1.
Rejtő Jenő pesti polgári családban született. Az édesapa Reich Lipót nyomdai tisztviselő volt, s elég jól keresett. Így felesége a három gyerek nevelésével foglalkozhatott. Lajos 1902-ben, Gyula 1903-ban, Jenő 1905. március 29-én született. Lajos később Egri, Gyula Révai, Jenő Rejtő névre magyarosított.
Rejtő nyolcéves korában még igen gyenge fizikumú, alacsony növésű fiú volt, majd hirtelen fejlődni, erősödni kezdett. A Kertész utcai községi polgári fiúiskola padjait koptatta, ahol valószínűleg nagyon jóindulattal osztályozták magaviseletét szabályszerűnek. Rengeteg csínytevése volt. Éles esze ellenére sem érezte jól magát az iskolapadban. A Kertész utcai polgáriból kereskedelmi iskolába került, ahonnan hamar ki is csapták, mert egy heves vita során inzultálta egyik tanárát, Márffyt.
A Reich család egy napon az Izabella térről (Hevesi Sándor tér 5.) a Tigris utcába költözött. Egyre rosszabb lett a család helyzete: napról napra szegényebbek lettek. Rejtőnek is valami foglalkozás után kellett néznie. Először az autodidakták vasszorgalmával franciát tanult, a német mellett. Családja, barátai legnagyobb meglepetésére elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját. Úgy érezte, hogy élményekre van szüksége, s ehhez idehaza már szűk a világ körötte.
19 éves korában – Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlásával – néhány fillérrel a zsebében Berlinbe utazott, ahol Reinhardt, Piscator, Charell, Jesner színházaiban megtanulta a színdarabírás fortélyait – mint fizetés nélküli tanuló (student). Mivel nem volt ott egész nap, így nem érezhette a művészet forró légkörét.
Majd egy magyar zsoké jóvoltából lovakat csutakolt egy versenypályán. Mikor Berlinben elfogyott a pénze, Hamburg egyik külvárosában, Altonában, a „Rakéta” nevű mulatóban parkett-táncos volt. Egy verekedésben összeszurkálták.
Egyesek állítása szerint Hamburgban illatszerekkel ügynökösködött – majd dokkmunkás lett.
Svédországból – ahol a heringhalászok közé állt – a hatóságok Franciaországba toloncolták, ahol édességet árult, a Montparnasse-on, majd mosogató lett a Hotel Montalamberban, s végül kikerült a Poissy cementgyárba, ahol géppel bánni tudó napszámos lett magasabb bérrel. Innen Lyonba csavargott, ahol a Fourvier-ban, a világ legszebb templomában lakott két napig, majd a Hagenbeck cirkusszal ment tovább, mint napszámos. Traktorral utazott Avignonig, innen gyalog ment Marseille-be, ahol dokkon dolgozott és menhelyen lakott. Mint hajómunkás bejárta a Földközi-tenger medencéjét, a spanyol partokat. Ajaccióban állapodott meg hosszabb időre, ahol a Societo Theg írás nélkül felvette a paratai sziklákon folyó erődítési munkákhoz, ott naponta sérültek meg, haltak meg a robbantások következtében. Innen a nagy sztrájk miatt ment el ismét Marseille-be, ősszel munka nélkül, éhesen, kimerülten csavargott. Ekkor jelentkezett a légióba. A Fort Saint-Jeanba került, lenyírták a haját, rizst és feketekávét adtak neki, majd hatvanad magával elindultak Dakar felé. A koszt elég jó volt, a bánásmód sem volt tűrhetetlen annak, ki betartotta a vasfegyelmet. A klíma, a gyakorlatok nehezek voltak: 6-8 órát meneteltek naponta. Itt sem maradt meg Rejtő: egy ezredorvos jóvoltából, fél darab szappan megevésével leszereltették, s félig ébren, félig halva vánszorgott Észak-Afrika felé trópusi lázzal. Djebelben foszfátbányában dolgozott, s néhány hét múlva elérte Európát Nizzában. Itt mint autómosó került egy garázsba, ahonnan beteg lábait maga után húzva gyalog ment Genuába.
Genuában befogadták, s néhány hétig a kikötőben hányódott. Este, egy orvos jóakaratából egy vaspadon alhatott, mert nem volt 2 lírája sem, amiért ágyban fekhetett volna.
Milánóban a konzul felhívta Budapestet, jó tanáccsal, néhány lírával ellátva útnak bocsátotta, de elfogták és kitoloncolták Klagenfurtba, ahol kettő hetet töltött a toloncházban, aztán visszaszökött Olaszországba.
