(riport)
„Ha nem vagy kész változtatni az életeden, nem lehet segíteni rajtad!” (Hippokratész)
– Meggyőztél, ugyan nem ment könnyen, hogy én az egész életemről beszéljek neked. Főleg a változásokról. Ezt ugyanis alaposan át kell gondolni, mert változás az volt bőven. Neked magyarázzam, hiszen te magad is tudod, hogy az élet egy folyamatos változás. Ha nem így volna, nem lenne fejlődés sem. Én most pontosan 73 éves öreg hölgy vagyok. Nem kevés idő ez.
– Ha az ember elkezdi mesélni az életét, tele van változások mérföldköveivel. Egyszerűen azért, mert maga az élet egy folyamatos változás. Ezt nem én definiáltam ezzel, ez így van! Példa rá az én egyszerű életem, amely az egyszerű folyása miatt, telis teli van változásokkal. Persze ezeknek a változásoknak a milyensége sem közömbös. Mert lehet olyan változás, amelytől kiugrom a bőrömből, de lehet olyan is, amelybe belegebedek. Én tudom: „- mindenki azon van, hogy változtasson a világon, de senki nem gondol arra, hogy megváltoztassa magát.” Ezt Lev Tolsztoj mondta, de frappáns összefoglaló. Én, ha visszaemlékszem, mert szerencsére a memóriám még nem hagyott cserben, akkor 5-7 évente mindig történt velem valami. Visszatérve a memóriára, így hetvenen felül, azt tapasztalom, hogy a régebbi dolgokra emlékszem, a mai: kezembe a szemüvegem, keresem, mert nem tudom hová tette.
– Ott kezdem, hogy 1935-ben születtem, ebben az alföldi kisvárosban. Az öregek úgy mondták, hogy a békebeli időkben. Pedig az már nem volt az. Nekem a békebeliséget az jelentette, hogy békén hagytak. Nyugodtan játszhattam, nem volt semmi feladatom. Reggeli után irány az udvar, játék és játék, csak az ebéd szakította ketté az egész napos elfoglaltságomat. Apám dolgozott, volt egy kis boltunk. Ez olyan vegyes kereskedés. Megtalálható volt benne az alapvető élelmiszerek sora, só, cukor, liszt, rizs. Felvágottakat akkor még nem árultak, mert akkor mindenki vágott otthon disznót.
– 1942-ben jött el az életemben az első nagy változás. Otthon gyerekeskedtem. Anyám a háztartást vezette, néha besegített apámnak a boltba. Velem és öcsémmel is ő foglalkozott. Olyan volt, mint egy óvónő. Óvodába nem jártam, nem is volt ott, ahol laktunk. Tehát ebben az évben mentem iskolába. Ez nagydolog volt, legalább is nekem. Szokatlan, idegen környezetbe kerültem, féltem mindentől. Az első napokban, apám vitt az iskolába, kerékpárral. Felültetett a vázra és bekerekezett velem a központba, az iskolába, majd tanítás után értem jött. Ez ment egy jó hétig, majd önállóan gyalogoltam reggel az iskolába, délután haza. Ez is egy változás volt, már, mint az első önállósodásom.
– Tíz éves voltam, amikor jó magamnak is, mint leány gyereknek, meg kellett tapasztalnom a háborút. Előtte szüleim beszéltek már sok mindenről, meg a negyvenes évek elején a Swarc bácsi nagy sárga csillaggal jelent meg az utcán. Kereskedő ember volt, szorgalmas, mindenből pénzt csinált. Emlékeim között egy lapos, kétkerekű kocsit tolt az utcán és rajta frissen sült tökszeletek voltak. Tolta a kocsit és kiabálta: – Friss, meleg a tököm! Aztán egyik napról a másikra, eltűnt. A szomszéd utcába német katonákat szállásoltak el egy háznál. Pár hét múlva őket is elvezényelték. Aztán visszafelé vonuló magyar katonák jelentek meg, később román katonák, majd bejöttek az oroszok. Olyan gyors változások zajlottak le, hogy nem lehetett pontosan követni, mi is történik.
