„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja,
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.”
(Arany János: Szondi két apródja)
A szeptemberi eső tisztára mosta a leveleket, zöld a lomb, nagy a csöndesség. Drégelyvár az állomás neve, ahonnan legjobb megközelíteni a várat. Hallgatag akácerdőn át vezet az út, húsz éve jártam erre legutóbb, azóta sűrűbb lett az akácos, áthatolhatatlan. És szeptemberben – úgy tűnik – a drégelyi madarak is hallgatnak.
Dél és nyugat felé csupa hegy, a hegyek mögött újabb hegyek, még magasabbak. Amikor egy-egy nyiladékhoz érek, találgatom, vajon melyik lehet az a drégelyi csúcs. Melyiket koronázza vár, vagy – ugyebár – inkább: rom? A legmagasabbat? Úgy emlékszem, nem. De itt, most minden csúcs szemérmesen erdőkabátba és zöld lombsapkába öltözött.
Széles erdei út, ember, szekér keményre taposta. Ezen az úton botorkált fölfelé 1552 ama nyári délutánján Márton, az oroszi pap. Miért Mártont választotta vajon követnek Ali basa? A nagyoroszi jobbágyok sugalmazták neki, hogy küldje a papot? A pap nem szökik meg a követség elől, nem áll be Szondi seregébe, nem hagyja el a nyáját. Talán még szót is tud érteni a kapitánnyal. De törődik-e világbíró Ali basa két gyaur szótértésével?
Mit mondhatott vajon Márton pap György kapitánynak? Két janicsár bizonyosan az alsó várkapuig kísérte a papot, fenyegették és hízelegtek neki, hogy addig se töprengjen magában, miként szóljon Szondival. Követségbe jött, de üres kézzel. Ali basa minek fáradt volna levélírással, hol vett volna magyar deákot, tolmácsot, bár a tizenkétezres hadban akár elfért volna egy állandó magyar tollforgató is. Volt is talán… Nem, ne szülessen írás, ne maradjon írás! Nem kell tudni, mit, hogyan üzent a kapitánynak a budai basa. Majd ez a pap elpapolja, körülkerítve a szót, csak mellékesen érintve a lényeget. Ahogy a magyarok szokták.
Feszenghetett Márton a nehéz, vasalt, gerendaszéken. Szondi járt le-föl, végigcsörtetett a szobán, pedig Márton még csak a torkát köszörülte meg a nyakát forgatta a szűk nyakú ingben. Beleburkolózott köpenyébe, a szent Bibliát a melléhez szorította. Követségben járt a várban, kényszerű követségben. Tudta ezt Márton, tudta Szondi. És tudta Ali basa.
Maga megadása, fegyvernek letétele, szabadon elvonulás – a pap nem sokat konyított e dolgokhoz, Szondi mindent értett. Ismerte a török esze járását, tudta a török ígéret szellővoltát.
De lehet, hogy másképp történt. Márton talán nem is a százötven vitézt féltette és Szondit, a százötvenegyediket, ő inkább a maga oroszi jobbágynépét féltette, ott lenn, a faluban, a nagy út mentén. Akiket megsarcoltat Ali, vagy elhurcoltat rabláncon, vagy egyszerűen felkoncoltat haragjában, ha ezek itt, fönn a várban ellene tesznek. – Szökjetek meg, vágjátok ki magatokat az ostromzáron át! Szondi – segítsen Szent György, nagy patrónusod! –, belevesztek a börzsönyi erdőbe, meg nem talál ott titeket a török. Ágyúval vannak, harci szekérrel, azoknak járhatatlan a rengeteg – ezt szólta talán Márton.
Szondi sóhajtott, de mintha fújt volna inkább, akár a vadkan. Odakint kürtszó, mének dobolása, hadi népek gyülekezése. Márton szólt, Ali szavait szólta, ez volt a küldetése. Pap volt, béke embere és megbékélésé. Hogy mi lesz, ha Szondi és népe megadja magát, erről alig beszélt Ali basa keleti mézzel a nyelvén. – És ha nem, ha mégsem? – ezt persze csak Márton rebegte Alinak. Ali válasza a szemében szikrázott, nem is válasz volt az, de földi villámcsapás és tábori mennydörgés, meg se fogalmazta Ali azt szabatos mondatban. Márton sóhajtott, úgy mondta Szondi Györgynek: – Meg nem marad itt anyaszülte!
