Toldi Zsuzsa írásai

– Hová parancsolja a testékszert?
– Mindenhova! – feleli a lelkes ifjú.
– Már úgy értem, melyik testrészre? – érdeklődik kitartóan az ékszerész.
– Hát… ha nem voltam világos, akkor nézzük sorba. Fül, orr, száj, nyelv, szemöldök. Has, köldök, szeméremdomb és környéke.

Az étterem Montreux csodás vidékén várta vacsorára vendégeit. Megfordult itt minden nemzetiség, hiszen a svájci városka odacsalogatta a világ tehetős polgárait. A település több ezer méteres hegyek lábánál, a Genfi-tóba nyúló földnyelven tündökölt. Megadatott itt minden szórakozás, pihenés, a földi élet valamennyi mannája.

Mivel nem tudtak repülni, hát futottak. Fiúk és lányok, sokan. A barna bőrű kislány kezével markolta a baba haját, szorosan. A baba himbálózott a szélben, talán krémszínű fonatok borították fejét, és mintás kartonruhában volt. Mellette BB. Futott, ő valamivel magasabbra nőtt.

Az asszony négy dobozt készített elő. Az ezüstnek, az aranynak, a pirosnak és a kéknek. A karácsonyfa csillogó díszeinek, a gyöngyöknek. Az égőt lassan tekerte fel egy vastag papírra, ne gubancolódjon jövőre össze. Még egy dobozba is belegyömöszölte. Az ajtódíszt már leakasztotta, egy-két ünnepi tartozék, s már dobta is bele a fehér abroszt a mosógépbe.

A kristályos kék égre távolról kúszott fel a nap, lagymatag melege azonban ma erőt sugárzott. Kemény szikrákat vetett vissza a fehér mindenség, szinte kihívóan várta a fényt ezen a napon. Karácsony reggel volt. Senki nem akart sötétet, nem akart ködöt, a szelíd szeretet melegére várt mindenki. A hó eleredt.

Már sötétedett, mikor Sándor kilépett a kapun. Négy óra, és már este van, dohogott magában. Ráadásul beköszöntött a hideg, ráborult a tájra a köd. Legalább eltompította a hivalkodó fényeket, amiket Sándor egyáltalán nem szeretett. Begombolta kabátját, szorosra kötötte nyakán a sálat.

Emma, hívjuk Emmának. A baj ott kezdődött, amikor eltört a szemüvege. Nem látta rendesen a számokat, majd a szemüveg is elveszett. A mobiltelefon feleslegessé vált, kidobta az emeleti ablakon. Nagyot csattant a betonon. Papírost, tollat keresett. Homályosan matatott a zsúfolt fiókban, aztán leült a legközelebbi székre.

A születésnapi torta íze és a gyertyák füstje még valahol ott gomolygott a szobában, mikor a mama búcsúzkodni kezdett. – Drága kis ötévesem! A mama most elmegy, egy hónap múlva vár. Addigra már hozzánk ellátogat a Mikulás, tudod, hiszen hozzánk mindenki előbb érkezik.

Jóska ernyedten fújta ki a füstöt, piszok meleg lett mára. Izzadt. Sárga, pecsétes pólója már nemigen tudta eltakarni az évek alatt felszedett hurkákat. Még rövidnadrágot sem vett, beérte a fürdőgatyával. Jó ez ide, gondolta. És örült, hogy megint divat az egyujjas strandpapucs.

Amikor az asszony oldalára fordul, azt mondja, Mil. A fejében súrlódó téglák megkönnyebbülnek kicsit. Mert úgy súrlódnak azok egymáshoz, oly szárazon ütköznek, mintha soha nem ismerték volna a könnyedet, ami simít és simul. Ilyenkor akar kifutni az ajtón, mert nem bírja már nyakán ezt a nehéz és száraz fejet.