1.
Tara-völgy
A magyar turisták közül kevesen választják úti célul ezt a vidéket, nemcsak a viszonylag nagy távolság, hanem a vele szemben meglévő kedvezőtlen előítéletek miatt is.
Valóban, több szempontból eltér az ottani élet a miénktől, főként Albániában, azonban ez a térség is bővelkedik felfedezésre váró természeti szépségekben, kulturális értékekben. Erről magam is meggyőződhettem 2001. tavaszán. A következőkben ennek az útnak néhány helyszínét mutatom be, fényképekkel illusztrálva.
Montenegró
A Morača-kolostor
Montenegró, a fekete hegyek országa, itt emelkednek a Dinári-hegység legmagasabb csúcsai. A Durmitor kétezres hegyormai, a romantikus, fenyőkkel övezett Fekete-tó a legszebb látnivalók közé tartozik. A tájat folyóvölgyek szabdalják, melyek közül az egyik leglátványosabb a Tara folyó 1300 méter mély szurdokvölgye – Európa második legmélyebb völgye. A híres Đurđevica Tara betonhídról letekintve a lombok és a sziklák között kanyargó folyó türkizkék vizét látjuk. A folyóvölgyekben itt-ott kolostorok bújnak meg, egyik közülük a Morača-kolostor; távol a világ zajától, a XIII. század közepe óta élnek itt szerzetesek.
A Kotori-öböl
Montenegró tengerpartja némiképp eltér a tőle északra húzódó dalmát vidékekétől. A part kevésbé tagolt, már nincsenek nagy, hosszan elnyúló szigetek. Itt található az Adriai part egyik legszebb tengeröble, a Kotori-öböl. A hegyek között helyenként kiszélesedő, másutt összeszűkülő, négy részre tagolódó öblöt hatalmas, meredek hegyek ölelik körül. Partján kis települések sorakoznak egymás mellett. Az öböl északi részén fekvő Risanban II. századi padlómozaikokat láthatunk. A belső öbölrész összeszűkülő bejáratával szemben helyezkedik el Perast, melyet a velenceiek önálló köztársaságként ismertek el a középkorban! A Perast körüli tengerrészen két kis sziget emelkedik ki a vízből: a Szent György sziget, amely állítólag Böcklin híres „Holtak szigete” c. festményének ihletadója, és a Škrpjelai Madonna szigete, ahol a perastiak a zsákmányolt ellenséges hajókat süllyesztették a vízbe….
Kotor
Az öböl névadó települése, Kotor. A várost a rómaiak alapították, az azóta eltelt évszázadok során számos nép váltotta egymást e helyen, sokszor békésnek egyáltalán nem nevezhető módon. Mára ezek a „csatározások” a történelemkönyvek lapjain sorakoznak; amit a jelenkor embere itt láthat, az a különböző kultúrák egymás mellettiségéből, egymásra épüléséből kialakuló egységes egész, megfűszerezve a semmivel sem összehasonlítható „tengeri hangulattal”: középkori templomok, zegzugos sikátorok, termő narancsfákkal, reneszánsz és barokk paloták, virágos erkélyek.
2.
Sveti Štefan
Budva, a tengerpart közkedvelt üdülőhelye hasonlít talán leginkább a dalmát városokhoz, az egykori szigetre – ma félsziget – épült városkát várfal övezi, középkori hangulatú, szűk utcáin, kis terein hangulatos sétákat lehet tenni. A középkori várostól délre húzódik a montenegrói part egyik leghosszabb strandja, a parton sorakozó vendéglők ízletes helyi specialitásokkal, tengeri halakkal, jó helyi borokkal várják vendégeiket. Sveti Štefan romantikus kis félsziget, keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. Az egykori halásztelepülés régi házaival, zegzugos utcácskáival ma üdülőfaluként funkcionál, a házak közti kis földdarabokon pálmák, kaktuszok nőnek, virágok nyílnak.
