Toldi Zsuzsa írásai

Barna testével, riadt szemekkel baktatott a zörgő ágak között. A nap már nem látszott. Vékony lábai alatt csörgött a fakó levélágy, a hangtól még jobban megriadt. Jobbra-balra tekintgetett, erőt csak testének melegéből, leheletének párájából meríthetett.

A kilincset úgy nyomta le, hogy kész volt mindenre. Ugyan kicsit lehűlt a levegő, már napok óta köhögött, de ez most egyáltalán nem volt érdekes.
– Parancsol? – nézett rá az eladó tettetett nyájassággal, valójában alig várta, hogy kezdődjön az ebédszünet.

Ő lehajtott fejjel baktatott. Meleg bundájába jól beburkolózott. Már régóta fázott, nagyon fázott. Ha igazságérzetét megbökte valami, még élénken visszatért pár percig a parketta sűrűjébe. Oda, ahol a táncot ádázul ropják minden nap. Kivétel nélkül, minden nap! Ő már nem akart táncolni.

Az írónő tenyerébe ejti állát, két könyöke az asztalon. Előtte ceruza és üres kockáspapír. Gondolkodik. Mesét szeretne írni, de nem tud. Mikor is írta azt a sokat? Régen volt. Hangosan motyog.

Údó és Helen szorosan egymás mellett szelték a vizet, karjuk összeért. Helen csak a mellúszást tudta, Údó vad iramban gyorsúszott, de fejét mindig oldalra emelte, meggyőződött róla, Helen mennyire marad le. – Itt lesz egy kanyar, majd ott a part! – kiabált hátra, hogy Helen jobban bírja, legyen még ereje.

Most rúzsoztam ki a szám. Vörösre. Rókabundám szorosan ölelte hátamat, legalább akadt, aki megölelt. Mellemen nem tudtam összehúzni a cipzárt, minden szempontból kinőttem már. Az idő eljárt. Az évek súlyt pakolnak az emberi testekre, pedig amúgy is cipekedünk eleget.

A férfi nemrég határozta el, hogy kilép a buliból. Nyugodt, kellemes nyugdíjas éveket képzelt magának, elvégre megérdemli. A vagyont összeteremtette, a halottak hallgatnak, a pénzmosás megtörtént. Sajnos a főnöktől kapott egy vacsorameghívást, nem lehetett ezt visszautasítani.

Már rég elfeledték hangjukat. A kicsi madárpár, Mirtill és Mirtilla. Énekük verése dehogy szabályos, hová tűnt az énekverseny, az erdő oltalma! Egy padláson rekedtek a hideg télben. Nem közönséges padlás volt ez. A hatalmas operaház padlására húzódtak be, ahol nem kellett pókháló álca a fészekre.

A telefonnál ülök, meztelen. Lélekben kiüresedve, okos, kék szemekre, simogatásra vágyva, üres fészekben. A lelkem meztelen! Itt hideg van. Magányos vagyok, testem öreg. Mosolyom bátortalan és fakult, mint egy régi, ártatlan gyermeki képen, ahol a mosoly félúton meg is állt, azt hiszem.

A kisfiú hosszú délutánokat töltött a műhelyben, néha már a hold is megjelent az égen, de ő még szorgalmasan görnyedt az asztal fölé.
– Mit csinálsz? – állt meg a félig nyitott ajtóban anya. – Ideje nyugovóra térni. – Nem lehet. Ma még dolgoznom kell, apa azt mondta, hogy erősen páncélozott legyen.