Következett Verona, Padua, Velence. Velencében – hogy vasútjegyhez jusson – bolondnak tette magát: eljátszotta a paranoia összes tünetét.
Triesztben a zsidó emigránsok tanyájára került, mint egy palesztinai mészárlásokból megmenekült, jobb napokat látott haifai kereskedő. Majd hazajött Budapestre, s egyévi itthon tartózkodás után ismét útra kelt, de Bécsből visszajött halála hírére. Nagylelkű pártfogója és mestere, Karinthy Frigyes szép, meleghangú cikket írt róla a Pesti Naplóban. Így aztán nyomban hazatért, hogy megcáfolja halálhírét. Vitorlavászon kabátban, zsakettnadrágban szállt le a vonatról a Keleti pályaudvaron, s úgy nézett ki, mint egy későbbi regényhőse.
A gyermekkorhoz visszatérve: egy napon fivérei elé állt, s ünnepélyesen bejelentette, hogy „holnaptól kezdve bokszolni járok”. Bokszolóideálja Rózsa Jenő volt, az első magyar profi ökölvívó, akivel Rejtő jó barátságban volt.
A Damjanich utca és az Aréna utca sarkán lévő Andrássy kávéház szuterénhelyiségében volt egy ökölvívó-szakosztály, ahol Rejtő megjelent barna csíkos öltönyben, majd levetkőzve, meztelen felső testtel, kék fürdőnadrágban, tornacipőben jött vissza a ringhez. Rejtő Jenő rendszeresen járt bokszolni, mert nagyon komolyan vette az edzéseket, mintha mindig sorsdöntő mérkőzésre készülne.
Rákosi Szidi színiiskolájában legjobb barátja Buttola Ede volt, Gertler Viktor, Kovács Károly, Keleti Márton pedig évfolyamtársa. Buttolából nemsokára neves karmester és zeneszerző lett, Rejtő pedig több nagysikerű operettszövegkönyvet írt, nevezetesen az „Aki mer, az nyer”-t 150-szer játszották Honthy Anna és Törzs Jenő főszereplésével, de sikeres volt az „Egy görbe éjszaka”, a „Gróf Figaró”, az „Úrilány szobát keres”, ez utóbbiban Zilahy Irén alakította a főszerepet.
Rejtő Jenőt ebben az időben ismerte meg a művésznő férje, Benedek professzor, aki a zsidóüldözés korában megpróbálta segíteni, de csak néhány nappal tudta az életét meghosszabbítani.
Buttola Ede egy szép napon megnősült, s zenekarával Hévízre szerződött, így szakadtak el egymástól a jó barátok, csak levelezéssel szereztek egymásról tudomást. Később Buttola Pestre ment, s azonnal sietett barátjához, Jenőhöz. De nemsokára ismét búcsút vettek egymástól, mivel Buttola egy hamburgi lokálba kapott szerződést.
Aztán egy mínusz 30 fokos téli éjjelen Rejtő váratlanul beállított a hamburgi lokálba, ahol a szmokingba öltözött vendégek felkapták a fejüket, amikor Rejtőn meglátták a vékony esőkabátot, fehér tornacipőjével együtt. Az úri közönség előtt „ijesztően festett”. Buttola azonnal abbahagyta a vezénylést, és barátjához rohant, s komplett vacsorát rendelt neki, majd meghallgatta kedvenc slágereit, amelyet Buttola zenekara Jenő kedvéért játszott el.
Aztán hazasétáltak, reggelig beszélgettek. Búcsúzóul Buttola 100 márkát adott Rejtőnek, ellátta meleg ruhával.
2.
Rejtő amikor hazajött a nagy kalandozások után, megpróbált lapszerkesztéssel foglalkozni, a lapnak a Nagykörút címet adta. Meg is jelent az első száma, kis formátumban, világoskék színben. Az első számon kívül több azonban nem jelent meg, mert Rejtő a második szám költségeit nem tudta fedezni. Az egyetlen számban többek között megjelent Nádasi László szép verse. Nádasi Buttola után a második legjobb barátja volt Rejtőnek.
Ugorjunk kicsit vissza az időben, Rejtő (Reich) Jenő gyerekkorába. Nádasi nevelőapjáé volt a miskolci EMKE kabaré, s ennek következtében színpadi szerzők, színészek rendszeresen látogatták a budapesti Nádasi lakást, így Rejtő belecsöppent a színház világába, ennek hatására színészi ambíciói születtek.