Cetinje
A tengerparttól 25 kilométerre fekvő Cetinjét a montenegrói nemzeti kultúra bölcsőjének, az ország „Kulturális fővárosának” nevezhetjük. A XV. században épült kolostor múzeumában láthatjuk az első délszláv nyomtatott könyvet 1493-ból, értékes, míves egyházi műremekeket csodálhatunk meg. A kolostortól nem messze áll az egykori Királyi Palota egyemeletes, sötétpiros épülete, melyben az utolsó királyi család lakosztályai eredeti állapotukban tekinthetők meg. A várostól északnyugatra emelkedik a montenegróiak szent hegye az 1749 méter magas Lovčen, a tetején épült mauzóleumban alussza örök álmát a nemzet legnagyobb fiának tartott püspök-költő, II. Petar Petrovič Njegoš.
Látogatás Albániában
Mesi hídja
Montenegró, illetve Európa belső területei felől a Hani i Hoti (=Hot csárdája) határátkelőn lehet bejutni Albániába, a hosszas bürokrácia elintézését követően. Az utak állapota rendkívül elhanyagolt, a montenegrói-albán határtól Shkodráig tartó körülbelül 35 kilométeres távolságot bő másfél óra alatt lehet megtenni, a térképek szerint első rendű országos főútvonalon. Az út mentén, a síkságon bunkerek tucatjai, de néhány családi ház kertjében is láthatunk ilyen beton építményeket. A háttérben az Albán-Dinaridák kopár vonulatai magasodnak.
Shkodra előtt, pár kilométerrel, Mesi közelében áll a Kir folyót átívelő középkori híd. A hidat az 1912-ig az országot megszállás alatt tartó törökök építették, a XVIII. században. Stílusa a mindenki által ismert mostariéra emlékeztet, azonban ez jóval hosszabb annál. Ilyenkor ugyan csak a középső, 27 méter széles ív alatt folyik a víz, azonban a mediterrán éghajlatú területekre jellemzően, a csapadékos téli időszakban a folyó lényegesen több vizet szállít, akkor jóval szélesebb, mint a többi évszakban. Ezen a vidéken mintha egy időutazáson vennénk részt, nemcsak az építmények, a táj miatt, hanem a helyiek életmódja miatt is. Errefelé nem ritka látvány a teherhordó szamár, vagy az öszvér.
3.
Látkép a Mesi hídról
Shkodra, a hasonló nevű tó délkeleti végén elterülő város, több mint 80 ezer lakosával Albánia negyedik legnagyobb települése. Igen gazdag kulturális hagyományokkal rendelkezik. Nemcsak az ország, de Európa egyik legrégebbi városa: a Krisztus előtti III. századtól az illír Adrian állam központja volt, majd a rómaiak és a bizánciak idején is fontos szerepet töltött be. Itt létesítették az ország első nyomdáját, itt tartották az első színházi előadást Albániában. A városban élt és tevékenykedett Kolë Idromeno rendkívül sokoldalú, művészetkedvelő és -pártoló személyiség: fényképész, festő, színházi rendező, építész, ő honosította meg Albániában a mozit, 1912-ben.
A városi közlekedés adottságai nem sokban térnek el az országútitól, a burkolat minősége talán egy fokkal jobb, viszont itt sincsenek jelzőtáblák. A legforgalmasabb belvárosi csomópontban rendőr irányítja a forgalmat, a számára kiképzett „dobogón”, ám az autósok közül nem mindenki tartja be az utasításait… Közben a gyalogosok, amerre éppen kedvük tartja, az össze-vissza száguldozó autók között cikáznak át az úttesten.
Napközben, egészen sötétedésig a város utcái piacként funkcionálnak. A piac rendkívül jó helyszín ahhoz, hogy bárhol is járunk a világban, képet kapjunk a vidék életstílusáról, a helyiek igényességéről. Amit itt tapasztalhatunk, az a ráérős, „minden mindegy” hozzáállás tárgyiasulása: hulladék anyagokból összetákolt bódék, külsejükből ítélve hónapok, ha nem évek óta az utcán kallódó üdítős flakonok, óriási mennyiségű szemét, kosz, por mindenütt.
