Azt mondja egy fiatalasszony a minap, csak úgy az utcán, menet a közért felé, hogy adjak neki kölcsön ezer lejt. Viszonylag jól öltözött, kisminkelt dáma volt, akit ismertem ugyan, de… Szóval mondom neki, hogy most éppen nem tudok adni, ugye érti, nem mindig fordul ez elő, de momentán nincs nekem ennyi. Még kilenc nap van a nyugdíjig, utána pedig ki kell váltanom a három hónapra kiutalt gyógyszerporciómat, s ott van még a villany, gáz, meg a…
Jó – mondja –, ne sorolja tovább, ha nincs, akkor nincs és pász. Nem is tudom, mi jött rám, hogy pont magától kérjek, mikor jól tudom, a nyugdíjas rá van utalva a bankomátra. Azt feji meg havi egyszer, s onnan csorran vagy cseppen, kinek hogy’. Aztán maga már nincs is abban a korban, hogy parkettát sikáljon gazdagéknál, létrára másszon ablakot pucolni vagy gyomot tépdessen napszámra. Lehet máskor, más helyzetben még elfogadták volna az osztrákok vagy a németek, diskurálónak, valami vén trottli mellé, de ennek is befuccsolt a pandémia. Le merek fogadni, hogy még a kórház hallatára is borsódzik a háta, nemhogy leteszteltesse magát, anélkül pedig nuku határátlépés. Meg aztán simán kiderülhet a fertőzés is, mert ugye megtörtént már, hogy nem látszott az ipsén, de benne volt. Szóval rányomják magára a pecsétet s aztán már tolják is a lélegeztető alá. Atyaég ! Még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék ilyesmit. S aztán a maga korabeliek a legsérülékenyebbek, jóformán egyikük sem lehet komplett. Most mondja, hogy három havonta tarisznyára való gyógyszert kell beszednie. Ez pedig testvérek között is feltételez jó pár krónikus nyavalyát. Ne is tagadja, látom a lecsüngő tokáján, hogy van itt egy kis hipertiroidisz, s nem kizárt a cukorbaj, magas vérnyomás, aranyér…
Álljon meg a menet! Nem maga támadott le engem itt, az út kellős közepén? Nem maga kérte az ezer lejt? Hogy jön ide az én tiroidiszem? Én soha életemben nem kértem kölcsön, még ha…
… éhen döglött volna sem. Ismerem a szlogént. Ilyenek maguk, cseausiszták. Viszont cserében átvegetálta az egész életét. 30-40 éven keresztül járta a háza és munkahelye közti fél órás gyalogutat oda-vissza, mint egy robot, mosta, klórozta a vászonpelenkákat, paplannal takarta be a fütőtesteket, hogy ne repedjenek szét a jégtől. Lefogadom, hogy az ebédlőjében még most is a stafirungba kapott, ósdi bútora nyikorog, s Egyiptomról, Rómáról a középiskolában hallott utoljára. De mégsem kért kölcsön, neeem! Mert magukat más bordában szőtték. Magukba sulykolták, hogy csak addig nyújtózzanak, ameddig a takarójuk ér. Most pedig itt vannak kisemmizetten: megöregedtek, anélkül, hogy egy minutát is örültek volna valaminek. Fogalmuk sincs, milyen egy mediterrán naplemente, egy forró tea a reggeli sielés után, hogy Athén, Machu Picchu romjairól s a piramisokról ne is beszéljek. Csak azzal tudnak hetvenkedni, hogy maguk aztán tudják mi a beosztás s a fegyelem, jól ismerik a határokat. Persze, hogy ismerik, akkoriban fegyveresek őrizték őket. Nem is tudom, mi ütött belém, hogy pont magától kérek kölcsönt.
Hozzászólások