Az elszalasztott Húsvét • Hetedhéthatár

Napi aktuál

Az elszalasztott Húsvét

 

Lehetséges alapkérdés: Krisztus talán szívesen élt akkor és ott?

Ó a Nagypéntek! Ó a Húsvétvárás! A Feltámadás! Micsoda mese – mondjuk ma, mi, a haláltól rettegő hitetlenek. Mi, akik kétségbeesve keressük az élet örömeit, és sóvárgunk valami örök felé, és kimondani bár nem merjük, de a rettegés mellett, mégis reménykedünk abban, hogy nem semmisülhetünk meg. Iszonyattal tölt el bennünket, ha egy emberi porral telt urnát a fölbe helyeznek. Ez maradt az emberi testből, ez maradt az értelemből? Nincs válasz, avagy lehet, hogy többé már nincs válasz.

Tartok tőle, hogy hiába pakolná tele Isten a Földet Damaszkuszi utakkal, ha nincsenek Pálok, akik észrevennék a vakító fényeket. És hiába lenne itt velünk ma Krisztus, ha nem találna magának tanítványokat. Eltolódtak a hullámhosszok, másképpen értjük ma az univerzumot, és nem tudjuk venni már azon adásokat, melyek egykoron elragadtatták az embereket. Vagy minden látomás hazugság volt? Az egyszerű halászoktól kezdve, az írástudatlan pórnép, a maga tudatlanságában észlelt látomásokat? Ily nagyra nőtt volna fantáziájuk? Vagy egyszerű égi jelenségeket neveztek csodáknak? A szentlélek eljövetele például csak egy úgynevezett Tyndall-jelenség lehetett?

Egykoron, a böjti szelek viharaiban megszületett napsugárban futottak ki kisfiaim az udvarra, hogy Húsvét vasárnapján megkeressék a piros tojásokat. De szépséges idők is voltak! Azok a tágra nyílt szemek, ahogyan hittek: hitték a fényt, hitték a mosolyunkat, s hittek minden csodát kis világukban. Kezüket összetéve, nagy komolyan imádkoztak, és hittek! Ki tudja hányféle csodát láttak, de azokat már bezárták nyíló lelkükbe, hogy majd egyszer, ha az ő fiaik is kifutnak egy virágos pázsitra, felidézzék nekik, és önmaguknak. Ők akkor az örök élet köreit futották, holott se életre, se halálra nem gondoltak. Tobzódtak a természet zsongásában, kis szívük rebbenéseiben maga Isten volt a kormányos. Kifejezhetetlenül hatalmas, hömpölygő szeretetet árasztva ugrottak karjainkba, átadva a szeretet hatalmas, tiszta és zabolátlan hömpölygését szüleiknek, nagyszüleiknek. Tőlük nemesült a felnőtt szelleme, tőlük váltunk érzékenyebbé a természet minden rezdülésére, és azokban a csodákat hozó pillanatokban, tőlük tanultunk meg önzetlenül szeretni. Ők a vágyott Mennyországot hozták el, ahol az otthon neve: béke, vidámság és szeretet.

Kik ők: a gyerekek, a kisgyerekek? Kik ők, akik nem írnak és nem is olvasnak még?

