Negyedik utazás (9. rész)
Nagyszeben
A Fogarasi havasok felé tartva rövid sétára megálltunk a Szászföld fővárosában, Nagyszebenben. Már a középkortól Erdély legnagyobb iparos-, kereskedő- és művelődési központja. A szászokat a XII. században telepítette le a környéken II. Géza király a Vöröstoronyi-szoros védelmére. E század végétől az erdélyi szászok egyházi központja. 1224-ben II. Endre szabadságlevele alapján politikai szervezetük székhelye is. Várát – melyet 3 fal-öv vett körül – a XV. századra bevehetetlenné építették. A törökök hatalmas seregeikkel 3 ostrom során sem tudták elfoglalni. Jelentős volt fegyverművessége, posztógyártása és ötvösművészete. 19 céh 25 iparágban működött a városban a középkorban. A XIV. századtól jelentős iskolaváros is. A XVIII. századra lakóinak száma hirtelen megnőtt. A várfalakon kívül új városrészek alakultak ki.
Brukenthal-palota
Sétánk során az egykori várfalak megmaradt részeit néztük meg. A Fegyverkovács-, a Fazekas- és a Kádár-céhek által védett tornyok a XIV-XV. században épültek. Érdekességük eltérő stílusukban rejlik.
A Fegyverkovács-torony nyolc-, a Fazekas- négyszögletű, a Kádár- kerek alaprajzú. Mindhármon hegyes tetejű, sok lőréses toronyfej van. A Kádár-tornyot buzogányszerű, szép kialakítású felső rész fedi. A tornyokat gyilokjárós, lőréses fal köti össze.
Az Óvárosban a Nagytéren – az egykori vásárok helyén – a barokk-rokokó stílusú Brukenthal-palotát csodáltuk meg. Sajnos csak kívülről. Erdély talán leggazdagabb múzeumának megtekintését későbbi utunkra kellett halasztanunk: késő délután volt. Már bezárták. Elmaradt Erdély evangélikus székesegyházának, a várostoronynak és a híres falu-múzeumnak a meglátogatása is.
Kirándulás a Fogarasi havasokban
A Déli-Kárpátok legnagyobb és legmagasabb hegyvonulata. Nyugat-keleti irányú főgerince 70 kilométer hosszú. Ebben a hegységben vannak az ország legmagasabb csúcsai: a Moldoveanu 2543, a Negoj 2535, a Nagy Vist csúcs 2527 méter. Sok a 2000 méter körüli csúcs, mely piramis alakú. Inkey Béla magyar geológus 1882-ben méltán nevezte a hegységet erdélyi Alpoknak. Időjárása ennek megfelelő: vannak olyan völgyei és katlanai – különösen az északi oldalon – melyekben augusztusban sem olvad el a hó. Zord vidék. 1000 méter felett nem lakják, az állattenyésztés is csak évszakos.
A gerincen a déli és az északi oldal között nincs természetes átjáró, hágó vagy szoros. Ezért egy helyen, a Paltin 2399 méteres csúcsa alatt az ember teremtett átjárót azzal, hogy alagutat fúrt. Mi is oda igyekeztünk, az 1932-ben természetvédelmi területté nyilvánított tájra.
A Nagyszeben-Brassó közötti országútról Árpásnál letérve lassan elmaradtak a lakott vidékek. Az 1974-ben épített Transzfogarasi út erősen emelkedő, sűrű, éles kanyarokkal vezetett az 1234 méter magasban épült „Cascada” hegyi szállodához. Az alpesi stílusú épület keskeny völgyben fekszik, a kabinos felvonó alsó állomása mellett. Nevét a közeli 70 méteres „Bilea” vízesésről kapta. Szobáinkból remek volt a kilátás rá és a felette csillogó, hósapkás Negoj 2535 méteres csúcsára. A látvány a kelő- és a lenyugvó Nap fényében felejthetetlen.
A következő napon friss időre ébredtünk. A hőmérő higanyszála alig hagyta el a 0 C fokot. Csoportunk több részletben a felvonóval a hegyre indult. Kabinunk alja szinte súrolta a hatalmas fenyők csúcsát, miközben elhaladtunk a zúgó vízesés mellett. Láttuk a hegyre vezető autóutat, melyet több helyen tetővel védenek a lavinák elől. Ennek ellenére járhatatlan volt: sok helyen csak az útjelző táblák, esetleg a vaskorlátok látszottak ki a hóból.
2034 méterre emelkedve, hatalmas sziklakatlanba – a télbe – jutottunk. Körben kétezres csúcsok, mellettünk 2-3 méteres hóból épült falak. Felettünk a felhőtlen kék ég, szikrázó napsütés. Május vége volt – de mi februárnak éreztük. A jégkorszak maradványa – a Bilea tengerszem – befagyva, csak egy kis szobányi részén mutatta meg vízfelületét. 360 méter hosszú, 240 méter széles a tó, 2-3 méterrel a hómező alatt. (Mélysége eléri a 11 métert.)
A katlan közepén hatalmas sziklatömb. Társaságunk megmászta, és a nemzeti színű, koronás zászlónk lengetése közben elénekeltük a Himnuszt. Nagy-Magyarországra emlékeztünk ezzel, hiszen az ezeréves országhatár a felettünk magasodó gerincen húzódott. A nagy hóban – hosszú libasorban menetelve – felkerestük a gerinc alatt átvezető alagutat. Bejáratát félig betemette a hó, kapuja bezárva. Sajnos ezért nem tudtunk átkelni az egykori határon a hegy déli oldalára.
Amikor visszatértünk a szállodához, elmentünk a vízeséshez. Vize onnan jön, ahol délelőtt jártunk. Igen meredek sziklás hegyoldalban zúdul le, vízharmattal hintett be bennünket. Robajától a hangunk sem hallatszott.
Vacsora után a friss levegőn sétálva ismét szerencsénk volt: a tele Hold erős fényével megvilágította a Negoj-csúcsot, melynek hósapkája szikrázott a sötét háttérben. Távcsövünkkel felejthetetlen látvánnyal búcsúztunk a Fogarasi havasoktól.
(A szerző felvételei)
Hozzászólások