A kint és bent relatív, csöndes magánya
kezem fején vár, most hamvasat játszik,
ujjaim mozgásán halkan elidőz,
kék ér figyel két, apró folt között,
mit üzen a fentről a zenész.
Orgona illat csobban a térbe,
kicsavarja szívemből a bánatot,
mint kiáradt, megduzzadt folyó,
akár ha Isten szava szólna,
úgy zeng e hang belém karolón.
Tisztán lélegzik a köhécselő lélek,
apostolok ölében búgva megsimul,
s az üres padsorok közt csengőn szalad
az ablakon beszökő fürge széllel.
A könnyed pillanatban üdén pendül a lendület,
balzsammal itatja az itt voltak hűlt helyét,
már önmagáért szól, billentyűn sír a szíve,
az égi derű itt sincs, szép arcán fényesül,
és ő csak játszik, mint alázat, eszköz,
és előttem vetkőz, fölsegít, hol ő jár,
a messzi fellegekbe.
Átszalad a síp a magas boltozaton,
ketté hasítja a fényes templomtornyokat,
lába dobbant, keze d-mollban feszül,
és lesegíti Jézust a súlyos keresztről.
Az elrendeltetés zengve oldódik,
a robbanó akkordban fölzúg ekkor
a toccata és fuga, és magasztos áldással,
hang és orgonista a meggyötört testet
magához karolja.
Szétszóródott lelkem megnyugszik végre.
Pillanatra elfeledem a passió színterét,
s e relatív, élő, égi hang zengő magányában,
úton, hazafelé szédülten ballagok.
S a jelek szintű lét orgonistát a földre
hozza, még némán a végtelenbe néz,
meghajol a gyér publikum, önmaga előtt,
s lent várja a jelen, meg nem értett szintjén
Krisztus, aki a keresztről még utána néz.
Hozzászólások