A szeretet és őszinteség ölelkezésében élők, de súlyosan kitettek a „tudós” felnőttek világának, mert az ő nevelési és viselkedési mintáik azok, melyek elűzik belőlük mindazt, amire egy embernek egész életében törekednie kellene. Amit ők már egyszer, kicsi korukban oly nagyon tudtak, s oly spontán megmutattak e világnak. A gyermekség: kiválasztottság. A jóság megmutatkozása, mely nem kér, csak ad, mely sebesebb és tisztább minden hegyi pataknál. A gyermekség: szentek betörése és felvonulása a bámuló felnőttség előtt. A gyermekség: a legnagyobb bátorság, mert gátak nélkül mer imádni, rajongani, szeretni és ragaszkodni. Ebben az érzés-hullámzásban nincsen koncepció, nincsen érdek, csak önzetlenség, és adás. Lelkük, egész érzésviláguk kiadása, kiterítése, öntudatlan, őszinte megmutatása a legnagyobb emberi csoda, s mindezt erőfeszítések, tanulás nélkül teszik a körülöttük élőkkel, akik sok esetben ezt fel sem tudják fogni, és úgy gondolják, hogy puszta gyermekes játék az egész. Pedig nem az: őszinte, véresen komoly szeretet ez, a testi-lelki odaadás legforróbb kinyilatkoztatása. Ezért lehet ezt a csodás érzésvilágot egyetlen minutum alatt porrá zúzni. Ez a szétzúzás az, amit gyermeki sorsnak, majd felnőtté válásnak neveznek. A szülők nincsenek tudatában annak, hogy szeretetet szültek maguknak, és hogy a gyermek születésének pillanata Isten megnyilatkozásának pillanata, melyben az univerzum legnagyszerűbb érzése ölt testet. A gyermek ugyanis egy másik, mondhatjuk: mély metafizikai világban él: egy olyan világban, melynek érzelmi és tudati percepciója már sohasem adatik meg a felnőtteknek. És nem tudhatjuk, hogy a gyermek honnan meríti ezt a mély metafizikai világot, csak azt tudjuk, hogy mi, felnőttek, nem értünk belőle semmit. Kutattuk, és kutathatjuk a gyermeki lelket, gondolkodási képességét, de ha mélyebben magunkba tekintünk, akkor be kellene végre látni, hogy jobbára kárba veszett fáradság azon törni a fejet, hogy a gyermek hogyan képes megtanulni beszélni, olvasni és gondolkodni, és miért képes váratlan összefüggések felfedezésére, és egyáltalán: honnan is meríti az észt. Ő, a megismerés és a szeretet teljes képességének bennfoglaltságában jön e világra, mely eleve egy – ha tetszik: a priori – tulajdonság, melyhez a pedagógiának semmi köze sincsen. Amit a pedagógia tesz, az leginkább ezen képességek individualitásának megszüntetése, majd a képesség kikapcsolása. Persze vannak kivételes képességű pedagógusok, de nincs az a felnőtt, aki képes – lélektani és egyéb „empirikus” módszerekkel – a gyermeki elme és lélek mélységeibe jutni. Hogyan is lehetne?

Az ikon Alexandra Kaouki alkotása

Elmondhatjuk azt is, hogy a születés: kiválasztottság, de azt is, hogy az élet: kiválasztottság a szenvedésre, melynek során, szinte akarva-akaratlanul, de elveszik az a gyermeki mély-metafizikai világ, mely oly szembetűnő az első néhány évben. Nem véletlen, hogy azon fők, akik fejüket a filozófiára adták, oly vehemenciával kutattak és kutatnak a metafizika után, de sohasem érthették és érthetik meg, mert elfeledték már, hogy a metafizika: egy érzés, egy univerzumban való bentlét állapota, és nem az elme magasztos szüleménye. Ők lényegében gyermekségük után is kutatnak, és arra a bizonyos érzésre vágynak. Csakhogy a metafizikának, semmi köze a tudathoz, hiszen éppen a tudat környezet általi alakítása öli ki a metafizikai képességeket az emberből. A metafizika művelése tehát: a gondolkodó ember emberi szükséglete, mintegy visszavágyás a gyermekkorba: az univerzummal való egységbe. Mert az Ember – így nagybetűvel: nem más, mint Érzés, és egész élete során is az marad, noha megpróbálja eltüntetni eme nagyszerűségét a társadalmi kényszerek és morálok szülte kifejlesztett egotudat által. És ez utóbbi, csaknem mindig sikerül is neki, mégpedig az érzelmek metamorfózisai és mutációi által, hiszen még a legborzalmasabb cselekedetei is érzelmeiből fakadnak. Majd megtapasztalja, hogy egojával szerezhet anyagi javakat, lehet úr és parancsoló, elnyomó és hódító: mindazzá válhat, ami eredendően, a születéssel nem emberi. Tragédiájának csúcsa pedig éppen az, hogy ebbéli, már nem emberi mivoltára mondja azt, hogy Homo sapiens, és ezt tanítja róla a humán etológia és az evolúcióbiológia is. Mintha felemás lény lenne az ember, s mintha létezhetnének felemás létezők.

Nos, úgy érzem, hogy Krisztus küldetése éppen ez utóbbinak az elkerülésére irányult. Krisztus és az apostolok cselekedetei, jórészt metafizikai tettek voltak, azaz: gyermekiek, s ilyen értelemben sokkal őszintébbek, emberibbek és magasabb rendűek mindenféle okoskodásnál, fondorlatnál. Ha tetszik: az Embert mutatták meg a maga ideális, idealizált valóságában.