Ebben az időben az Eötvös utcában működött a „Gyermekbarát Egyesület”, ahová beállított a 13 éves Nádasi és a 14 éves Reich Jenő, hogy megvalósítsák álmukat. A kultúrcsoport vezetője azonnal kiosztott rájuk egy-egy szerepet. A nézőtéren csupa kipirult arcú gyermek ült, és vörösre tapsolták tenyerüket, felugrálva helyükről. Ezután meghívták őket felnőtt szerepjátszásra is a kispesti villanytelep kultúrtermébe, vagy a Rózsák téri szegényház kertjébe, ahol a „gázsi” fejenként egy pohár kakaó és két kifli volt. A Király Színházban statisztálással már kevés pénzt is keresett. A Rákosi Szidi színiiskolában a vizsgaelőadáson megkapta Liliom szerepét, majd egy másik Molnár Ferenc darabban, az Ibolyában lépett fel. Mivel nem tündökölt, ez kedvét szegte, s lemondott arról, hogy színész legyen, elhatározta: az írás felé fordul. Többek között azt is elhatározta, hogy filmet is ír Semmelweis életéről, de egyelőre csak néhány riportra futotta erejéből.
Nádasi és Reich sokáig nem találkoztak. Az idő múlása sorsdöntő fordulatot hozott: Nádasiból ismert kabarérendező lett, aki mindig a New York kávéház Dohány utcai frontján dolgozott, ahonnan láthatta az utcát. Egy februári nap délelőttjén megpillantotta a járda szélén álldogáló Jenőt, a 25 fokos hidegben, gumiköpenyben, fehér tornacipőben. (Olyan eset is előfordult, hogy szmokingja alatt piros szegélyű hálóingben jelent meg a Japán kávéházban.)
Nádasi meghívta Rejtőt, s elvitte a Guttmann áruházba, ahol tetőtől talpig felöltöztette 48 pengőért (nagy lába miatt extra cipőt kellett vásárolni). Ezután Nádasi felkérte, hogy írjon egy bohózatot saját ötlete alapján. Másnap Rejtő szó nélkül letette a kéziratot Nádasi asztalára a New York kávéházban. Nádasi elolvasta a kéziratot, és el volt ragadtatva. Amikor a bohózat végleg színpadképes lett egy-két csiszolás után, bevitték a Komédia Orfeumba, ahol Nádasi már háziszerzőnek számított. Somogyi Kálmán igazgató éppen próbát tartott, de azonnal szünetet rendelt el, s belemélyedt a hatperces bohózat olvasásába.
A Rejtő-Nádasi szerzőpár „Gengszteridill”-je, Rejtő 1932. október 5-én bemutatott első színpadi műve nagy sikert aratott, később „Al Capone otthon” címmel többször felújították. Rejtő közben regényírással is foglalkozott, majd színpadi szerzőként önállósította magát.
Egy nap Rejtő telefonon felhívta Heltai Jenő és Kassák Lajos gépírónőjét, Boros Rózsikát, s közölte vele, hogy éjjel 3 órakor ott lesz, mert diktálni szeretne. (Később Boros Rózsikát feleségül vette, aki az auschwitzi deportálások áldozata lett.)
Rejtő Jenő munkamódszere a következő volt: regényét, színdarabját nem az elején kezdte, hanem 5-6 oldalt diktált a közepéből, 6-7 oldalt máshonnan, majd amikor 20-30 oldal elkészült, összerakta a jeleneteket, s megfelelő sorrendben lediktálta az egészet, ezután stilizálta, húzott ki belőle, esetleg írt hozzá. Ha ekkor sem volt munkájával elégedett, újból és újból átírta, lediktálta.
Rejtő Pásztor Lajossal szintén jó barátságban volt, a „Párizsi frontban” róla mintázta a történet egy ismert alakját. Ez az első kisregénye 1932 júliusában jelent meg a Nyíl sorozatban. Így kezdődött: „Sába királynője a tükör előtt ült és borotválkozott…” (Pásztor Lajos Debrecenben volt újságíró.)
Kellér Andor írta Rejtőről, hogy nem kímélte testi épségét, ha a gyengébbet kellett megvédenie. Rejtő olvasta Hegel, Kant és a többi polgári filozófus műveit, de fenntartással fogadta őket. Kimondottan gyűlölte Schopenhauert. Sok időt szentelt a lélektan tanulmányozására, s gyakran látták pszichoanalitikusok körében. Izgatta az akkoriban tért hódító freudizmus is.
