Szép volt a gyermekkori erdő,
gyönyörűszép.
Lombok között fehér a kéknek
mondott mesét.

Pókhálófény villant el itt-ott
ezüstbe át,
s látom lepkék légben merengő
pillanatát.

Vágytam, féltem, szerettem, éltem
rengetegét.
Zöld rések közt kék a fehérnek
mondott mesét.

Eltűnődtem: mennyi volt-élet
mit eltakar
múlttá fakult, süppedő álmú
barnás avar!

Gyík ragyogott, kakukk kakukkolt,
felhő szaladt,
madárhang-hídon ott futottak
manószavak.

Igaznak tűnt minden: az árnyék,
sötét kezek,
óriás, mely ráncos faarccal
ijesztgetett,

a törpék is, szamóca-sapkák
tánca, s a dal,
mely este ül hallgató hegyre
álmaival.

Ma sejtem, mi igaz – a bánat,
gyönyörűszép,
hogy minden közeliben távol,
a messzeség,

és lehet, hogy semmi, de semmi
nincs mi való:
csak könnyünk, az égtükrű ének,
elcsillogó.

Megosztás

Tweet