Hajdú Mónika | A Katedrális

Sport

A Katedrális

Ifjú piros-fehérek

Nem, nem Ken Follett remek könyvéről szólnék, pedig higgyék el tudnék, ha ez lenne a téma. Most másról fog peregni a nyelvem, addig, amíg bele nem szédül.

Az a Katedrális, amiről mesélnék, itt található Bilbaóban és jóval nagyobb helyet foglal el, mint a könyvben szereplő, hisz maga csak a főhajója 104×68 méter nagyságú. Általában nem imádkozni járnak oda a hívők, bár igen gyakori a fohászkodás, a keresztvetés vagy akár a keresztrúgás is. Ne szörnyülködjenek kérem, ez így van, ahogy mondom! Ahova több mint 46 ezer ember befér, ott minden megeshet. És leeshet. A földre. Akkor a fekete ruhás, békéltető pap, megpróbálja a feleket csitítani. Van, amikor sikerül neki, van, amikor nem. Volt már, hogy a papot verték meg. Olyankor bezárták a Katedrálist egy időre. Na jó! Ez lehet, hogy máshol történt vagy máshol is, de volt rá példa, na!

Meccs előtt

Manuel María Smith tervei alapján 1913. január 20-án tették le Katedrálisunk alapkövét és kapaszkodjanak meg, még ugyanazon évben, augusztus 21-én, a város ünnepi hete alatt már fel is avatták ezt a … ezt a … izé … ezt a kolosszális egyházat, egyházi személyek és hívők jelenlétében.

Hja kérem, ahol pénz van és ilyen-olyan érdekek dominálnak, ott … erről jut eszembe, annak idején – még Magyarországon éltem akkoriban – aktívan sportoltam és a pálya mellett, ahol edzettem, emeletes panelházakat építettek. Minden nap volt edzés, következésképp minden nap figyelemmel kísérhettem a fejleményeket. Ezek pedig nagyon egyszerűen a következők voltak: hétfőtől péntekig tötyörögtek valamit a munkások, szombaton és vasárnap felhúztak két emeletet GMK-ban.

Szóval, 1913. augusztus 21-én átadták a Katedrálist, akkor még 3500 férőhellyel, de az idők folyamán addig-addig bővítették, míg elérte a már korábban említett 46 ezres számot, sőt, egyes becslések szerint akár negyvenhatezer-ötszázan is elférnek benne, amikor olyan rendkívüli események színtere, mint rangadó-kupáké, melyekből nem bort, hanem pezsgőt isznak a felek.

A klubembléma a stadion oldalán

A hívők ízig-vérig baszkok. Ünneplőben mennek vasárnap, néha szombaton a Katedrálisba. Úgy hívják őket, rojiblancos (ejtsd: rohiblánkosz), azaz a piros-fehérek. Mivel a mise elég sokáig tart, 2×45 perc minimum, visznek magukkal enni-, innivalót – ez utóbbi régen bor volt, de jó ideje már végre valahára, szigorúan ellenőrzik, hogy senki ne vigyen a szentélybe be magával alkoholt. Micsoda dolog ez! Soha nem is lett volna szabad. A misebor, vagyis a misepezsgő az más.

A kupa is más. A formája is. És nem egy van, hanem sok … a vitrinben ragyogok, ahogy nézem őket. Tükrözik a jelent. Mert a múlt elmúlt, most meg nem jönnek a kupák csak a látogatók.

Mégis minden töretlen, nemcsak a vitrinben … az elvben, a hitben, hogy mihez tartják magukat. Mármint a Katedrális csapata, az Athletic Bilbao. Amióta megalakult (1898) kizárólag baszk származású játékosokat igazol le.

Lehet kérem klónozni majd Ronáldókat, Zidaneókat, Raulokat, akkor sem lesz helyük itt, mert amikor a Katedrális piros-fehérbe öltözik és felhangzik a misedal az “Aupa Athletic!”, akkor a Mi atyánk, ki vagy a Mennyekben is hallja, látja, hogy ez a szellem eredeti, megváltozhatatlan és töretlen. Bűn lenne ellene tenni s gyónni utána talán késő is … San Mamés (a futballstadion hivatalos neve) nem erre hivatott.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Katedrális”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés