Pazaurek Dezsőnek tegnap este 21.55-kor befejeződtek a földi szenvedések – e szavakkal tudatta velem e-mailen a szomorú hírt Tunás, azaz Mayer Antal Mohácsról április 6-án délelőtt. Két éven át együtt szorítottam Dezsővel azért, hogy a ritka betegségével sikeresen megküzdjön; svájci műtétjéről, kijevi kezeléséről többször beszéltünk telefonon, sms-t váltottunk – sms-ben többször viccelt, mint szóban…
Közel húsz éve ismerkedtünk meg. Mégpedig hogyan! Kecelről tartottunk Pécs felé, és már Hajósnál azt kezdtem mondogatni édesanyámnak, hogy majd megállunk Dunaszekcsőnél, csakis ott, az Arénánál, merthogy ott a teraszról gyönyörű a kilátás a Dunára és nagyon kedvesek a vendéglősök, a legjobb hely arra, hogy utunkat megszakítsuk. Oda is értünk, csakhogy zártkörű rendezvény volt, és hiába mondtam, hogy csak két üdítő kellene, hosszú útról jövünk, nem kaptunk italt. Eltelt fél év, Dunaszekcső felé vitt ismét az utam. Bár megmaradt bennem a tüske, hogy egyszer itt zárt ajtók fogadtak, mégis győzött a Duna látványának vonzása, és újra betértem az Arénába. Ebédet rendeltem – bőséges és jó volt minden. Aztán fizetni akartam, és ekkor azt mondta Pazaurek Dezső (akinek aztán örökre megjegyeztem a nevét): a vendégem volt. Miért? – kérdeztem. A válasza egyszerű volt, és a gesztus visszautasíthatatlan: Mert egyszer nem kapott nálunk italt, pedig nagyon kérte…
Így kezdődött a barátságunk.
Amikor a Hetedhéthatárt útjára indítottam, azonnal segítségemre sietett: folyamatosan népszerűsítette a lapot a vendégei körében. Az ország különböző pontjairól felhívtak, e-maileket küldtek, hogy találkoztak az újsággal a dunaszekcsői Arénában, és elmondták, hogy miért is keresnek.
Mindezt azért írom most, mert Pazaurek Dezsőről az első gondolat az, hogy jó ötletei voltak: a tamagocsi-temető, a dunai vízlépcső, a nyári mikulás, a háborús turizmus, a dunai kötélhúzó verseny, a május elsejei felvonulás, az EU-csatlakozás és még sorolhatnám. Ez az egyik oldala volt, a másik a komoly oldal: a munka (a paradicsommá változtatott környezet, az Aréna, ahol nemcsak az emberek érezték jól magukat, hanem az állatok is) és a barátság. Négy éve már, hogy meghívta az egész szerkesztőséget az Arénába: 2004 májusában. Akkor még nem gondolta, hogy mennyien vagyunk: az ötven állandó szerző és a holdudvar… Végül egy busznyi Hetedhéthatárost látott vendégül, a pécsieket és a mohácsiakat. Elképesztő mennyiségű étel-ital várt minket, és nagyon nagy szeretet. Mi, akiket szeretett, csak úgy viszonozhatjuk mindezt, hogy az Arénát továbbra is felkeressük: mert a gyermekei és a szélesebb család tovább viszik azt, amit ő elkezdett és felépített – egy csodahelyet hozott létre, ahol a jóságról, a szeretetről, az egymásra figyelésről szól minden, ahol jó lenni, ahol tudatosul, hogy az egész részei vagyunk, mi mindannyian, emberek, állatok, növények, víz, levegő, napfény.
Nem búcsúzom tőled, kedves Dezső, mert velem-velünk maradsz!
Hozzászólások