Hűvös van kint a kertben, és ez alighanem így marad már. Legfeljebb melegebben öltözünk, lehet ezen segíteni, beszélgetés közben meg amúgy is nekimelegszünk, észre sem vesszük a zord időt.
Edit szólal meg.
Rónaoky Edit és Kocsis József
– Nem tudom összeszedni magam, ahogy régen. Ez az öregség? Vagy betegség? Vagy most már nagyon belefáradtam? Az egészbe? Hamarosan megyek kés alá. Most ilyesmik után futkosok: papucs, köpeny, hálóing. („Na, de asszonyom! Ekkora méretünk nincs…”) Ha megmaradok, körülülhetitek a betegágyamat, mert jó együtt lenni, beszélgetni…
– Nem kell ahhoz betegágy. A terített asztal előnye, hogy mellette derűsebb mondatok adhatnak találkozót egymásnak – mondom…
– Ez igazán rám fér. Sokszor azon kapom magam, hogy panaszkodom, és ha nincs éppen kinek körülöttem, levélben folytatom. Ha ráébredek, gyorsan ellensúlyozom a sötét képeket néhány fényesebb villanással.
Önismeretből jeles, legutóbbi levelében ezt írta: „Még egy közeli barátnőm halt meg, Márkus Ica festő, tűzzománcos. Agyvérzést kapott, hatvanhat éves volt.” És így folytatta: „Jót is írok: sok a madarunk, és új virágok jönnek a rózsafán a terasz mellett.”Vagy egy korábbi levelében: „Sejtem, mi vár ránk, 27 évig éltem együtt szenvedő édesanyámmal, s láttam, fokozatosan hogy szorul korlátok közé az élet.” És mindjárt utána, pirosra váltott golyóstollal: „Most éppen besüt a nap az ablakon, rigók csipkedik a cinkéknek kitett magocskákat, én meg készülök Dorka (Dorottya unokám) névnapjára.” Erre gondolok, de csak ezt mondom:
– Mintha az árnyékos oldalon jártadban is át-át szikrázna hozzád az élet napos oldaláról egy-egy fényesebb és melegebb sugárnyaláb.
– Talán ez magyarázza fogékonyságomat az írásaidra. Azt szeretem bennük kezdettől fogva, hogy mindig két húrt pendítesz meg: derű sugárzik az egészből, de ezt átlengik szomorkás felhangok. Ez a mostani is, az Egymásba érő kertek, úgy szíven ütött, megríkatott, hogy nem tudtam elaludni. Éreztem a dióillatot, eszembe jutott a gyerekkorom, a mi csodálatos kertünk, apám nagyon értett a kertcsináláshoz. Egyre több emlékem, élményem ér egybe napjaimmal. Szép is, fáj is. Legutóbb Szépe György figyelmeztetett, hogy már ne nyelvtani pályázatokat írjak, hanem az emlékirataimat, de hát arra is idő kellene. Zaklatott tempójú az életem, egyszerűen nem telik ennyi félére az időmből, az erőmből. Azt is nagyon sajnálom, hogy nem tudom olyan színesen megírni, ahogy szeretném a fiam, unokáim, nővérem, öcsém gyerekei számára mindazt az öregjeinkről, amit tudok. De talán irodalmi babérokra törekvés híján is többet érne (?) nekik a tényszerű leírás, mint a halogatás. Jó, hogy Te tudtál időt szakítani, és megírtad ezt a „hegyi” könyvet. Örülök, hogy jól ismerhettem a történések helyszínét, hogy ott lehettem-lehettünk együtt a hegyetekben, kertetekben az Embernevelés szerkesztőségi ülésein, baráti beszélgetéseken. Jó, hogy volt Embernevelés, hegy, jó, hogy van Héthatár és barátság. Jó, hogy könyvedben életünk párhuzamosságaira ismerhetek, és azok sok-sok régi emlékemet felidézik Apámról egyebek közt, hogy mennyire ismerte a Mecsek minden zegzugát, virágát, fáját. Gyerekkorából megőrzött csodálatos zuzmógyűjteménye volt, ilyenekkel: „szakállzuzmó”. Minket is vitt szenvedélyesen kirándulni; a Mecsek-kapu („csigalépcső”) megmászása nekem is érdekes megállót-pihenőt jelentett útjainkon. Mi a Makár utca 25-ben laktunk. Számomra az udvar és a Szigeti útig elhúzódó kert jelentette az igazi életteret. Minden virágra, bokorra, gyümölcsfára emlékszem. Apám csodálatos botanikus, kertész volt, édenkertté varázsolta minden négyzetcentiméterét. (Szomorú története van, hogy veszítettük el a házat az ő ausztriai angol hadifogsága idején. Egyébként jellemző, hogy onnan is növénygyűjteménnyel: saját szedésű szárított-gombás vászonzacskók sokaságával tért haza…) Később fiamat, majd Gergő unokámat is elvittem oda, de nagy csalódást és fájdalmat okozott a viszontlátás: az egykor rózsával befuttatott kerítés és nagykapu tetején kiálló (betörőriasztó?) üvegcserepek, az eperfa helyén kínlódó ecetfa, a virágok helyett ócska tyúkólak… A deindoli szőlőben – amit aztán apai nagyanyánktól megörökölt édesapánk – a présház mögött nagy fenyő állt, körülötte mindenfelé rengeteg kankalin és ibolya; l978-ban az urológiai klinikán március 2-án még telehintettem velük apám éjjeliszekrényét, akkor meleg tavasz lett már ekkorra, ráismert a virágokra, örült a híradásnak. Aztán harmadnapra meghalt. Életében arra vágyott, hogy szeressük a kertet, a szőlőt, legyen valamelyikünkből kertész. Legkevésbé a fiát érdekelte a szőlő, aztán – néhány éve – vett szőlőt, palackozta-címkézte saját borát. Én a virágszeretetét őrzöm. Itt a Hargita utcában is csináltam egy ágyásnyi virágoskertet a déli oldalon, édesanyám szobájának ablaka alá. Ha ideje van, nyílik benne a hóvirág, erdei májvirág, ibolya, krókusz, tulipán, jácint, nárcisz, utána meg késő őszig a vízifukszia.
