A két marok kerek gömbbé formálódott, rázódott egy darabig, aztán hirtelen széjjelnyílt, négy összehajtogatott, egyforma méretű papírdarabka röpült szét belőle, négy kéz mohón kapott egy-egy papírdarabka után, és megindult a bontogatás. Aztán egyszerre megszólalt egy sopánkodó hang: – Szegény ember panaszkodik, Fűhöz-fához kapaszkodik, Ellopták a lovamat, Gyanúsítom a… – ezután egy név következett.
Vagyis kezdetét vette a szegényemberezés, a VI. kerületi iskoláknak ez a kiváló hagyománya, a csoportos szórakozásoknak ez a népszerű fajtája, a zsenge tanügyi előmenetelnek ez az évtizedes gyanúsítottja.
A szegényemberezésben négyen vehettek részt, a legalkalmasabb volt, ha egymás mögött lévő két pad fiai fogtak össze az óramenet vidámabbá tételére. Fiúiskola boldog-boldogtalanjai voltunk, olyan balgatag lányjátékokat sose játszottunk, mint a Körben áll egy kislányka, a Macskabölcső, vagy a Mosogatócsutak, mi olyan komoly közösségi és képességfejlesztő játékokkal edzettük testünket és szellemünket, mint a szegényemberezés.
A négy papírdarabon a kriminalisztikából ismert négy feladatkör neve állt: Szegény ember, Bíró, Hajdú és természetesen a Tolvaj. Kissé feudális volt az 1950-es évek végén ez a büntetőjogi világkép, de oda se neki! A szegény ember felöltötte a kárvallott szenvedő arckifejezését, a többiek fapofát vágtak (mi még nem használtuk a pókerarc elnevezést). Cyrano tanár úr pedig Fanni keserveit ecsetelte a katedrán nagy beleéléssel.
A szegény embernek meg kellett neveznie, kit gyanúsít lova eltolvajlásával, akit a három padtársból, akarom mondani: a három lehetséges bűnelkövetőből kiválasztani nem volt könnyű dolog. Akár talált, akár tévedett a szegény ember, a bíró ítélt, a hajdú végrehajtott. Ha a szegény ember eltalálta a tolvajt, a tett kapott méltó büntetést, ha nem, akkor a gyanúsításért maga a szegény ember lakolt. A tolvaj ilyenkor csúfondáros éneklésbe kezdett, kezével-lábával kalimpált: – Biciklizik a tolvaj! – ezt többnyire még Cyrano tanár úr is észrevette, akármekkora lelki gyötrelmek közt vergődött is szegény Fanni. Az igazság pedig győzedelmeskedett…
A büntetések kezdetben szelídebb-durvább hátbavágások és „barackok” voltak, kokik kopogtak (azaz szigorú, öklös fejbe kommantások), aztán következett a „bajusz”, ami serdülő szőrzetű ifjaknál nem volt az öröm forrása. A hajdú ilyenkor két hüvelykujjával keményen kétfelé sodorta a vétkes bajuszának a helyét. Súlyosbításként kitaláltuk, hogy a bajuszt nem ujjal, hanem radírral hajtja végre a hajdú. Hogy ez milyen érzés, bajszosok és csupasz szájúak kipróbálhatják odahaza, a tükör előtt!
Mindez azonban kevéssé volt feltűnést keltő tevékenység, így, csöndben és egyhelyben ülve. Az osztály figyelme továbbra is szegény Fanni körül forgott. Ezért idővel továbbfejlesztettük az igazságszolgáltatást! Egy alkalommal Herencsár Karcsi volt a bíró, az ítélet pedig ekképp szólt: – Szúrdd seggbe a Kadocsát! – és átnyújtotta körzőjét az ítélet végrehajtására.
Kadocsa az orráig se látott, ezért az első padban kuporgott, és buzgón körmölt a füzetébe. A matek leckét másolta szokása szerint, de Cyrano tanár úr azt hitte, hogy A nemzet csinosodása vezéreszméit jegyzi föl magának. A büntetésvégrehajtó ezúttal Bors Gabi volt, a távolság Bors és Kadocsa között négy padnyi, ezt bajos volt áthidalni még a gyors Borsnak is. Gabi előredobta a tollát, Kadocsa mellé, a földre, mintha véletlenül hullott volna le a padról az a fránya toll, majd az elbitangolt munkaeszköz után indult s közben markolatig döfte a körzőt a serényen körmölő Kadocsába. Kadocsa fölordított, föl is pattant, két kezét a szúrás helyére szorította. Ebből mindenki megtudta, hogy valahol az osztályban szegényemberezés folyik, és Kadocsa a játék vétlen áldozata – kivéve Cyrano tanár urat.