Rejtő nevét lassan megtanulták, keresték könyveit, a színházakban bemutatták darabjait. Elhatározta, hogy filmforgatókönyvet ír. Néhány hét múlva átadta a Sportszerelem című munkáját egy producernek, és várt. A Japán kávéházban dolgozott, s itt olvasta az Esti Kurír újságot. Az újságban a kulturális hír rovatban szerepelt, hogy a „Halászbástyán megkezdték egy új magyar film külső felvételeit, Sportszerelem a címe, Balla Luci, Latabár Kálmán, Delly Ferenc főszereplőkkel.” Így értesült a Sportszerelem forgatásáról.
1936. november 13-án este Szegeden, a Városi Színházban Rejtő-Harmath-Buttola „Gróf Figaró” című operettjét játszották, melyben Rejtő ragyogó szituációkat és szerepeket írt.
Aztán Rejtő egyre inkább a ponyvaregény felé fordult, s a rikkancsok árusították 10 filléres füzeteit: Jó üzlet a halál, Vissza a pokolba, Minden jó, ha vége van, Halálsziget, Legény a talpán, Az elsikkasztott pénztáros. Pengős regényeket szeretett volna írni a légióról, de ennek megírásához mások tanácsára nevét megváltoztatta P. Howard-ra, mivel az üzlet így kívánta meg. Regénye 1936-ban, „A pokol zsoldosai” már a P. Howard néven jelent meg. Ebből a könyvéből azonban hiányzott még a sajátos rejtői humor, öngúny, cinizmus, frivol szójáték, a kihegyezett poén. A pokol zsoldosait még további 13 pengős regény követte.
Ezután felkérték cowboy regény írására, de most maga kérte a P. Howard név megváltoztatását Gibson Lavery névre. Meg is született az első G. Lavery könyv, a „Nevada szelleme”, melyet még négy hasonló 1 pengős cowboy regény követett: Nincs kegyelem, Pokol a hegyek között, Tigrisvér, Texas Bill, a fenegyerek. Minden példányt eladtak: minden G. Laveryt ugyanúgy kerestek, mint a P. Howard könyvet.
A Rejtő-Nádasi szerzőpár rendkívül termékeny és eredményes volt. Legtöbbet a zseniális Salamon Bélának, a Teréz körúti Színpad és a Komédia Orfeum sztárjának dolgoztak. Rengeteg megrendelést kaptak. Rejtőt már divatos színpadi szerzőnek tartották, csaknem sorba álltak munkáiért: mindenütt ment valamelyik darabja, sok helyről kapott jogdíjat. Havi 2000 pengőt keresett, de Rejtő egész életében nem volt takarékos, mintha megérezte volna, hogy neki felesleges a távolabbi jövőre gondolnia. Szeretett römizni, de mindig veszített, ami sohasem érdekelte.
Májusban zártak a színházak, csak a Budai Színkör maradt nyitva. Sebestyén Géza igazgató megkérte Rejtőt, hogy a nyárra írjon egy operettet, amit közölt Nádasival. Elutaztak Vitéz Miklósné balatoni penziójába, hogy ott készítsék el az új operett alapját, majd néhány nap múlva visszajöttek Pestre és Buttola Edinél folytatták a munkát. Az „Egy görbe éjszaka” ősbemutatóját 1934. július 22-ére tűzték ki. A bemutató óriási sikert aratott. Az Egy görbe éjszaka 50 előadást ért meg. A Latabár testvérpár Rejtővel íratott vígjátékot. A „Bolondóra” rekordidő alatt készült el, a főszerepeket mesteri érzékkel szabta Latabár Kálmánra és Latabár Árpádra.
Rejtőnek kedvenc helye volt a Japán kávéház, ahol „saját” márványasztalánál írt, s nem zavarta a körülötte folyó diskurzus – hírekkel, pletykákkal megtűzdelve. Munkatempójára jellemző, hogy egy éjszaka készült el „Az elveszett cirkáló” kézzel írt példánya.
A légiós regények írásáról Rejtő áttért a detektívregények írására (Vesztegzár a Grand Hotelben).
3.
