Örök dilemmán merengek: két tábor hadakozik a koponyámban. Az egyik azt harsogja, hogy „évközi tanulásnak nincs párja!” Könnyű szerrel, néhány napban ismételnek, s aztán a vizsgán, akár egy bemelegítő ujjgyakorlaton, jól teljesítenek. Hamar lepörgetik az előttük álló néhány kollokviumot-szigorlatot, aztán önfeledt pihenés osztályrészük.
A másik tábor kampányszerűen tanul, lázasan készül, oszt-szoroz, tologat, mérlegel és bízik Fortuna asszonyság édes csókjában. Aztán az örök mázlista belehúz, a kevésbé szerencsés pedig belenyúl zsebébe, hogy befizesse az uv-csekken szereplő összeget.
A kérdés jogos: miként érdemes egyetemistának lenni? Sokat beszélgetek erről Barátaimmal, mert érdekel mások véleménye is. Még mielőtt félreértene az olvasó, leszögezem, hogy nem arról az állapotról elmélkedem, amikor a szülők szemefénye kilép az eminens gimnazista szerepkörből, és villámgyorsan elsajátítja, hogy a tivornyaszerű mulatozások alkalmával, miként lehet a filmszakadást mielébb elérni.
Egészen másra gondolok. Olyan pillanatokra, melyek felidézése átsegít egy nehezebb, csikorgós pillanaton. Melytől a szív szorítása enyhül, a gondolat komorsága pedig elszivárog. Esetleg – ki tudja hányadszor – görcsbe rándul a rekeszizom, és könny szökik a szemek sarkába az önfeledt nevetéstől.
Egyetemre járni úgy, hogy nem csupán a tankönyvekkel és a rokonszenves könyvtáros hölgyekkel kössünk barátságot. Sok év múlva, egy gyertyafényes, alkonyi teraszon elmondani, hogy velünk „megtörtént a minden”.
Nem arra akarom buzdítani az olvasót, hogy ledöntse köveit a tudás oltárának. Hanem arra, hogy megtalálja az arany középutat, benne a tudás elsajátításának örömét és az értő, megértő barátok koszorúját.
Az, hogy ki, miként szánja rá magát a tanulásra, egyéni feladat, jobb, ha ebbe senki sem szól bele. Viszont a barátságban légy tekintettel másokra, hiszen szavaid, mozdulataid életeket változtathatnak meg. Egy jó barátság lényege: adni, s megint adni. S a Barátod ezt érezni fogja, s talán adni fog; akár kétszer is.
S hogy miért fontos ez? Azért, hogy a vizsgaidőszakban legyen kit felhívnod! Vagy legyen egy Ember, aki felhívhat Téged. És legyenek közös történeteitek, melyekkel túlélhetitek az életet. Mert nosztalgiázni jó!
Persze ehhez óhatatlanul szükséges, hogy tarsolyodban legyen adnivaló, melyért cserébe kaphatsz. Különös cserekereskedelem ez. Tatiosz ekképpen gondolkodik tartalékaidról: „Mindenből kettőnk legyen. Így, ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.”
Élni így érdemes!
Hozzászólások