– Mi történt, Kadocsa? – kérdezte tanárunk a mit sem sejtő érdeklődésével. Kadocsában volt annyi kurázsi, hogy nem adta föl a játszókat, meg annyi vásottság is, hogy tudta, elérkezett a cirkusz ideje.
-– Szegény Fannin sajnálkoztam! – közölte Kadocsa, az osztály hangos tetszésnyilvánítása közepette. Miután leült, Kadocsa az öklét rázta Bors felé, az óra tönkre volt téve. Cyrano tanár úré… – a miénk most kezdődött.
A következő játékban Herencsár Karcsi lett a tolvaj, Bors Gabi a bíró: – Nyisd ki az ablakot! – szólt az ítélet. Karcsi illemtudóan jelentkezett (a jó tanulók fajtájából való volt), és engedélyt kért Cyranótól, hogy ablakot nyithasson. Odakinn december volt.
– Igen, nagy itt a hőség, tanár úr! – kottyant bele Kadocsa is, akit ugyan senki se kérdezett, de ő mindig szívesen vállalta a fogadatlan prókátor szerepét. Karcsi ablakot nyitott, a játék folytatódott. Valami azért Cyranónak is föltűnhetett, aki ekkor már a felvilágosodás fény- és árnyoldalait boncolgatta. Kezét tétován fölemelve, a hátsó padok felé mutatott: – Ki dünnyög ott hátul, Bors fiam, te dünnyögsz?
– Én nem dünnyögtem, tanár úr! – volt kész azonnal a válasszal Bors Gabi. A dünnyögés hallatán az osztály azonnal dünnyögésbe fogott, csak mi négyen ültünk tovább fapofával. Most Gajdács volt a bíró, az idétlen, aki minden viccen késve cöcögött. A fülön csípett tolvaj pedig ezúttal – mi tagadás – én magam valék.
– Csukd be az ablakot! – motyogta Gajdács, aztán sunyin cöcögni kezdett. Próbáltam magyarázkodni, hogy hiszen most nyitottuk ki azt az ablakot, mit szól majd mindehhez Cyrano, de a törvénytisztelő Herencsár a homlokát ráncolta: – A bírói ítélet szent!
Ha a bírói ítélet szent, akkor jelentkezem szerényen. Fázósan húztam össze ruházatomat és didergést színleltem. Kadocsa jelezte, hogy ő is fázik. Cyrano tanár úr a kezét tördelte, nehogy a rábízott gyermeknyájnak baja essék. Az ablakot becsuktam. Az osztály egyik fele velem vacogott, a másik verejtékes homlokát törülgette nagy feltűnően. Cyrano tanár úr már az ifjú Werther keservei fölött töprengett, s mert mi a gőte névből a tarajos gyíkocskára ismertünk, tanárunk a tábla felé fordult, és betűnként hangsúlyozva fölírta Goethe nevét. Bors Gabi fölpattant a helyéről, és keze tétova mozdulatával kísérve, a Cyranóéval azonos hangon morogta az osztály felé: – Ki dünnyög ott elöl, Cyrano, te dünnyögsz?…
Ezt az emlékezetes szegényemberezést a negyvenedik érettségi találkozón elevenítettük föl, a résztvevők, mi négyen, elő is adtuk, emlékeztetőül a többieknek. A negyven éve érett, hajdani ifjak bömbölő vihogással nyugtázták az örökzöld történetet. És – hát persze – Cyrano tanár úrról is ejtettünk egy pár szót. De hogy ki volt Fanni, arról már csak a legbölcsebbek tudtak valamit. Legtöbben rázták a fejüket tiltakozva: – Ugyan, Fanni, fiúiskola voltunk!
Herencsár Karcsiból nagynevű orvosdoktor lett, gyermekeink mandulájának és orrpolipjának önzetlen kioperálója – a szúró-vágó szerszám megmaradt munkaeszközei között. Bors Gabi kezdetben filmstatiszta volt, jelenleg felelős állású felesége felelőtlen férjeként Párizsban nevelgeti későn kapott gyermeküket, a francia nyelv orrhangjait lelkes dünnyögéssel okítja az apróságnak. Gajdács éppen ezen a találkozón motyogta el a negyven éve hordozott technikussága súlyát: – Szívós kitartó munkával nem vittem semmire! – aztán, mikor már nem figyeltünk rá, halkan elcöcögte magát. Kadocsa politikus lett, sose jön el az érettségi találkozókra.
A hajdani játék az én életemben se múlt el nyomtalanul, keveset tolvajkodtam, a bíróság és a hajdúság is távol áll tőlem, de mind ez ideig megmaradtam szegény embernek.
Hozzászólások