A Rejtély, mi látszólag mindennapos,
egyfelől dalos, másik csak az igaz,
mert lyukas zsákban a lóláb is csahos.
Megszokott eső az ablakon zuhog,
a súlyos felhő éppen velem könnyez,
s terhét lerakva a szívembe csurog.
Mert az idő Övé. A miénk hallgat,
testünkön és lerótt szavakban pózol,
s áruját, ingyen senkinek sem adja.
A ma született mást, újat álmodik,
talán a miénk közelében sem lesz,
de az övé is majd a régre’ rákopik.
Örök vizeken, folyamkavics ágyon,
friss hordalékból épül hát a várrom,
benne imák, törmelékek és átkok.
Ki felnő, s tán’ érti, ezzel is számol,
és összeérhet mindig, minden anyag,
beton, s tüzes szerelmet bezárt bazalt,
s a megkövült elődök új jelszava
a jelen könnye együtt bomló szalag,
bogos csomó: de erős kötőanyag.
Hozzászólások