– Az ötvenes években nagyon sok változás történt. Ekkor fejeztem be az általános iskolát és mentem gimnáziumba. Itt már nagylánynak éreztem magam, elkapott a szerelem is, meg egy jó erős fiú is. A lányságomnak is vége lett. Először meglepődtem, aztán már nem volt mit sajnálni rajta. El kellett fogadni ezt a változást is. Emlékszem, apám ebben az időszakban feszült napokat élt meg. Mint maszekkereskedőnek, sok gondja volt, már azon gondolkodott, feladja. Ekkor jött, pontosan emlékszem 1953. március 5-dike. Úgy tizenegy óra körül, bejött az osztályba az igazgató, mindenki felállt, a dirinek nagyon szomorú arca volt. Ott állt a katedrán és hosszú percekig várt, majd bejelentette, hogy a Szovjetunió lánglelkű vezére, Sztálin elvtárs, meghalt. Az iskolarádió hangszóróit bekapcsolták, a Kossuth adón a szovjet himnusz szólt. Meghatódva szepegtünk és el sem tudtuk képzelni, hogy mi történt. Ahogy ott álltunk és bámultunk a semmibe, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a Kovács Rozi nevet. Piszmogtak a többiek, csend legyen! A felügyelő tanár ideges lett, nem tudta mit tegyen. Kovács Rozit, pedig egyre jobban és hangosabban rázta a nevetés. Végül azt a megoldást választották, hogy kivezették a teremből. Nagy felhajtás lett a következménye, a vége, pedig az, hogy kicsapták az iskolából. Egy ismeretlen szerző úgy fogalmazott: „amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak fel, az optimisták, pedig vitorlákat.” Már csak felnőtt fejjel tudtam felfogni, az akkori eseményeket, micsoda változásokat hozott és eredményezett, de azt is, mit fémjelzett az ő neve. Sztálin mondta: „Egy ember halála tragédia, egy millióé statisztika.”
– Ezek után már sejthető volt, hogy a politikában gyökeres változásoknak kell bekövetkeznie. Innen már csak három év kellett, hogy elérkezzünk ötvenhat októberéhez és bebizonyítsuk a világnak, hogy milyen forradalmi változtatásokra vagyunk mi magyarok képesek. Az én életem is pezsgővé vált, mert 54-ben érettségiztem. Kacérkodtam az élettel, fiúkkal, úgymond mindennel, többek között a színészettel is Ez onnan jött, hogy a gímibe játszottunk egy színdarabot és én abban állítólag, a többiek szerint, nagyot „alakítottam”. Felvételiztem is a színművészetire. Csodák csodája az első rostán túljutottam, de a másodikon már bukta volt. Sulyok Mária szigorú szavakkal illetett és úgy döntöttem hazafelé menet, hogy ezzel én felhagyok. A férjhez menést választottam. A férjem általános iskolában tanított, történelem-magyar szakos diplomával rendelkezett. Belevettem magam a házasságba, a nevem is asszonynévre változott, ötvenhatban megszületett a fiam, majd rá négy évre a lányom.
– Fiatalkoromban még volt romantika. Akkor még bámultuk a holdat és mindig tudtam, mikor változik, mikor van újhold, holdtölte. Ma már csak ugatjuk, mint falusi kóbor kutyák, mert a romantika is eltűnt az életünkből, maradt a szürke, fakó valóság.
– Hogy volt-e más férfi az életemben? Válaszolhatnék így is, úgy is, de az jutott az eszembe, ha most nem mondok igazat, vagy szépítem a dolgokat, és ha tényleg az ítélő szék elé kell állnom, nem lenne jó, ha azt mondanák: – Irány a pokol, mert nem voltál őszinte! Inkább bevallom, volt egy-két kapcsolatom férfival a házasságom alatt. De biztos, egyik sem hozott olyan hatalmas változást, hogy azért borítottam volna mindent. Talán más volt, hatott a pillanat varázsával, egy kicsit megszédültem, de mindig tudtam, egy lökött libánál, nem voltam több.
– Én nem értem ezt az időt. Egyszer olyan meleg van, hogy a kocsonya csak leves maradna, dermedésről szó sincs, máskor, pedig ha leejtenéd, eltörne bokád. Erről jut eszembe, a bokám mindig megérzi az időjárás változásokat. Nekem a bokám a saját kis meteorológiai intézetem. Ha akarnám, még pénzt is kereshetnék vele.