Ez a valóság azonban egy társadalomban, láthatatlanná válik. Előbb meg kell vakulni – mint, ahogy az Pállal is megtörtént –, hogy újra, azaz végre: elkezdhessen valaki látni. Láthassa az Embert, úgy, ahogyan az önmagában van: láthassa teljességében, legmagasabb rendű értékei fényében. És láthassa végre önmagát: az lehessen, akivé legbensőbb lényege, és természete alapján válnia kell. És nem azzá, amivé teszik, tehetik. Itt a teljes ember, és az individuum megvalósultságának és megmutatásának óhajáról van szó. Ily módon, „A Törvény” tehát nem külső kényszer és kötelező szokásrendszer formájában jelenik meg, hanem a belső ember természetes cselekedetei által: spontán, érzelmek áradásában tör elő és valósul meg, illetve találja meg adekvát rítusait. Az érzelmek közül pedig a legnagyobb és legnemesebb a szeretet, az önzetlen, önátadó szeretet, melynek nyílt kimondása és művelése, az ilyetén érzésből kiábrándított, s ily módon emberségétől megfosztott tömegek, illetve uralkodók részére a legnagyobb botrány, vagy éppen puszta nevetség tárgya. A helyzet önmagát adva kényszeríti ki a kérdést, hogy vajon kik azok, miféle emberek azok, akik mindezek ellenére képesek a szeretet magas hőfokát érezni és átadni, hogy ne mondjam: empatikusan viselkedni embertársaikkal? A válasz banálisan egyszerű: akik a szerzés, a hatalomvágy és az erőszak mindenféle csábításának ellenálltak, ellenállnak. Akik képesek befelé fordulva megtartani és megújítani metafizikai érzéseiket, belső, egyéniséget adó világukat. Röviden: meggátolták ego-tudatuk kifejlődését. Nem lehet kétséges, hogy még szegényesebb, primitívebb viszonyok között is, hatalmas akaraterő kellett az ön-legyőzés ilyen fokához. Az egojukban tombolók persze mondhatták róluk, hogy „lelki szegények”, de valójában a jelzőt osztogatók voltak azok, s ma is ők az igazi „gyengék” – még nietzschei értelemben is –, mert képtelenek voltak saját igazi énjük felismerésére és megtartására. Az adott szociokulturális viszonyoknak megfelelő módon lettek „felnőttek”. Ők már megvakulni sem fognak. Nekik a nihilizmus jut: minden érték tagadása. De ez egyben életük, saját létezésük tagadása, mintegy a lét abszurditásának megélése, megvalósítása. S egyben ez a legszörnyűbb emberi paradoxon is. Mondhatni: negatív, emberidegen „metafizika”. Gyűlöletet, háborút és nyomort szül, majd a végén gerjesztői bukását is. Ma már nem titok, hogy az egész történelem erről szólt, nem különben Krisztus korában. A szeretet világát hozó és adó, önmagát megvalló ember minden korban csodabogárnak számított, filmek, színdarabok, mítoszok hőse volt, de a gyermekmeséket kivéve mindenkor elbukott. Legjobb esetben meghalt. Ez pedig nem más, mint a mindenkori társadalmi etikum botránya: embertelenségének, mentális tarthatatlanságának ékes bizonyítéka, az emberiség fanyar, önmegtagadó hazugságainak ékes igazolása. Az „erkölcsi győzelem” a hősöké és a kiválasztottaké, mert ennyit enged meg számukra a mindenkori hatalom – „hadd örüljön a nép” –, de a tényleges diadal az egomán diktátoroké, a hazugoké, a félembereké, a bűnözőké. Nem véletlen, hogy Krisztus az univerzumban élőkhöz, a teljes emberhez érkezett, aki önbecsülésben és szeretetben élt e világban minden embertársával, vagy legalább megkísérelte e ritka emberi metafizikai érzés megélését és megvalósítását. Akiben, akikben, a szeretet, mint örök, egyetemes emberi tradíció élt és élhet tovább e világban is. Aki hitte, hogy az „Atyától” kapta és tartotta meg a tradíciót: attól a lénytől, aki, maga az Isten, egyben az univerzum teremtője, s így birtokosa lehetett a lógosznak, vagy „Igének”, aki viszont nem más, mint Krisztus. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.” (János 1.) A teremtő erő, a lógosz, a maga ezerféle jelentésével és megnyilvánulási formájával, Isten tulajdona, mondhatni: értelme volt. A lógosz, mint filozófiai-metafizikai fogalom és érzés jelenik meg az evangéliumban. A lógosz: eszmei és fizikai értelemben vett mozgás gyanánt is felfogható, így az Ige kifejezés nagyon is találó, hiszen cselekvést önt a fogalomba. Amennyiben ezt a fogalmat Krisztus személyével azonosítjuk, úgy emberi-testi-isteni fogalommá válik, de mindenkor cselekvő marad. Hiszen Krisztus elmondja küldetését, beszélget az emberekkel, tárgyal bírálóival és apostolaival, bölcs mondásokkal, példabeszédekkel érvel, szónokol, feltételeket szab a megigazuláshoz, a bűntelenség eléréséhez, ugyanakkor önmaga húsvér mivolta a bizonyíték mindezen cselekedetek igazságáról. A lógosz, észbeli képesség, értelem, gondolkodás, józan ész is egyben: az értelmet követő gondolkodás megjelenítője, de Krisztusban az érzelmi gondolkodás kapja a nagyobb teret, hiszen a tanítás nem rafinált szellemeknek, hanem az úgynevezett „egyszerű népnek” szól, elsősorban, mert köztük lelhetők fel a kiválasztottak. Krisztusban tehát egy érzelmi-metafizikai szubsztancia jelent meg: lényegében egész fizikai-biológiai teste is ennek a szubsztanciának része, és kisugárzása, mely egyben az Atya, az Isten jelenléte is, s éppen ez az emanáció teszi halhatatlanná, képessé a feltámadásra. Üzenetének legnagyobb jelentősége az, hogy erre az isteni képességre bárki szert tehet, ha képes a hit, a hívés egy igen magas szintű spirituális átélésére, melynek során magával Krisztussal kerülhet teljes, kölcsönös bennfoglaltságba. Nos, az emberi természet ilyetén megnyilatkozására, mondhatnánk: erre a jelenségre, fenoménre, igen kevesen képesek csak, hiszen ilyen esetben az embernek ténylegesen önmaga fölé kellene kerülnie. János írja: „Az Ige volt a világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (1.)

