Mikor a gólyák szállva délre,
nem tudják hány maradhat élve,
hányat lőnek le, bárha félnek,
ha hívják messzi-messzi tájak,
hisznek a szélnek, Napnak, fénynek…
Mikor a fecskék gyülekeznek,
indulni kell, újnak, öregnek,
mert látatlanban hisznek abba’,
hogy tengerek felett repülve
átjutnak majd egy másik partra…
Az itt maradtak csőre néma,
van aki szárnyszegetten béna,
a látva látók megvakulnak,
s a költők csak maguknak írnak…
Várhatjuk-e, hogy – hála égnek! –
a vándorok mind visszatérnek?
Hozzászólások