Bizonyára lesz olyan kedves olvasó, aki a címet látva az ókori világ valamelyik csodájára, vagy későbbi korok monumentális építkezésére, esetleg egy kedves kis falu egyszerű templomára gondol. Másról lesz szó, egy különleges kis toronyról, amelyhez hasonlót sokan láttak, és sokan használnak a mindennapokban.
Édesanyám mindig is vékony, törékeny alkat volt, betegségektől sem mentes, de kitartó és erős akaratú, leginkább önmagával szemben. Édesapámmal szépen éltek, nem emlékszem komolyabb konfliktusra kettőjük között. Nem volt, vagy ügyesen titkolták, ezt már nem tudhatom, de hinni akarok abban a szeretetben, amelyben felnőttünk. Az igazán veszélyes betegségek az ezredforduló táján kezdődtek szüleimnél. A mamánál súlyos szívproblémák jelentkeztek, amelyet csak nagyon komoly műtéttel lehetett orvosolni, a papát pedig megtámadta a rák, amely másfél éves hősies küzdelem és a gondos kezelések ellenére is elragadta tőlünk. Édesanyám kis lakásában egyedül maradt, de egyébként nem. Sosem hagytuk magára, nővéremmel nagy egyetértésben gondoskodtunk róla, igyekeztünk minél több segítséget adni részére, ami nem volt könnyű. Mindig örült a látogatásnak, mindenért hálás volt, mégis gyakran mondogatta: nem akarok a terhetekre lenni gyerekek, van nektek elég gondotok nélkülem is. Persze, persze bólogattunk, de valójában ezt sem ő, sem mi nem gondoltuk komolyan. Tizenhét évet élt egyedül, és sokáig valóban nem volt szükség a napi találkozásra. Ellátta magát, megoldotta a kisebb vásárlásokat, piacra járt, olykor-olykor a szomszéd ház üzlethelyiségében dolgozó fodrászhoz is elment. Köszönhető volt ez erős élni akarásának és annak, hogy a Flórián környékén minden közel volt. Különös gondossággal ügyelt egészségére, többnyire betartotta az orvos utasításait. Alapvetően igen, de volt egy, akár fantasztikusnak is mondható tulajdonsága, vagy képessége, ezt nehéz meghatározni. Éveken át speciális naplót vezetett egészségi állapotáról, amelybe minden fontosnak vélt adatot rögzített. Sokszor mosolyogtunk jószándékkal a háta mögött, amikor pontosan „bekönyvelte” hangulatát, állapotát, vérnyomásának, pulzusának alakulását, gyógyszereit, illetve azok valós és vélt hatását. Mindig azzal tréfálkoztunk, hogy ezekből doktori disszertációt lehetne írni, amire olykor házi orvosa is jókedvűen rábólintott.
Édesanyám gyakran volt vendégünk bakonyi házunkban, ahol a legnagyobb szeretet és tisztelet ellenére is reménytelen volt a közös reggeli. Ébredés után oly mértékben elhúzódtak „kötelező tevékenységei”, amit nem lehetett kivárni. A vérnyomás- és pulzusmérés, majd azok kontroll ismétlése, nyilvántartásba vétele, a gyógyszerek annak függvényében történő adagolása, majd a tea, kávé típusának, mennyiségének kiválasztása, elképesztően időigényes feladat volt. Ő is, mi is mosolyogtunk ezen, haragnak, bosszankodásnak nyoma sem volt. A mama ezt így szokta meg otthoni egyedüllétében, amit elfogadtunk, ő pedig elfogadta, hogy reggel nem várunk rá, majd akkor jön a konyhába, amikor mindennel végzett. Ez a „gépezet” sokáig jól működött, és talán kezelőorvosai lepődtek meg mindig a legjobban, amikor kontroll vizsgálatokra vittük. Mindig azt állapították meg, hogy a beépített szívbillentyű hihetetlen módon továbbra is remekül működik, a pacemaker esetenkénti elemcseréjét pedig rutinfeladatnak ítélték.
Életének utolsó másfél-két évében érzékelhetően romlott a helyzet, egyre több segítségre volt szüksége. Biztonságérzete megingott, a főzés, takarítás nehézkessé vált, ezektől mentesíteni kellett, és mindig aggodalmat okozott nekünk, ha egyedül kellett maradnia. Egyre többen és többször segítettük. Nem csak a család, hanem esetenként barátok, szomszédok, hivatásos és alkalmi gondozók. Úgy tűnt a kialakított rendszer hosszú távon működőképes lesz, ő is elfogadta. Ebben az időszakban kerültem „bizalmas kapcsolatba” a toronnyal, azzal a gyógyszertároló kis építménnyel, amely a hét minden napjának megfelelő fiókocskával, azokban kis rekeszekkel rendelkezik. Ezekbe kellett bekészíteni a napi orvosságokat. Nem volt egyszerű feladat, hiszen nem csak a reggeli, déli, esti adagok tértek el egymástól, de naponta sem ugyanaz a mennyiség és fajta kellett. Áttekinthető táblázatot készítettem, és én rakosgattam be az egy heti adagokat. Néhány hét után a táblázatra már alig-alig volt szükségem, mert megtanultam ezt a különös „szakmát”. Sorsunk úgy alakult, hogy tavasszal, egy váratlan komoly rosszullét után, a kihívott mentők – nyilván igazuk volt – ragaszkodtak a kórházba szállításhoz. Sajnos többet már nem tért haza. Az akkor ránk törő koronavírus miatt orvosai úgy döntöttek, egyelőre a kórházban van a legnagyobb biztonságban. Nyár elejére rendeződni látszott a helyzet, már a bakonyi házunkba szállítását szerveztük. Megvásároltuk a kerekesszéket, a különleges matracot, eszközöket, amikor lesújtó hírt kaptunk a mama állapotának nem várt romlásáról. Akkor még nem tudtuk, már csak napjai vannak hátra.
Ezekben a hónapokban nálam is komoly problémák jelentkeztek. Egy vizsgálat kiderítette, súlyos gondok vannak a beszűkült koszorúerekkel, azok sürgős tágítására, vagy műtétre van szükség. A helyzet váratlanul ért és megdöbbentet. Orvosaimban bízva vártam döntésüket. Reménykedtem, hogy a műtét elkerülhető, a tágítás és a gyógyszeres kezelés elegendő lesz. Így történt, de a beavatkozások után már rendszeresen orvosságokat, vitaminokat szedek, amit hatvanhat évig nem kellett megtennem. Közben eltemettük édesanyámat, és intéztük, tettük mindazokat a fájdalmas és nehéz feladatokat, amelyek ilyenkor az itt maradattokra várnak. A lakásban rendezkedve előkerültek a táblázatok, a gyógyszerek, és a torony. Még benne voltak az utolsó fel nem használt orvosságok, csütörtöktől, vasárnapig. Könnyes szemmel néztünk egymásra nővéremmel, feleségemmel, mint oly sokszor azokban a napokban. Azonnal tudták mire gondolok!
A torony azóta engem szolgál, és mint annyi minden más, naponta emlékeztet édesanyámra.
Hozzászólások