Még az apostolok, a legfőbb kiválasztottak is igen nehezen képesek felfogni, hogy mit jelent megérteni és megélni a teremtővel, azaz magával az univerzummal való teljes bennfoglaltságot. Erről szól János evangéliumában a „Jézus és az Atya” elmélkedés.

Íme: „Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s ez elég lesz nekünk.” „Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, melyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is véghezvisz…” (14.)

Nem kellene csodákról papolni, hiszen nem is lennének, vagy lettek volna csodák, ha az ember az lehetett volna, amire teremtettsége eredendően predesztinálta. De nem így lett, nem kellett neki „isteni” tehetsége, mert jobbára fel sem ismerte azt. Többségéből hiányzott a mélyebb befelé tekintés, az önismeret vágya, az elvonult elmélkedésre való késztetés. Neveltetéséből adódóan, elsődlegesen ösztöneinek, hatalomvágyának élt, holott egész biológiai felépítettsége – élen a neocortex csodájára – egy egészen más történelemre is predesztinálhatta volna. De nem így lett, s ezért szenvedték végig életüket, vagy vonultak ki a mindenkori társadalmak moráljaitól űzetve a nagy gondolkodók: művészek, feltalálók, filozófusok. Egyszóval: a kiválasztottak. És ez egy végtelen történet lett…