Magda, és a már beérkezett Rejtő 1937 februárjában házasságot kötöttek. Nemsokára Olaszországba utaztak: Milánóba, Firenzébe, Toscanába. Rejtőt egy napon felhívták Pestről, és arra kérték, hogy azonnal utazzon Torinóba és tudósítson az Olaszország-Magyarország válogatott labdarúgó-mérkőzésről. A 2:0-ra elveszített találkozó után Milánóba utazott, ahol felesége és újabb értesítés várta: írjon riportot a Pesti Naplónak a Fiera di Milano vásárról. Rejtő tudósítását 1937. április 27-én olvashatták a lapban.
Rejtő érezte, hogy kezdenek az idegei „elkopni”, már több nyugalomra volt szüksége. 1939-ben két hónapot töltött idegszanatóriumban, idegkimerültség, álmatlanság, a túlfeszített munka következményeként. Egyre rosszabb szellemi, fizikai állapotba került, ennek ellenére folytatta munkáját.
Közben megromlott a politikai helyzet is. Egy hír, esemény kilátástalanná tette a jövőt: kitört a háború, amely világháborúvá szélesedett.
Továbbra sem kímélte egészségét: munka közben rengeteg kávét ivott, lefekvés előtt altatókat szedett. Zárkózottá vált, az ellenszenves embereket hamar lerázta. Barátja kevés volt, de értük tűzbe ment volna. Nagyon tisztelte József Attilát.
Rohamosan terjedt a fasizmus, vele együtt az antiszemitizmus. Mivel saját nevén nem dolgozhatott, nem írhatott, ezért név nélkül, más írók műveibe segített be, kik „zsebből” fizettek Rejtőnek. Így például Szilágyi László „Tokaji aszú” című operettjének dialógusait Rejtő írta.
Kortársai közül kitűnő kapcsolatban volt Kellér Andorral, Kellér Dezsővel, Boross Elemérrel, Békeffyvel, Göröggel, Keleti Lászlóval, s akinek legtöbbet köszönhet, Salamon Bélával.
Közben erőteljesen továbbterjedt, tört előre a fasizmus, feszültté vált a hangulat a zsidóság körében. Az első munkaszolgálatos behívások után írta meg a „Csontbrigád” című munkáját, melyben hátborzongató víziót festett a jövőről. Megírta a „Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára” c. könyvét, az „Ezer egy éjszaka” c. kabaréregényét, melyet Kabos Gyulának ajánlott, majd befejezte „A tizennégy karátos autó” folytatását, „Vanek úr Párizsban” címmel. A regényt bevitte megmutatni a Nova kiadóhoz, ahol Müller Pál ellentmondást talált a regényben, ezeket néhány helyen meg is jelölte azzal az üzenettel, hogy ezeket a fejezeteket írja át Rejtő, aki ekkor már a Jávor utcai idegszanatóriumban volt, ahol szintén megállás nélkül dolgozott. Amikor megkapta a visszaadott kéziratot, dühösen széttépte, s a földre dobta, amit később gépírónője összeragasztott, és az előző négy-öt változattal átadta Révai Gyulának, aki „tető alá hozta a regényt”. Ezután három könyve jelent meg más-más kiadónál: „Az ellopott futár”-t a Csillag, a „Piszkos Fred közbelép”-et az Auróra, „A megkerült cirkáló”-t Soóky Margit kiadója jelentette meg.
A szanatóriumból hazament, ahol lediktálta „A detektív, a cowboy és a légió” című novelláját, majd elkészítette a „Wallenstein szanatórium”, „A néma revolverek városa” c. munkáját.
Lassan kezdte elhinni a fasizmus szörnyűségeit, s lehet, hogy az elkeseredés késztette „A temetésem” című vers megírására: „A kapa csendül. Pereg a homok, / Ne még! Sikít fel szegény jó Anyám. / A pap egy halk imádságot mormog, / Sírnak mind… a hantok hullnak rám…” (részlet)
Csak fokozódott idegessége, amikor úton-útfélen összefutott olyan ismerősökkel, akik már megkapták munkaszolgálatos behívójukat. Rejtőnek teljesen megromlott az idegállapota, de összeszedte magát, dolgozott szüntelenül – de már nem sokáig.
Az „Egyedül vagyunk” című nyilas lap 1942. október 9-én, a IV. évfolyam 21. számában „Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét” főcímmel és „Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatért a Japánba” alcímmel cikket jelentetett meg. A cikk vádolva közzéteszi, hogy Rejtő Jenő zsidó, és még itt ül a Japánban – meg is kapta munkaszolgálatos behívóját.
