Szerencsénk volt, ragyogóan sütött a nap és mindent gyönyörűen lehetett látni. Először Tokió házrengetegeiben gyönyörködhettünk, majd mikor már teljes sebességgel robogott a vonat, hamarosan feltűnt a Fudzsijama hófedte csúcsa is. A nagy sebesség egyikünknek sem okozott feszítő vagy szorító érzést. Olyan simán futott a síneken, mintha úszott, lebegett volna. Az ablakon keresztül néztük a gyorsan váltakozó tájat, mint valami érdekes földrajzi filmet. Azt sem tudtuk, hová nézzünk a hatalmas panoráma ablakon keresztül: a bambuszföldek, rizsföldek, teacserjék, a vulkánok, sziklás, kis patakok, falvak, gyárak váltakozását vagy a Szuperexpresszt magát nézzük-e. A vonaton érdemes volt megnézni a mosdókat is, hideg-meleg vízzel, zuhanyozóval, óriási tükrökkel, papírtörülközővel, meleg levegővel és ivóvízzel, össze-vissza firkált falak nélkül. Igaz, ehhez kulturált utas is kell. Senki nem akar dohányozni, ahol nem szabad. (Minden 1964-ben történt!)
Kioto: Arany Pavilon
Közben egy percre megálltunk Nagoyában, majd percnyi pontossággal megérkeztünk Kiotóba, a volt fővárosba, de előbb egy kellemes női hang még felhívta figyelmünket, hogy mindenünk megvan-e, és hogy Kiotóba érkezünk, további jó szórakozást kívánva elköszönt.
Kiotó az a város, amelyet minden Japánba látogató turistának látnia kell – olvastam valamelyik brosúrában. Kiotó Japán fővárosa volt több mint ezer évig (794-1868), és így természetesen a korabeli japán civilizáció és kultúra fellegvára is. Éppen ezért számtalan kultúrtörténeti kincset és műemléket őrzött meg az utókor számára. Hogy csak szűkszavú felsorolást adjak, Kiotóban 253 szentélyt és több mint 1600 buddhista templomot tartanak nyilván, melynek mindegyike a legkülönfélébb művészeti értékkel dicsekedhet.
A buddhista templomok közül legalább 30 egy-egy szekta főtemploma, így Kiotó ma is a buddhista vallás és szellemi élet központja. Itt van például a Zen-buddhizmus. A legenda szerint a Zen azzal kezdődött, hogy Buddha a Keselyű-csúcson tanította Észak-Indiában a köréje sereglett sokaságot. Ahelyett azonban, hogy szokásához híven beszédet mondott volna, egyszerűen magasra tartott egy szál virágot, miközben egyetlen szót sem szólt. Mindenki értetlenül meredt rá, egyvalaki, Kásjapa kivételével. Kásjapa, Buddha egyik legjelesebb tanítványa, hirtelen elmosolyodott. Egyedül ő értette meg, mit akart Buddha azzal, hogy felmutatta a virágot. Az igazság (dharma) átadása volt az egyik elméből a másikba, szívből szívbe. Buddha tehát átadott valamit Kásjapa pedig részesült valamiben, tették ezt egyetlen szó elhangzása nélkül. A szavak nélküli tanítás a Zen sarkalatos mozzanata. (Lásd: Diana Richard St. Ruth: A Zen buddhizmus. Kossuth Kiadó, 2000, fordította: Béres Csilla.)
A Zen buddhizmus egyik híres temploma a Kinkaku-ji templom, népszerű nevén az Arany Pavilon, amely 1055-ben épült, és a 14. században Ashikaga sógun villája volt, csak halála után alakították át templommá. Az Arany Pavilon emeletes épület és a második és harmadik emelet falai arany fóliával vannak bevonva. A pavilon körül zöld erdőség, a dombok és a gyönyörű park a maga nemében egyedülálló látvány. A másik, Kiotóban lévő Zen buddhista templom a Ryoan-ji templom, amely egyszerű sziklakert, fehér zúzott kő alapzattal, amely mindig szépen el van gereblyézve és benne 15 nagyobb, egyszerű szikla van letéve. Ez a sziklakert 1499 óta áll a filozófiai elmélkedők rendelkezésére.
Évek kellenének ahhoz, hogy a régi császárvárost töviről-hegyire megismerjük, erre azonban nemigen van módja egyetlen turistának sem.
A Kiotói Császári Palota körül 840 ezer négyzetméter hatalmas park terül el. A park épületei csak csoportosan és vezetővel látogathatók. A látogatók csak a nyugati kapun léphetnek be, ahol bejegyzik nevüket a vendégkönyvbe, csak ez után léphetnek be a Palotába.
A Császári Palota 794-ben épült Kammu császár uralkodása alatt (737-806).
Kiotó nevezetessége a Gion Corner, ahol a gésaiskola is található, és minden délután lehet találkozni a maikokkal, a fiatal gésa tanulókkal, akik úgy néznek ki a hosszú kimonókban és díszes obikban, mint egy baba. Itt lehet megszemlélni a virágösszeállítás művészetét, az ikebanát, amely Kínából érkezett a buddhizmussal a VI. században. Ugyancsak itt mutatják be a teaceremóniát, amelyet egy Zen buddhista pap hozott Japánba a 12. században. Hallható itt koto muzsika, amely szintén Kínából ered a 13. századból, és itt láthatjuk még a banrakut, a bábszínházat japán változatban. Különböző japán táncokat is bemutatnak ebben a negyedben.
Este ismét egy Ryokánba mentünk aludni. Amint beléptünk az ajtón, az ott várakozó hölgyek levették cipőinket, és egy pár papucsra cserélték ki, majd csomagjainkat átvéve felkísértek az emeletre.
Természetesen csomagjaink nem voltak éppen könnyűek, úgy hogy az egyik idősebb asszonynak bizony elég nehéz volt. Az egyik német barátunk, aki egyébként mészáros segéd volt, látva az öregasszonyt, felkapta csomaggal együtt és felvitte az emeletre. Az asszonyka egyáltalán nem volt megrémülve, csak rötyögött egész úton. Fürdés után természetesen részt vettünk ismételten egy japán vacsorán a tatamin üldögélve, ami bizony elég fárasztó volt. A gésák ugyancsak előadtak valami csodálatos japán dalokat, amelyből természetesen egy kukkot sem értettünk, de mindenesetre szép és érdekes volt.
(folytatjuk)
*
(Szentiványi Árpád EFIAP, PSA** fotóművész felvétele)
Hozzászólások