Két jó barátom távozására
Az elmúlt időszakban két olyan, hozzám közel álló embertől kellett – csupán fizikailag – búcsúznom, akik szellemiségükkel nem csupán az én életemre, de sokan mások szemléletére is jótékony hatással voltak, s emberségük példaként szolgálhat szélesebb kör számára.
Csendes, halott liget,
hol már a szél se jár,
néha rebbenti meg
csendjét egy-egy madár,
egy-egy halott, hideg
szép emlék visszaszáll,
hogy éltünk, hogy szerettünk…
Te kis fenyőliget, de kár:
feletted és felettünk
örök tél hava már.
(Dragotin Kette (1876-1899): Öregember Gondolatok, Tandori Dezső fordítása)
Április utolsó vasárnapján, a Júliai-Alpok hófödte hegyekkel övezett karéjában, a Bohinj-i tó partján álló gótikus templom kertjében 45 pécsi polgár helyezett el egy nemzetiszínű szalaggal átkötött, frissen gyűjtött alpesi virágcsokrot. E gyönyörű helyen emlékeztünk a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület pécsi klubjának tagjaival dr. Bezerédy Győző helytörténészre a fenti verssorokkal, aki számtalan alkalommal fordult meg közöttünk az elmúlt években, nem csupán előadóként, hanem társként is megjelenve programjainkon. Saját bevallása szerint mindig szívesen jött közénk, közösségünk igényessége és embersége okán.
Jómagam mintegy húsz éve ismertem meg Győzőt, gyerekeknek szervezett múzeumlátogatások során, majd kollégák lettünk a pécsi múzeumban. Az akkoriban megnyíló Várostörténeti Múzeumba számos programot szerveztünk Győző mesélő, anekdotázó kedvére építve azokat – nem csak a gyerekek, de a felnőtt látogatók örömére is. Elég megemlítenem, az évről évre ismétlődő farsangi, karácsonyi játszóházakat, a polgárosodó Pécs különböző korszakainak karakterét, hangulatát megidéző tárlatvezetéseit.
Ha nem is végeztünk közösen közvetlen, hosszú távú szakmai munkát – munkaszobáink a belvárosban fizikailag egymástól meglehetősen messze estek – mégis bármikor feltehettem szakmai kérdéseket neki; s amit fontosnak tartok, örült az érdeklődésnek, s egy-egy témát – bármily csekély jelentőségű is volt – mindig megfontoltan „körbejárt”, elfogadva a beszélgetőtárs véleményét is. Nyilvánvaló, hogy számos, nálam közelebbi barátja volt, de úgy érzem, az évek együttmunkálkodása során megkedvelt s ha nem is tarthatom tanítványának magamat, habitusából, higgadt derűjéből sokat meríthettem. Soha sem mondta ki előttem, de éreztette, amikor más közgyűjteménybe távozott a múzeumtól, hogy örülne annak, ha a munkámat az Új- és Legújabbkori Történeti Osztályon folytatnám. (Erre azonban eleddig nem került sor.)
Bezerédy Győző társasági alkat volt, szeretett fehér asztal mellett részt venni közös mulatságokban – a sors szerencsére megadta ezt a lehetőséget számára különleges szakmai programok alkalmával is; itt csak a 15 évvel ezelőtti, a Várostörténeti Múzeum összes helyiségeiben és udvarán szervezett Üveg-szimpozionokat és vásárokat, a millennium évében Pécsváradon rendezett Kereszténység és Államiság Baranyában című kiállítást, illetve tavaly ősszel a szintén a Várostörténeti Múzeumban – a Nemzetközi Limeskongresszus alkalmával – bemutatott római kori tárlatot említem.
Szakmai és baráti „holdudvarában” egy ideje már sejtettük, hogy Győző életének fonala vészesen vékonyodik ő ezt bölcs higgadtsággal, s talán történészi mivoltából fakadó távlatokból kezelte -, ezért folyamatos munkára bíztattuk, amit szívesen végzett el. Klubom tagjait legutóbb a Vasváry-házban kalauzolta végig nagy érdeklődéssel övezve.