Rozafat vára
A házak erkélyein színes terítők, szőnyegek, takarók lógnak. Az ottani lakáskultúrában ezeknek kiemelt szerepük van. A házi szőttes-készítés gazdag hagyományokkal bír, az alapanyagok is bőséggel rendelkezésre állnak. Számunkra mégis szokatlan, hogy majdnem mindenki közszemlére teszi a szőnyegeit… Az elhanyagolt utcaképből csupán a 90-es évek elejétől fogva ismét engedélyezett vallásgyakorlás nyomán épült dzsámik emelkednek ki – az albánok 65 százaléka mohamedán. Vasárnap este hagyományosan az egész belváros sétálóutcává alakul. Az utcán emberek sokasága, megtelnek a kávéházak, a kerthelyiségek. A főtér szökőkútja körüli nagy parkban sokan „piknikeznek”, társasjátékokat játszanak, esznek-isznak, sétálnak.
Shkodra, Rozafat várából
A város mellett, a Buna és a Kir folyók között emelkedő dombon áll egy hatalmas erődítmény, Rozafat vára. A mesébe illő csipkés várfalak által közrefogott közel 3 hektáros területen aránylag jó állapotban levő épületek állnak: paloták, egy XIII. századi székesegyház romjai csigalépcsős harangtoronnyal, raktárépületek, ciszternák, lőállások. Építésének történetéhez monda fűződik. Három testvér építette a várat, nagy nehézségek közepette. Mint Kőműves Kelemen balladájában, amit raktak nappal, az éjjel leomlott. Egy bölcs öregember tanácsára egyiküknek fel kellett áldoznia feleségét, hogy megbékítse a haragvó isteneket. Megesküdtek, hogy titokban tartják elszánásukat, és a sorsra bízzák, kinek az asszonya legyen az áldozat: aki elsőként hozza másnap a reggelit férjének, azt fogják befalazni. A két idősebb testvér megszegte esküjét, csak a legfiatalabb volt becsületes – az ő felesége nem tudta, miben egyeztek meg. Egyedül ő, Rozafat kelt útra reggel, hogy ételt vigyen az urának. A mi meséinkben a becstelenség rendszerint elnyeri méltó büntetését, az itteni világban viszont ez másként van. Az egy igaz testvér asszonyát befalazták, a kövek közt csak egy kis rést hagytak, amelyen keresztül szoptathatta kisgyermekét. A várkapu mellett ma is ott a rés a falban, a kövek közt kivált mészkő kristályokat Rozafat tejének nevezik. A vár falairól gyönyörű kilátás tárul elénk, a magasból, tisztes távolságból szinte idilli minden. Észak felé a város terül el, háttérben az 1500-1700 méter magas hegyvonulatokkal, az északnyugati oldalon a Shkodrai-tó eleinte nádassal borított, majd végtelenbe vesző víztükre.
E rövid kirándulás csupán arra volt elegendő, hogy némi ízt kaphassunk abból, amit Albánia, ez a kevesek által ismert, ám rengeteg kincset rejtő ország nyújtani tud a természet, a hagyományok iránt érdeklődő utazónak. Európában kevés olyan ország található, ahol mind a tengerparti, mind a hegyvidéki turizmusnak ilyen kimagasló adottságai lennének. Ráadásul mindezekhez társul a vidék rendkívül gazdag, mással nem összehasonlítható kultúrája, színes mondavilága, építészete, számunkra egzotikus szokásai. Ezeket az adottságokat kellene kiaknáznia Albániának a jövőben – az idegenforgalom révén nemcsak anyagi bevételre tehet szert, hanem megismertetheti a világgal egészen napjainkig rejtegetett kincseit, és eközben hozzájárulhat a hagyományok, a múlt értékeinek fennmaradásához is.
(A szerző felvételei)
Hozzászólások