– Tudod, ilyen korban, hetvenhárom évesen, az ember a természetben beálló változásokat jobban észreveszi. Nekem már nem mindegy, hogy tavasz van, vagy nyár, vagy éppen tél. Az sem mindegy, hogy esik, fúj a szél, vagy szépen süt a nap. Nekem már a csontjaimban van az idő változása. A hideget, a rossz időt én már akkor érzem, amikor a meteorológusok még a papírjaikat elő sem vették, hogy felvázolják a lehetséges frontokat.
– Asztmás lettem, hogy mitől? A fene sem tudja. Egyszer csak azt éreztem, kevés a levegő, kapkodnom kellett, hogy meg ne fulladjak. Ez szörnyű volt. Kezdődtek a kezelések, velem kipróbáltak mindent, mondták: ezt fújjam meg, ezt szívjam be. A vége az lett, hogy Kékestetőn kötöttem ki, egy szanatóriumban. A levegőváltozás azért jót tett. Még nem az igazi, de van gyógyszer, és ha kell, korrigálom az állapotomat.
– A politikához nem értek. Olyan ez nekem, mint malacoknak a szeminárium, csak röffenteni, tudnék felőle. Én csak így nyugdíjasan, elcsoszogok a boltba, azt érzékelem, ott bent, hogy nem változik semmi, csak az árcédulákat cserélik. Ezek aztán sűrűn változnak. Oscar Wilde szerint: „ma az emberek tudják mindennek az árát, de semminek az értékét.” Az öregek, még nosztalgiából is visszaváltoztatnák a rendszert, mert azt mondják, akkor jobb volt. Persze ez is viszonylagos.
– A munkáról is beszéljek? Az úgy volt, hogy érettségi után, meg a pesti „színészkedést” követően otthon ültem, nem tudtam egyelőre, mit kezdeni magammal. Némi nagyzással Seneca szavai jutnak most eszembe: „semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” Hát így voltam én is. A véletlen hozta, hogy anyám összefutott egyik barátnőjével, aki a tanácson dolgozott. Egy adóügyi előadót kerestek, így aztán elintéződött az én sorsom. Bekerültem ott a tanácsra és nyugdíjazásomig 32 évet húztam le, adó ügyekkel foglalkozva, nyilvántartásokat vezetve, könyvelve. Száraz, számok világa volt ez, de szerencsére a férjem hatására sokat olvastam, innen a bölcs idézetek sokasága is. Az irodalom szeretete, sok mindennel kárpótolt.
– A gyerekekről, unokákról is szólnom kell, mert ők is sok változást hoztak az életemben. Egy fiam van, aki a bankos szakmát választotta. Ott két fiú unoka van. A fiam későn nősült, úgy mondják, későn érő típus. Már elmúlt harminc, amikor előrukkolt a házassággal. Addig sokat sportolt, evezett és ez elfoglalta az idejét. A lányom ezzel szemben már 22 évesen férjhez ment. Ő tanárnő, apja hatására, ott egy leány és egy fiú unokám van. A leány már férjnél és hamarosan megszületik az ükunokám. Most veszem észre, hogy milyen gyorsan elszaladtak az évek. A bőröm lett ráncosabb, meg kifakult a hajam, remeg a lábam, nem látok rendesen, rágni sem tudok úgy, mint régen. Szörnyű, hogy mennyire megváltozik minden.
– Kétezerben utolért egy szomorú és súlyos változás. Hetven évesen meghalt a férjem. Nem volt beteg, csak úgy jött, este lefeküdt és reggel már nem ébredt fel. Súlyos veszteség volt számomra, hiszen az ember párja, társa mindig ott van mellette, főleg ha még ez az együttlét nem is rossz – a kanyarokat, kitérőket az ember elfelejti – és amikor már nincs, akkor derül ki igazi hiánya. Már nyolc éve egyedül élek, néha meglátogatnak a gyerekek, unokák. Ők is élik a maguk életét. Aztán így elvagyunk magunknak. Sokszor úgy érzem, nem változik semmi, egyik nap olyan, mint a másik. Néha egy-egy napszak hangulata, emlékeztet egy korábbi hasonlóra. Csend van és mozdulatlanság, mindenfelé, csak az óra mutatója változtatja helyét, mert neki ez a dolga.
Hozzászólások