Toldi Zsuzsa írásai

A kisfiú rendben délután érkezett. Kék kabátját kerek gombok fogták össze, amikor hűvös volt, sálát mindig szépen, masni formájúra kötötte meg. Kék szeme virított fehér arcában, szőke hajával egy mesebeli királyfi is válhatott volna belőle. Az idős asszony várta, mindig nagyon várta.

– Nem mész innen! – rikoltozta a középtermetű hím mérgesen.
– Ugyan miért? – válaszolta csendesen az arányos testalkatú tojó. – Békés szándékkal jöttem.
– Kötve hiszem! Láttam én már ilyen fenyegető rendzavarót, mint kiskegyed! – repült egy ággal közelebb az aranysárga csőrű hím.
Május volt. A városi park zöldben pompázott.

Évike tornacipőben, melegítőben hasalt a fűben. Kezében puska. Mellette egy férfi sapkában, ki lövészetre oktatta. Évike figyelt, nagyon figyelt. Részben mesterére, annak minden szavára. Hogy csendben legyen. Meg ne mozduljon, még a lélegzetét is tartsa vissza. Félni nem szabad.

Már hosszabb ideje hűvös volt kettejük kapcsolata. Nem beszéltek meg mindent, nem várták egymást haza. Éltek egymás mellett magányosan. Néhány közös, csendben elköltött vacsora, egy tv film, amikor mindkettőjük tekintete rátapadt látszólag a képernyőre, hétköznapi formaságok, kötelező kérdések, demarkációs vonal az ágyban.

Meggyvágó és Süvöltő az erdei, kis tisztás tükörsima jégpocsolyája közepén találkozott.
– Úgy unom már a telet! – egyensúlyozott Meggyvágó tömzsi madártestével, majd fahéjszínű fejének csőrével megkopogtatta a jeget.
– Ne is mondd! – emelte Süvöltő fehér farktövét az ég felé. – Csak fázom, csak fázom!

A fiú az ablak mellett ült. Most kezdett el mélázni azon, miért is ezt a helyet szereti. Nem kétséges. Szeret kinézni az ablakon, azért kéri oda a jegyet. Szereti nézni, ahogy az országúttal versenyt futnak a fák, bár mindig lemaradnak mellette a szabályos, zöld oszlopsorok.

– Hová parancsolja a testékszert?
– Mindenhova! – feleli a lelkes ifjú.
– Már úgy értem, melyik testrészre? – érdeklődik kitartóan az ékszerész.
– Hát… ha nem voltam világos, akkor nézzük sorba. Fül, orr, száj, nyelv, szemöldök. Has, köldök, szeméremdomb és környéke.

Az étterem Montreux csodás vidékén várta vacsorára vendégeit. Megfordult itt minden nemzetiség, hiszen a svájci városka odacsalogatta a világ tehetős polgárait. A település több ezer méteres hegyek lábánál, a Genfi-tóba nyúló földnyelven tündökölt. Megadatott itt minden szórakozás, pihenés, a földi élet valamennyi mannája.

Mivel nem tudtak repülni, hát futottak. Fiúk és lányok, sokan. A barna bőrű kislány kezével markolta a baba haját, szorosan. A baba himbálózott a szélben, talán krémszínű fonatok borították fejét, és mintás kartonruhában volt. Mellette BB. Futott, ő valamivel magasabbra nőtt.

Az asszony négy dobozt készített elő. Az ezüstnek, az aranynak, a pirosnak és a kéknek. A karácsonyfa csillogó díszeinek, a gyöngyöknek. Az égőt lassan tekerte fel egy vastag papírra, ne gubancolódjon jövőre össze. Még egy dobozba is belegyömöszölte. Az ajtódíszt már leakasztotta, egy-két ünnepi tartozék, s már dobta is bele a fehér abroszt a mosógépbe.