Indulása előtt letérdepelt beteg édesanyja ágya mellé és elbúcsúzott, majd elindult Nagykátára, az öccse által vásárolt meleg ruhákkal. November 27-én Nagykátán az Ukrajnába induló 101/19-es munkaszolgálatos század a búcsúzás utolsó perceit élte. Rejtő karján az emberi méltóságot megalázó sárga karszalaggal várta az induló tehervonatot, hogy a vagonok elnyeljék az elhurcoltakat.
1943 januárjában távirat érkezett a Tigris utcába Reich Lipót nevére, melyben a kiegészítő parancsnokság közölte a családdal, hogy Reich Jenő 1943. január 1-jén meghalt. A törékeny testalkatú, beteges Rejtő nem bírta a 40-50 fokos hideget, az éhezést, az embertelen bánásmódot. A család minden tagja megtudta a távirat tartalmát – kivéve Rejtő édesanyját, aki súlyos betegen feküdt, s nem bírta volna ki imádott fia halálának hírét.
Reichné elkérte Gyula fiától – kinek zsebében ott lapult a halálhírt hozó levél – azt a dossziét, amelyben Jenő fia néhány versét őrizte, s elolvasta újból és újból az „Anyám” című, hozzá írt verset. Reich Lipótné érezte, hogy nincs sok ideje hátra, de addig talán még láthatja, megcsókolhatja legfiatalabb gyermekét. De 1944-ben követte imádott fiát anélkül, hogy megtudta volna az igazságot.
Rejtő és Rajna János artista ukrajnai találkozásán csak néhány szót váltottak egymással (Rajnát Rejtő még Pestről ismerte), mert a találkozásuk napján máris indultak gyalog a jéggé fagyott földeken ismeretlen állomáshelyük felé, egymás mellett menetelve. A 40 fokos hidegben egyre messzebbnek tűnt a cél. Már mindenki megszabadult a legszükségesebb terheitől is, csak Rejtő cipelte hátán félig telt hátizsákját, mert mint mondotta: „Ebben van az egész tudományom”. Lassítottak, dörzsölték egymás fülét, arcát, orrát. Rejtő valósággal imbolygott a sorban, a süppedő hóban, mert megállni életveszélyes volt, menni, menni kellett. Egy romos iskolában helyezték el őket, s a sötét teremben lezuhantak a szalmára, mintha soha többé nem akarnának felkelni. Rejtő félig ült, félig feküdt, féltve őrzött hátizsákjával, s megfogadta, hogy innen nem megy sehová. Köhögött, arca lázban égett, szeme tompán ragyogott. Rajna munkára jelentkezett, Rejtő nem, mert még itt is, ebben a pokolban meg akarta írni most már a „saját reménytelen életét”. Rajna be akarta takarni és ekkor meglátta Rejtő testén a vörös foltokat, a flekktífuszt.
Amikor este megint megjött Rajna a munkából, sietett Jenőhöz, aki meglepő nyugalommal feküdt szalmazsákján, tudta, hogy a Nagy Kaland a végéhez közeledik, s várta, hogy legördüljön rövid élete színházának függönye. Arra kérte Rajnát, hogy ő vigye ki. Rejtő összeszedte maradék erejét és feltápászkodott, de hátraesett a teste, hosszú karja szélmalomharcot vívott a halállal: szörnyű, kegyetlen csata volt ez, ilyet még egyetlen regénybeli hőse sem ért meg. Egy pillanatra mintha vidám kifejezés ömlött volna el arcán, a szeme még kinyílt, majd végképp lezárult, ujjai görcsösen ökölbe zárultak, majd két karja végleg lehullott a szennyes szalmára, és ott is maradt. P. Howard, G. Lavery, Rejtő-Reich Jenő 1943. január 1-jén meghalt Ukrajna hómezőin, 38 éves korában.
A II. világháború után 10 évig nem jelenhetett meg könyve, mert ponyvának, ízlésrontónak minősítették regényeit, miközben a zugárusok nagy pénzt zsebeltek be régi, használt könyveiért. 1956 után kezdték újra kiadni könyveit, melyek százezres példányszámban jöttek ki a nyomdából. Játékfilmre, zenés játékra is tellett Rejtő műveiből. 1967-ben jelentek meg válogatott novellái, „Az utolsó szó jogán” címmel, Hegedűs Géza bevezető tanulmányával. A könyvben megtalálható „Sír (a) felirat” című költeményének groteszken is szomorú üzenete:
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány napot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hantjaira!
Ámen.
(Megjelent: 2002. június-júliusban, 3 részben)
Hozzászólások