Érdekesen beszél Jézus a szentlélekről. Azt mondja, hogy „A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad.” (János 14.). A szentlélek: a közbenjáró, a közvetítő Isten és ember között, de csak a kiválasztottaknak jár. Olyan közvetítő, amely motivál: önismeretre és cselekvésre sarkall. Az isteni tehetség már magában hordja, mint az univerzum ajándékát. Jézus azt is mondja, hogy „…a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert élek, és ti is élni fogtok majd.” (János, 14.) „A világ” a testeket látja csupán, nem képes a misztikumra, nem képes egyesülni Istennel, s annak küldeményével a szentlélekkel, mert meg sem születik benne az erre való késztetés. Ha a szeretet képességében, s megvalósítottságában lett volna képes élni az emberi faj, akkor annak egyenes következménye lett volna minden eddigi etika bukása. Összedőltek volna a teokratikus rendszerek is, elemeire hullott volna minden értékrendszernek nevezett, s az abba burkolt, de alapjaiban nem a szereteten nyugvó viselkedési normarendszer. Meg kellett volna szűnnie olyan fogalmaknak, minthogy ellenség és önzés. Az ellenség megszeretése azonban, a mindenkori, elbutult emberi logika szerint nonszensz. Pedig az értelem éppen azt diktálta volna, hogy az ellenségeskedés elkezdése, az ellenséges érzésvilág kibontakozása előtt fel kellene tenni néhány létfontosságú alapkérdést: vajon jó-e nekem, ha önző érdekeim miatt ellenségemmé teszek valakiket? Jó-e nekem, ha puszta hódítási-nyerészkedési vágyból, majd egyszer nekem is félnem kell, hiszen akiket ellenségeimmé teszek, azok engem és családomat, népemet is ellenségnek fogják tekinteni. Jó lesz nekem, ha én puszta hatalomvágyból ölök, vagy öletek, s majd bosszúvágytól égő ellenségem engem is megölet? S ettől a pillanattól kezdve ezen a világon csak ellenséges viszonyok lesznek. Lehet persze az ellenséges viszonyok kifejezést tompítani, morálokkal, álságos etikumok kifejlesztésével, mondjuk ellentétekre, érdekellentétekre, egészséges versengésre, lobbyzásra, és így tovább… De ne feledjük soha: az emberi faj elfelejtette feltenni a léte és megmaradása érdekében legfontosabb kérdéseket, mely mulasztás – melyet történelme oly fényesen igazolt és igazol napjainkban is saját végzetét okozta, és egyenesen beletorkollt napjaink apokalipszisébe.

Mert nem volt, nincs, és talán már sohasem lehet béke közöttünk. Krisztus mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” (János, 14.) A világban ugyanis nem létezik tartós, „örök béke”: a világ csak néha szisszen fel „értelmes” embere kegyetlenkedései okán, amúgy rendben valónak nevezi az elkövetett gaztetteket, háborúkat. Mondván: ez is az ember tartozéka. Így aztán az ember, társadalmai szerkezeteiben, kasztrendszereiben, illetve azok etikumaiban önmaga alá száll, önmagát fokozza le: saját biologikumát és lelkiségét tagadja meg. S mindezt, oly sok esetben természetesnek, vagy emberi természetnek, „gyarló embernek” nevezi. Megnyugszik lefokozottságában.

Köztudott, hogy egész más, az az ember, aki történelmét gyártva egzisztál, s egzisztenciájával önmaga paradoxonját éli, s élte, mint az, aki lehetett volna a szeretetben, ha puszta lustaságból, nem húzza magára a butaság fátylait. Logikus hát, hogy az egoizmusban és hatalomban való tobzódások világában, a szerető, önzetlen, adakozó ember gyengévé és nevetségessé tétetett. Mégpedig éppen azok által, akik legalapvetőbb emberi mivoltuk, képességük: a szeretet lelki képességét temették el önmagukban, s ásták meg ezzel önmaguk személyes, s az emberi faj egyetemes sírját. A szeretni képes ember pedig, hogy ne essen az erőszak csapdájába, nem tehetett mást, mint mindenkor odatartotta a másik arcát is. És ez nem megadás, nem „hülyeség” és nem „gyengeség”, hanem az egyetlen, kényszerű emelkedettség, mely az erőszak világában alkalmazható. Mert megdöbbent: még akkor is, ha e tett elkövetője automatikusan a gúny, a megvetés tárgyává válik. Az emberi egománián nyugvó társadalmi etikai normák tengerébe züllött ember éppen a „nem ártás” felmutatását utasítja el, mely legfőbb erénye lehetett volna. Pedig mennyit beszél erről a hinduizmus is! Így aztán, éppen az önmaguk által felkentek azok, akik magukat kiválasztottaknak tartják, netán „vezéreknek.” Tévedésük óriási és végzetes. A ténylegesen kiválasztottak, sajnos mindenkor nagyon kevesen voltak és vannak, illetve, akik lelkileg is elbujdosnak a regnáló etikumok elől, s önmaguknak egy másik világot teremtenek. Ők azok, akik igazi önmagukban, s ha tetszik, akkor Krisztusban, vagy az Univerzumban maradnak, és ők azok, akik bírtak az Atyával, akár vérszerinti apjukkal, az emberi viselkedés esszenciáját nyújtóval is. „Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amit a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit se tehettek.” (János 14.) Mert csak az Egy működőképes, csak a teljes egység megélése, ha kell spirituális-transzcendentális átélésének képessége vezethet el a szeretetnek, mint tettnek az elkövetéséhez. Mert csak az Egyben, az eleddig adagolt etikumok elvetésében, és az etnikumok univerzalitásában lehetne képes az ember önmagát önmaga fölé emelni. Krisztus mindezt önmagában hordozta, csakúgy, mint kiválasztottjai, akiket éppen ezen, mélyen emberi tulajdonságai révén volt képes észrevenni, felfedezni. Csakhogy oly nagy volt a szeretethiány, oly nagy volt az önzés már akkoron is, hogy még a kiválasztottak sem tudták világosan felfogni eszméit. Így válhatott Krisztus lelke és teste misztikus egységgé a szeretettel, mint jelenséggel: mint lelki és testbéli jelenséggel egyaránt.