Mintegy két hónapja készíthettem vele otthonában egy másfél órás interjút, az idén megalakításának 100. évfordulójára készülő pécs-baranyai múzeumi szervezetben végzett kiemelkedő munkája okán. Ennek írott változatát azonban már csak egy másik dimenzióban olvashatja…
*
1989 szeptemberében a Pécsi Mecsek Kórus Észak-Olaszországban, Trento város környékén járt hangverseny úton. Vendéglátóink, a Coro Monte Calisio tagjai érkezésünk másnapján, vasárnap kirándulni vittek bennünket a Dolomitok lábához. Egy ezer méter magasságban fekvő, fantasztikus hegyek által övezett falusi focipályán szervezett szabadtéri mise után, ugyanazon helyszínen terítettek ebédre kétszázötven személyre, s egyik fogásként a mi puliszkaként ismert ételünk került asztalra polenta néven. Velem szemben egy szimpatikus, negyvenes éveinek végén járó olasz kórusénekes ült, aki társaival gyakran és közvetlenül kommunikált. Egy idő után észrevettem, hogy egyik kezének néhány ujján hiányzott egy-egy ujjperce. Beszélgetés közben kiderült, hogy asztalosmester, de nem az átlagos mesteremberek sorából. Elsősorban néhány százéves épületek, városi paloták intarziás (faberakásos) kapuit, ajtóit, termeik padlózatát állította helyre. Ez egy meglehetősen különleges munka; később otthonába eljutva, műhelyében láthattam, hogy számtalan falemez, deszka volt a falnak támasztva, hiszen egyedi kiegészítéseken kellett a Mesternek törnie a fejét – egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen fából készült elem mellé milyen másik faelemet illeszt, színben és minőségben. Ez már nem csupán kézműves mesterség, hanem igen komoly szellemi teljesítmény is.
Biasi Darioval több alkalommal találkozva az elkövetkező években, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Noha én sohasem tanultam olaszul, egyetemi latin tanulmányaim, s az olasz kórusszövegek alapján néhány száz szavas szókincsre szert téve – s persze néhány pohár jóféle trentinoi vörösbor elfogyasztása után – akár régészeti kérdéseket is képesek voltunk olaszul megvitatni. Soha nem felejtem el, amikor feleségemmel holtfáradtan s Szicília és Róma között a vonaton történt kirablásunk után némileg riadtan- „beestünk” otthonukba, mennyire örültek feleségem várandós állapotának. Ezt követően merült fel bennünk a gondolat, hogy születendő kisfiunk keresztapaságára kérjük fel Dariot, hiszen két nagykorú fiát felnevelve éreztük, milyen döntő életükben a családi összetartozás és gyerekszeretet.
Darioval a hegyekben együtt kirándulva azt is megtapasztalhattuk, mennyire mellékes a boldogsághoz az anyagi gazdagság; abszolút biztonsággal mutatta meg az erdők és sziklák világában az élővilág lenyomatát, mindig kutató, érdeklődő tudattal járva a turistaösvényeket. Mellette megtanulhattam, az egyéni életben legfontosabb, hogy valamilyen egészséges szenvedéllyel, passzióval rendelkezzen a társadalom minden egyes tagja; legyen az például bármely sportág, bélyeg- vagy kőzetgyűjtés, mert akkor sokkal könnyebben megérti és elfogadja mások hasonló időtöltését. Dario egyénisége minden helyzetben a békességre törekedett, közvetlen, segítőkész volt; ha mégis konfliktusba keveredett bárkivel, elvonult horgászni.
Egyszer egy meredek lejtőn ereszkedtünk alá öreg Renault 4-es kocsiján a Dolomitokból. Feleségeink egy sokkal jobb autóval jöttek mögöttünk, s már hosszú ideje dudáltak, reflektoroztak, hogy füstöl idős járművünk fékrendszere. Miután észrevettük mi is a problémát, megálltunk egy folyó partján; barátom tapasztalva a gondot, közölte, hogy megvárjuk, amíg kihűl a fékrendszer, majd elballagott a közeli büféhez, hogy megbeszélje az itteni horgászás adottságait annak tulajdonosával.
Április végén, több éves, hosszan tartó betegségben hunyt el Bolzanoban. Néhány nappal később temették, így – bár szerettem volna – lehetetlen volt személyesen részt vennem búcsúztató szertartásán; a Monte Calisio kórus tagjai énekeltek sírjánál, ők helyezték el családunk nevében a megemlékezés virágait. Remélem, hogy valamilyen módon szerepel „végrendeletében”, hogy egy szőke, magyarországi kisfiú – aki olaszul tanul – számíthat a továbbiakban is lelki és szellemi támogatására.
Minden olvasómnak ilyen kedves, széles látókörű, segítőkész barátot kívánok…
Hozzászólások