Váncsodi József írásai

Ismét megfogant a gondolat a fejemben, hogy aztán ugyanazzal a hirtelenséggel csírájában elfojtsam. Talán utoljára tagadom meg testemtől a mozdulatot: Nem írok Néked sms-t! Utoljára, mert már a gondolat, a hirtelen jött indíttatás is oly erőtelen, hogy talán ismételt felbukkanásával sem kell számolnom.

Örök dilemmán merengek: két tábor hadakozik a koponyámban. Az egyik azt harsogja, hogy „évközi tanulásnak nincs párja!” Könnyű szerrel, néhány napban ismételnek, s aztán a vizsgán, akár egy bemelegítő ujjgyakorlaton, jól teljesítenek. Hamar lepörgetik az előttük álló néhány kollokviumot-szigorlatot, aztán önfeledt pihenés osztályrészük.

A mesélő kedvet, és a mesék tündérvilága utáni rajongásomat, azt hiszem, drága Dédanyám oltotta belém. Naphosszat ültem a karosszéke mellett, vagy ágya szélén, és ellentmondást nem tűrve követeltem az újabb és újabb meséket. És a Dédi mesélt. Nem panaszkodott fáradtságra, csak néha kért egy-egy bögre vizet, ha a szüntelen születő szavaktól kicserepesedtek ajkai.

Tisztán emlékszem arra az örömre, mely szegedi utunkat előzte meg… A készülődésre, ami minden mozdulatomat átjárta, akár röntgensugár az eleven szöveteket. Arra, amiképpen a gondosan válogatott hozzávalókból a szendvicseket életre hívtam, hogy Eszter, Sanya, no és persze mi ketten, az éhséget még hírből se ismerjük. A folyékony aranyra, mely keletet kémlelő szobám ablakain át ömlött szempilláimra, s tette mosolygóssá, a máskor csikorgó ébredést.