De hát pap volt Márton, Krisztusra fölesküdött pap, vezetője népének, hordozója lelkiismeretének. Amikor már forró kezdett lenni köpenye alatt a nehéz, vasalt gerendaszék, talán így szólt a vadként fújtató Szondihoz: – Kapitány, tégy hited és lelkiismereted szerint. Néped és embereid védelmére esküdtél föl… Az Úr segítő kegyelme vezessen döntésedben, kapitány Szondi! És Szondi talán ilyen módon felelt Mártonnak, az oroszi papnak: – Hát, te veled mi lesz, atyám, ha megviszed a rossz hírt uradnak?
– Nem uram nékem a török, kapitány, még ha küldetésben járok is. Én mindig a béke és az élet követségében járok, fiam. Hát mit mondjak az engemet számon kérő Ali basának?
Szondi a Márton pap rémült szemét fürkészte. Tudta, Márton aligha éli túl a küldetést, ha nem a megadás hírét viszi Alinak. Keserűen sziszegte a foga között: – Nyolcvanszoros túlerő. – aztán már nevetett, csak nevetett és harsány lett a hangja: – Nyolcvanszoros túlerő, atyám! – A gótikus, apró toronyablak előtt állt, onnan nézett el, messze. Odalenn mintha mind mozgott volna erdő és hegyoldal, a falucska a mélyben. A légben füst tekergőzött. Úgy mondta Mártonnak, hogy a szemét nem vette le a kapubástyáról és a védelmező várfalakról: – De valaki még velünk van, Márton, valaki… velünk!
Amikor hátrafordult, a pap a nehéz gerendaszék előtt állt, meggörnyedt, és botladozva kifelé indult a kapitányi szobából.
– Márton! – sóhajtott utána Szondi. A pap megfordult, remény szikrája gyúlt a szemében. Okos belátást várt Szonditól, vagy naiv belenyugvásától félt? De Szondi már ismét várkapitány volt, a drégelyi vár ura és parancsolója. Élet és halál a kezében. Bal keze ujját Mártonra szegezte: – Azt a két gyereket… – nem szólt többet, elfordult. Az oroszi pap lebotorkált az apródok lakószobájába. Nem kell üres kézzel visszatérnie Alihoz.
Nyár volt, július hat, 1552. Másnap fölvontatták a török ágyúkat a szemközti Tábor domb tetejére. Erős bivalyokkal órák alatt helyükön voltak az ágyúk. A tizenkétezer gyalogos körülvette a várat, nyugodtan a fák közé telepedtek, lőtávolon kívül. Nem volt már sürgős semmi. Holnap reggel megszólalnak az ágyúk. Aztán még két nap, legföljebb három…
A vár tövében, terebélyes hársfa alatt faasztal, fapad. Eligazító tábla, történelemről, ásatásról. A falakat most menteni próbálják, hajdani leírások alapján. Kapuboltozat, egy ölnyi alagút, jól védhető – mondhatnánk. Mi a szikla, mi a várfal, ki tudja igazán? Egy oszlop hajlatában emlékkönyv és golyóstoll az ide látogatóknak, az emlékkönyvben bölcs bejegyzés és malacpofa egyenlő arányban. Öröm elérni egy hegycsúcsot, egy várromra fölkapaszkodni. Szondi kopjás sírját a szemközti hegyormon és a többi százötvenét nem találták meg. Pedig mostanában keresik. A vár udvarán három szép vadkörtefa, magyar nevén vackor. Szeptember van, érik a vackor, apró, puha és édes. Öt szem felüdíti a hegymászót. A zászlótartó oszlop néhány hegesztette vascső, a zászló szakadozott. Drégelyben erős a szél.
Lefelé a másik irányba, Palánknak tartok. A község a nevét arról a palánkvárról kapta, amelyet a „fönti” vár pusztulása után odalenn, a mocsaras folyóparton emeltek. Ma már nyoma sincs. A faluban gazdátlanná vált vasútvonal, lerombolt kis-állomás. Egy útkereszteződésben Szondi kőszarkofágja: a kapitány a lova nyergén fekszik, arca beesett, tagjai, mint a csontvázéi. Riaszt a kő és lebilincsel. A szarkofág oldalán kifaragva a két apród. Ott van Márton pap is, palástjához szorítja Bibliáját.
Hozzászólások