Négy nap telt el. Nehezen indult el a fővárosból. Olyan volt, mint egy gránit oszlop. Nem lehetett kimozdítani. A város volt a minden, ott született. Most mégis ide ebbe a faluba költözött. Nem egyedül. A feleségével. Itt lakást kaptak, kétszobásat. Nem az övék volt, szolgálati. Családtagként jelentette be magát.
Ott albérletben laktak.
Itt most főbérlők.
A szobákat nem tudták megtölteni. Üresen kopogott a csend bennük.
Egymást is elveszítették. Valahogy távol kerültek. Nem érezték a közelséget. Pedig most sokat segített volna rajta.
Szüntelenül a városra gondolt. Hiányzott. Olyan érzet keletkezett benne, mintha minden meghalt volna. – Mit fogok én itt csinálni? – tűnődött egy darabig. Kinézett a szoba ablakán. Széles kert húzódott a kerítésig, a gaz derékmagasságú volt benne. – Talán kertet művelek, paradicsomot termesztek? Lehet, hogy ezt valaki képzeli, én nem!
A falun áthaladó távolsági busz zúgása volt az egyetlen, ami felkeltette a figyelmét. Negyedik nap már erre sem reagált.
Ötödik nap korán kelt.
Ma dolgozni megyek a közeli városba! Izgalom fogta el. Mindenre figyelt. A reggel sötétsége tömör falként vette körül. A fényeket nézte. A busz hosszú perceken keresztül a sötét mezők és a komor hegyek között kanyargott.
A város fényei egyszerre tűntek fel.
– Egy… kettő… három… – számolta, de belátta értelmetlen játékot kezdett.
– Házak – mondta maga elé. – Az emeletesek…
Az utcák kihaltak voltak még. – Mégis város – mondta halkan. A levegő is más, ő úgy érzékelte. Teli tüdővel szívta magába.
A gyár, ahol majd dolgozni fog, ötpercnyi járásra volt. Új munkahely. Most cserélt állást életében először. Harminc évesen kellett váltania. Kecsegtető volt a falusi lakás, az albérlet helyett. Felesége ott kapott állást, alsó tagozatos tanítónő volt. Fél is egy kicsit. Izgalom fogta el, ha rágondolt.
– Bátorság öregem! – biztatta önmagát.
Ma még nem sikerült munkába állnia. Orvosi vizsga nélkül nem lehet.
Várt az üzemi orvosra. Kiírva: rendel 11-1 óráig.
Addig sétált az utcán. Benépesült. Emberek siettek munkába.
– Egy fél erőset! – a sarki büfében ivott. A szesz átforrósította. Felvillanyozta.
Itt minden más volt. Ezt szokta meg. Hozzá tartozott. Nem tudott nélküle élni, most ezt hitte.
Kétkerekű kocsi zörgött a köveken, öreg bácsi tolta. A lapát és a seprű nyele játékosan fityegett ki a kocsiból.
– Utcaseprő! – önkéntelenül felkiáltott.
Pesten észre sem vette, lehet, hogy ott nem is volt. Most csodálkozva nézett utána.
Jól esett ez a séta. Úgy érezte visszatért ereibe az élet. A falu az csak falu. Üres és unalmas. Minden reggel a harangszó ébresztette, meg kutyaugatás.
Itt zajlik az élet. – Az életben akarok élni! – dünnyögött magában.
Hirdetőoszlop. Öles betűkkel plakátok. –„Ne felejtse el… januárban a kötelező gépjármű szavatossági biztosítás díját befizetni. Állami Biztosító.”
Lent mozi plakátok.
„Jön!” – Gyerekbetegségek. Színes magyar filmvígjáték.
Még lejjebb: – „Ketten”. Díjnyertes alkotás.
A járdán szőke nő kopogott végig. Harisnyáján elcsúszott a csík. Utána nézett.
– Csinos… jó… az alakja – a gondolat megszakadt.
Egy újságosbódé előtt állt. Ötödik napja, hogy nem olvasott újságot.
– A falura még ez sem jut el. Vagy ki tudja?
– Egy Blikket kérek!
– Tessék! Köszönöm. – az aprópénzt zsebre vágta.
„Rozmaring presszó”. Olvasta a felirtott a barna ajtó fölött.
– Ez már valóban város!
Beült, üres volt. A kávéfőző nő álmosan nézett rá. Még korán van, nyugtázta. Tévedett, mert egy öregúr a sarokban feketézett.
Távolabb ült le, az ajtóval szemben.
– Így áttekinthető! – nem szeretett hátat fordítani.
– Kávét! – mondta a pincérnőnek.
– Habot parancsol? – kérdezte halkan.
– Nem, köszönöm!
Kinyitotta az újságot. Szalagcímek: „Elfogta a rendőrség azt a férfit, aki megfojtotta feleségét féltékenység miatt.”
Tovább lapozott. „Rendőrkézre került a sikkasztó főkönyvelő.” A következő oldalon: „Városi tisztasági munkára keresnek férfi munkaerőt.”
Csak a nagybetűket olvasta. A sűrű sorok olvasása idegesítette, meg a presszó üressége is.
– Fizet! – a pénz az asztalon hagyta. Emberek közé vágyott.
Az utcán már többen voltak. Most, hogy az idő teljen, cél nélkül kószált. Várta az orvos rendelését.
A rendelő a porta mellett volt. Hárman vártak az orvosra. Idős férfi, nagy táskával jött, pont 11 órakor. Őt harmadikként szólították be.
Félmeztelenre kellett le vetkőznie, az orvos meghallgatta a szívverését, kinyittatta a száját, belenézett. Olyan érzése támadt, mintha egy vásárban lenne, ahol a lovak fogai a mérvadók.
– Rendben! – mondta az orvos. – Felöltözhet!
Egy receptfélére írt valamit, lebélyegezte. – Ezt majd adja le a munkaügyön! – mondta távozóban utána.
Ezek szerint dolgozhatok. Anyagmozgató leszek a félkészáru részlegben. Ezt már a múltkor megmondták neki.
Lábai szabadon vitték az utcán. Majd beszámol a dolgokról az asszonynak. Biztosan várja, mi történhetett vele.
A buszmegállóban talált magára. Már elfogytak a gondolatai. Egy maradt csupán és ez a tényszerű megállapítás volt: – Holnap dolgozni jövök. Így kell ennek lennie, ha már ide jöttünk.
Aztán felült egy, a falu felé induló buszra és a zötykölődés során arra gondolt, szabad idejében tényleg paradicsomot fog termeszteni a kertben.
Hozzászólások