Mind rest, ki csak hátul sunnyog,
és olcsó, düh perzselte szózatát,
hazug hangosan csak ott veri,
ahol bólintnak, bár fanyalgva óraszám.

Mind vak, ki szemet, fület nyitni gyáva,
mert íriszét tán kiszúrja még egy utált felismerés,
és változni ugyan miként is tudna,
ha létét benőtte már egy háromdés képregény.

S e levitézlett sereget csak a bárgyú bosszú hajtja,
meg ne érjük, hogy magukhoz térnek,
s kiforgatva megint sarkából a világot,
mind, aki szisszent is, halomra lőnek.

Húzd rá, cigány, szakadjon hát a hegedűd húrja,
te csak ott sírj, ahol senki se látja, hallja,
bánatod neked soha ne legyen!
S eredj, ha már az urak jót mulattak rajtad,
ám a hegedűd sose hagyd! Hűséges kedvesed.

Képzeld csak el, Ember, és gondold jó erősen,
amíg a világ régi-új urai duhaj táncukat rázzák,
te kezedből a hangszert ki sohase rántják.
– No, látod már?
Lábukkal mégiscsak a nótád szerint járják.

Megosztás

Tweet