Amikor Anya már nem tudott kimenni segítséggel sem, az ablakig elvittük, és ő nagy örömmel nézte a virágokat. A gyöngyvirág mindig eszembe juttatja, mert az volt a kedvenc virága. Öcsém felesége Hollandiából szerzett gyöngyvirágot a koszorúhoz anyánk novemberi temetésére. És emlékeztetnek az illatok, az ízek: a lepirított sufnudlié, amit sózva ettünk, nem cukorral, vagy a grízes tésztáé, amit nemcsak sózok, hanem hagymát is vagdalok belé, ahogy anyámtól láttam, és a ma már teflon sütőben sütött, palacsinta vékonyságú, krumplis alaptésztából készült lepény illata, amit anyám a tűzhely „platniján” sütött… És még egy illat emlék (olvasom nálad: ez közös emlékünk), édesanyám öcsém születésekor kapott egy üveg 4711-es kölnit. Öregségére is vágyott erre az illatra, s öcsém vett neki. Halántékát, csuklóját bedörzsöltem vele, addig-addig, hogy magam is megkívántam, és egy karácsonyra én is kértem Jóska öcsémtől. Még van egy kicsi az üveg alján – anyánkra emlékeztetve. Anyám utolsó hónapjaiban mindig Gyarmatról beszélt, a szülőföldjéről. Már főiskolás voltam, amikor megkérdeztem tőle, hogy került a mi családunk Balassagyarmatról Pécsre. Elmondta, hogy kétéves volt, amikor az ő gyönyörű édesanyja tüdőbajban meghalt, s négy gyermeket hagyott árván. Apja újranősült, két gyerek született ebből a házasságából. Egyikük (Mezei Elemér) bölcsész lett a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen, verseket írt, hegedült, s beleszeretett egy pécsi lányba. Elmondta a szüleinek, hogy Pécsett marad, megnősül, nem megy vissza Balassagyarmatra. Nagyapám akkor már nyugdíjas volt. Annyira szerette a fiát, hogy eladta ottani házukat, és Pécsre hozta az egész családját. Megvolt az eljegyzés, és a következő napon az ifjú pár barátokkal lement a Drávára fürödni. Elemér – a szemüveges, légiesen finom arcú bölcsész, jámbor széplélek – bravúroskodni akart menyasszonya előtt: fejest ugrott a vízbe – és meghalt. Szívrohamban. Nagyapám búskomor lett, anyám ekkor tizenkilenc éves volt, mesélte, szinte nem is beszélt haláláig. Siralomház lett az otthonuk. Mennyi regény- és novellacsíra egy család történetében. Mennyi öröm és bánat, mennyi élet és elmúlás. Le fogom írni ezeket, hogy megmaradjanak családom számára. Úgy legalább, ahogy a fényképeim megmaradnak utánam: összerendezetlenül, borítékokban, dobozokban, dátum és helyszín megjelölése nélkül. Nincs erőm, időm a rendezésükhöz. Csak vágyakozom rá: egy teljességre törekvő, esztétikusan elrendezett fényképalbumra. Kár, hogy nincs írói tehetségem, úgy lenne az igazi, most viszont már nem várom a Múzsa csókját, leírom nyersen, mert elfogott a pánik: hátha nem ébredek föl már holnap, s késő lesz… Látod, mennyit beszélek magamról? A könyvedről akartam beszélgetni veled, hogy milyen fontos nekünk, amit írsz, mert szeretünk, és milyen jól és szépen írtad ezt a könyvedet is, irigykedve hallgattam, ahogy Kisbalázs Gyuri fejből idézett belőle hosszan, én meg itt olyasmikkel hozakodom elő, amik igazából csak nekem fontosak, talán neked sem annyira, hacsak azért nem, mert a „Hegy” könyved hívta elő ezeket az emlékeket, és nemcsak a régmúltból, hanem ebből a félig még jelenből is, amelyben éppúgy körbevesznek a virágok, mint valamikor. Istvánnak, öregkoromban társamnak is csodaszép virágai vannak, bár egyik kedvencétől, az íriszfélék családjába tartozó pompás nősziromtól idegenkedtem (milyen sok volt belőlük a gyerekkor „csigalépcsős” sziklái között!), a lila színük nem tetszett. E növény százféle szép változatából Istvánnak „erdei” vannak a fehértől s halvány barackszíntől a sárgán és rozsdabarnán át a feketéig. István után megszerettem őket is. Változik az ember. Mostanában a temető is szép parkká vált számomra, szívesen sétálok benne. (Fogékony lettem az ilyesféle bölcsességekre: „Élni szebb, mint jó.” Az ÉS-ben olvastam valakitől, csak a keresztnevére emlékszem: Ákos.) Azelőtt nehezemre esett eljárni a halottaimhoz, most már tán készülök oda.
Nemcsak Edit mondatai között, kint a kertben is, ahol együtt ülünk, egyre több az árnyék: a sötét meglapul a bokrok alján, a fák tövében, a szavak s mondatok réseiben, rátelepszik a színekre, fogyatkozik a szép körülöttünk. Minden fogyóban, minden elmúlandó. Csak egy a kivétel: a barátság örök. Drága Edit, ugye érzed Te is?
Nem látom már, csak tudom a bólintását.
(Eredeti levélrészletekből szerkesztette Kocsis József)
Hozzászólások