljen neki a csillagokról. Néha sötétedésig az ablaknál ült, hosszú órákon át remélt, és figyelte a szederbokrot, ahol az apja alakja elő szokott tűnni a messzeségből. Ahogy cseperedett, úgy erősödött benne a harag is iránta. Mára úgy érezte, kinőtte az apját. Most is zavarban volt, amikor kifelé menet hozzá lépett. Pedig csak a karját szorította meg, és egy könyvet adott a kezébe, afféle nászajándéknak. A Szentírást. Kopott, szaggatott volt, mint ami nagyon összenőtt valakivel, és erősen birkaszagú. Kati csak egy pillantást vetett az apjára, de annyi megértő, megbocsájtást kérő szeretetet látott meg a szemében, hogy ott, mindenki előtt megölelte, és visszafogadta a szívébe.
A lakodalmi ebédet hárman készítették, a két anya és Kati. János anyja sütötte a süteményeket, és ott volt az asztalon a csokis, málnás piskótatorta is, Anna kedvence. A férfiban furcsa érzések törtek elő. Ahogy újdonsült felesége az első falatokat ette, Kati eltűnt. Eltűnt, és Anna lépett a helyére. A férfi szeme attól a pillanattól kezdve nem tudott mást látni, mint Annát.
Pedig az ifjú ara mindent megtett, hogy a férje és az anyósa kedvében járjon. Serénykedett a ház körül, s a férfiszemnek kívánatos minden porcikája végre világra hozta János első leánygyermekét, aki a keresztségben az Ilona nevet kapta. János boldog volt, a csöppség évekre megváltoztatta kettejük kapcsolatát. Anna átengedte helyét az új életnek, és ezekben az időkben, házasságkötésük óta először Kati igazán boldog volt a férje mellett. Aztán minden visszaállt a régi kerékvágásba. Kati már nem az apját, hanem a férjét várta haza esténként, aki minden dolgot, munkát, tennivalót kettőjük elé helyezett. A kislány cseperedett, apja néha ölbe vette, rácsodálkozott mekkorát nőtt, szerette is nagyon, de Anna fogságában volt.
A közös ágy kezdett kihűlni, csak ritka pillanatok és néha a hosszú, téli éjszakák sodorták egymás mellé a két fiatal testet. Kati ismét gömbölyödni kezdett. Reggelente sokat hányt, és hat év után, egy hűvös, őszi reggelen, a bába világra segítette a második gyermeküket, Jolánt. Barna szemű, mosolygós tündér volt a kislány, és akár az első születéskor, János ismét visszatért a családjához. Talán még teljesebb volt a kapocs közöttük. Már két apróság csivitelt a házban, és az udvaron. Valamiért úgy tűnt, csak egy új születés, az élet tudja elűzni az eltávozott emlékét. Kati huszonöt éves volt, már anyósa szemében is beérett, erős asszony, és a nehéz időket is közösen élték át. János, a harminckilenc évével, megnehezedett járásával, olyan volt, mint aki hosszú, kimerítő éveket tud már maga mögött az életéből.
– Tudod lányom, nem hittem, hogy ilyen erő van benned. Nem hittem, hogy ennyi elfogadás van a lelkedben.
Kati lehajtotta a fejét, megfogta a ráncokban redőző, fáradt kezet, és csak annyit mondott:
– Szeretem Jánost, amióta ott, a boltban először megláttam. Tudja, mama, én sokat tudok várni arra, akit szeretek. Órákat, éveket, ha kell, csak tudjam, ő is szeret.
Aztán kezdődött újra. János már perben állt Laci bátyjával és a húgával is. Csak a föld, az volt a minden. Ha otthon volt, szótlan lett. Lányait és feleségét is szerette, de ebből vajmi kevés látszott.
Nem volt boldog, és környezetét sem tudta azzá tenni. Megszállottan kezdte járni a maga útját, egy ritkán kitisztuló álomvilágban. Kati vágyta a szerelmet. Fiatal volt, egyre szebb, és kívánta a férje ölelését, visszakapni az időt, amikor a gondok mellett tele volt a ház nevetéssel. Újra, és újra át akarta élni azokat az időket, amikor ő volt az első helyen, amikor nem keresték arcában a másikat. Hat év, hűséges várakozás után újabb megváltás érkezett a család életébe, és megszületett János első fiúgyermeke. Már nem is a születés volt a csoda, hanem hogy fiú. Fölfordult a világ körülöttük. A lányok imádták a csöppséget, és apjuk először érezte, értette meg az „örökül hagyom javaim, nevem, fiamnak, a kis Jánosnak” érzését. Van, lesz valaki, aki továbbviszi az ősi maradékot, a nevet. Megküzd aszállyal, árral, élettel, halállal, csak maradjon meg a magvetéshez valamennyi, amennyi éppen elég. Igazi, felelősségteljes apának érezte magát. Nagyobbik lánya jó eszű, rendkívül szorgalmas lány volt, akire már a ház körül is régóta számítani lehetett. Apja most először tervezgette, hogy taníttatni kell őt. A kicsi még játékos, de talpraesett, mindig megküzd a maga javára. És hát a fiú, őt is taníttatni kell, legalább agrármérnök kell legyen, hogy az itthoni földekkel is jól tudjon gazdálkodni.
Ismét két kerek év telt el teljes boldogságban. Aztán a boldog János, a boldog, szerető apa újra eltűnt, Kati pedig elfáradt. Elfáradt az ablakban várakozásban, elfáradt a három gyermek nevelésében, a házkörüli teendőkben, a földeken kapálásban, és a harminchét éves, életerős test kielégítetlen vágyakozásában. A faluban mindenki megfordult utána. Fiatalok, idősek egyaránt. Aztán volt, hogy a három gyermekkel nagyanyjuk volt otthon egyedül, és olyan is, hogy János előbb ért haza a munkákból, mint Kati, aki Isten tudja, éppen hol járt. És Jánosnak föl se tűnt. Anyja végtelen fájdalommal nézte, mint hullik szét teljesen a család. Ilonka felnőtt, s a faluból őt egyedül vették föl a tanítóképzőbe, de anyja nem engedte továbbtanulni. Megkeseredett hangon közölte lányával:
– Én is a földet túrtam apád mellett, és te is azt fogod tenni.
Ilonka sírt. János már nem vett részt ilyen szinten a család életében, csak nagyanyja próbálta vigasztalni a szívében, lelkében összetört serdülő lányt. Menekült volna otthonról, el a semmiből, a nyughatatlan, irántuk közömbös apától, és anyja megkeményedett szívétől. Az iskola után a szomszéd település szőrmegyárában kapott munkát, ahol megismerkedett egy fiúval, akinek aztán túl gyorsan mondott igent. De végre elköltözött otthonról.
Aztán Kati ismét gömbölyödni kezdett. Igyekezett titkolni, de a reggeli hányások, rosszullétek egyértelművé tették mindenki számára, hogy gyermeket vár. A falu már a szájára vette, de János, amikor egy tiszta pillanatában meglátta Kati szépen kitelt alakját, halvány mosollyal jelezte, hogy lám, lám, megint egy kis élet, és magához vonta a feleségét. Csöndesebb volt a várakozás. Kati próbálta magában helyére tenni kicsapongásait. Igyekezett felidézni, mikor hált utoljára a férjével, de már nem volt biztos a dolgában. János anyja sem. Borús felhők gyülekeztek. Kati, titokban egy javasasszonyhoz is eljárt, meg akart szabadulni a magzattól, hiába próbálta lebeszélni róla még a kuruzsló is, hogy már késő. Aztán tavasszal megszületett a negyedik gyermek, egy kislány. A fiatalasszony kimerült volt a szüléstől, nehezebb volt valamennyinél. Mikor mellére tették a csöppséget, hosszú ideig nem érzett iránta semmit, csak fásultságot. Aztán fölsírt a gyermek, belekarmolt anyja tejtől duzzadó mellébe, hiányzott a meleg burok, vagy egy meleg ölelés. Kati a gyermekre nézett, és elkezdett sírni. Mélyről szakadt föl, és patakban folyt a könnye.
– Jánosé! A szeme, az orra, a hosszú ujjai…, a mindene. – János, mintha újra kinyílt volna egy kicsit, és boldognak látszott. Karjába vette az apróságot, leült az ágy melletti hintaszékbe, simogatta, dédelgette, és dörmögő hangján valamit dúdolt neki. Megfáradt, kék szeméből egyetlen, óriás könnycsepp hullott a kislány homlokára, és onnan, a kis tündér csillogó kékségű szemébe csurgott. Mindhárman elaludtak.
Másnap mindenki igyekezett az új helyzettel megbirkózni. Kati nem sokáig maradhatott ágyban. János már korán nekiindult a munkának, de előtte még megcsókolta a feleségét és az apróságot, és ez sokáig így is maradt.
Anyját megviselték az utóbbi évek, már beteg volt egy ideje. A gyerekeket rendre iskolába kellett készíteni, a csöppség pedig csak sírt, sírt és sírt. Kati megszoptatta, tisztába tett, s a röpke nyugalmi időkben főzött, mosott és takarított. Aztán az állatok, a mamára is rá kellett nézni, és fáradtabb volt, mint valaha.
Hat hónap múlva megszült Kati legidősebb lánya. Az egészséges, szép fiúgyermek, dédapja után a Károly nevet kapta a keresztségben. János nem igazán tudott mit kezdeni a hírrel. Annyi idő kiesett a lányával való kapcsolatából, hogy idegenkedve fogadta a jövevényt. A keresztelőn, akárcsak a lánya esküvőjén készült fényképekről is lemaradt, nem szerette, ha fotózzák. Kati, kihasználva lánya otthonlétét, először ritkán, később pedig már rendszeresen rá bízta alig hat hónapos kislányát. Néha kiment Jánossal a földekre, de legtöbbször máshová. Ilonkának annyi teje volt, hogy amikor anyja még késő délután sem jött a gyermekéért, gyakran előfordult, hogy megszoptatta a kicsi lányt. Apjától örökölt, nagy kék szemével csak nézett testvérnővérére, az ismeretlen illatot, ízt összezárt, apró szája először elutasította, aztán az életösztön kiküszöbölte ezt a furcsa és megható különbséget. A gyermek szopott jóllakásig.
János jó ideje kissé előre dőlt testtel, és lehorgasztott fejjel járt. Bezárta kapuit a külvilágra, rutinszerűen elvégezte a tennivalókat, de az élőkről nem vett tudomást. Kati rendszeresen eljárt otthonról, és a nagyobb gyerekek vigyáztak a kicsire és a mamára is. Korán magukra maradtak, és kis felnőttekké változtatta őket a sorsuk. Aszályos, meleg nyár volt. Az aratással végeztek, és minden a helyére került. Apjuk egy este szokatlanul fáradtan jött haza, még vacsorát sem kért. Aztán korán lefeküdt, és többé nem kelt föl az ágyból. Az orvosok megállapították, hogy rák. Agydaganat. Két hónap alatt elvitte a betegség, és hamarosan követte őt az anyja is.
A legkisebbik lány, akinek a nevét sem jegyezte meg az apja, az ágy sarkánál állt. Kétéves volt. Nézte a nyugodt, napbarnított, most is szép arcot, kezével megkapaszkodott a fehér lepelben, amit apjára terítettek, és semmit nem értett.
Aztán valahonnan a messziből egy gyöngéden ringató kar, s egy dörmögő, kedves hang emléke kúszott elő a kicsi lány formázatlan emlékei közül. Lehunyta a szemét, s már jó ideje csukva volt, amikor a nővére kézen fogta, és kivezette a szobából.
Hozzászólások