A szeretet maga emelkedett Istenséggé. Ilyen etikai közegekben – s most a jelenre is gondolok – az önmaga képességeit felismerni képtelen ember, nyilván nem juthat el valódi emberi kiválasztottsága tudatáig, legfeljebb az öntömjénezés egomán tudati állapotáig, de ott már nyoma sem lehet a szeretetnek, az igazán Emberinek. Pedig hányszor hangzik el, szinte automatikusan az „Itt csak Isten segíthet” – sóhajtás, vagy kiáltás… De hát az már késő… Hiszen: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (János 14.) Még kiválasztottainak is parancsba kellett adnia, hogy „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (János, 14.)

Parancsra ölni, és ezzel egyben kötelességet teljesíteni: az rendben van. De parancsra szeretni? De ha nem megy másképpen? Mert, netán napjainkban is úgy tűnik még, hogy a szeretet ritkább, mint a gyűlölet, az önzés és az ölés vágya? Sajnos bizonyosság, hogy sokszor ritkább volt! Hiszen, éppen a legszörnyűbb emberi paradoxon miatt: „logikus” volt a gyűlölet az apostolok ellen is! „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” (János, 15.) A kiválasztottság mindenkor, minden korban és rendszerben: sorsvállalás. Felemelkedés a társadalmi etikumból egy sokkal magasabb szintű moralitásba, s ezzel automatikussá válik a szembeállás az adott szociokulturális rendszerrel, és annak politikájával is. „Történelem felettivé válni” – ahogy Nietzsche mondja, és érti ő mindazokra, akik az általa megvont határok között kiválasztottaknak számítanak. A lényeg azonban egy: a gondolkodó, teremtő ember üldözöttsége, főleg, ha „naív módon”, minden „devianciájának” legerősebb pillére a „nem ártás” és a szeretet.

Maga az „apostol” ógörög fogalma is sejteti ezt a sorsot. Az apostol: küldöttet, követet, Isten küldöttét, tehát kiválasztottságot jelenít meg. De nem mehetünk el ebben az esetben az apostol fogalma mellett sem, mely a valamitől való megválást, illetve lemondást jelenti. Tudjuk, hogy a kiválasztottak, s így az apostolok esetében is, ez igen gyakran az életről való lemondást is jelentette.

Az egész evangéliumban, de az egész emberi történelemben, az a leginkább tragikus, hogy a szeretet egyetemessé tétele érdekében tett mindenfajta önfeláldozás hiába valónak bizonyult. Ennek a ténynek a fényében, már a bűn fogalmának is megváltozik az értelmezhetősége. Mert hiszen kísérlet történt arra, hogy az ember, a szeretet etikumában élve, megvalósíthassa legszebb, legszentebb önmagát, és ily módon, ebbéli lelki megnyilvánulásban, megnyilvánultságában, mint létezése legfőbb formájában jusson, juthasson önmaga fölé.  De nem kellett neki belőle. „Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre.” (János 15.) A lehetőség elmulasztása öngyilkosság, és az öngyilkosság ilyetén módon történő elkövetése, egy félrevezetett egotudat által: bűn.

Mert „az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” (János, 3.)

Elszalasztottunk egy Húsvétot, mely „örök időkre” szólhatott volna…

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Az elszalasztott Húsvét”


  1. Nagyszerű írás. Gratulálok

    Hozzászóló: Magyar Miklós | 2021. április 4., 04:28
  2. Érdeklődő, egyetértő figyelemmel olvastam, kiváló írás.
    Gratulálok, Éva

    Hozzászóló: Verebi Éva | 2021. április 8., 09:06

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés