A jelenlegi Aja Szófia alapkövét 39 nappal az első leégés után Justinianus császár rakatta le azzal, hogy mind méretben, mind szépségben felül kell múlnia Salamon templomát. Tervezőmesterei a trallesi Anthemios és a milethosi Isidoros voltak. A két mester a császár személyes ellenőrzése mellett irányította az összegyűjtött száz építőmester keze alá beosztott tízezer munkást. A hatalmas művet öt esztendő alatt sikerült befejezni. A templom építéséhez sok technikai érdekesség fűződik. Az építkezéshez fát egyáltalán nem használtak, inkább a birodalomból mindenünnen kész oszlopokat és faragott márványt hordtak össze. Így Heliopolis, Ephesos, Baalbeck, sőt Delphoi templomából is kerültek ide oszlopok. A kupolateret tartó négy hatalmas pillért homokkő hasábokból – habarcs nélkül – ónnal forrasztották össze.
A templom építési költsége – annak ellenére, hogy a felszerelés, sőt részben az építőanyag is ajándékként került ide – meghaladta a 361 millió aranyfrankot.
A mozaikokkal díszített Császár-kapun keresztülhaladva feltárul a templom hatalmas belső tere. Ez az apszis végéig nem kevesebb, mint 82 méter hosszú. A középhajó 38, míg a két oldalhajó 18-18 méter széles. Kiterjedése előcsarnokaival együtt eléri a 7570 négyzetmétert, s ezzel a római Szent Péter templom, a sevillai székesegyház, valamint a milánói dóm mögött a világ templomai között nagyságra a negyedik helyet foglalja el. Nem csoda, hogy amikor 537 karácsonyának előestéjén a császár először belépett az új templomba, elragadtatásában felszaladt a szószékre, és így kiáltott fel: „Áldott legyen az Úr, ki nekem megadá, hogy a nagy művet megalkossam, Salamon legyőztelek.”
Az Aja Szófia
Magyar vonatkozású része is van a templomnak – amelyet a magyar idegenvezetők csak ritkán tárnak a turisták elé: a jobb oldali részen, a XII. századi mozaik Máriát mutatja II. Joannesz császárral és feleségével, Eiréne császárnéval. Ez a finomművű mozaik történelmünk szempontjából különösen értékes, ugyanis Eiréne császárnő Árpád-házi királyi családból származott: Szent László király lánya volt, eredetileg Piroskának hívták.
II. Mehmet 1453. május 20-án foglalta el Konstantinápolyt és az Aja Szofiát. Már június 1-jén dzsámivá alakította, s még ugyanazon napon részt is vett itt a pénteki istentiszteleten. Mint tudjuk, a jelenlegi minareteket is ő és utódai építhették. Az újabb helyreállítási munkákat 1926-1930 között Kemál Atatürk végeztette el. A mozaikok feltárását 1931-ben kezdték meg újra, mert korábban az ellenkezett a muzulmán vallás rendelkezéseivel. Az Aja Szofia 1935 óta nem dzsámi többé. Atatürk érdeme, hogy ettől az időtől fogva a világ egyik leghatalmasabb, építészeti szempontból talán legművészibb temploma a földkerekség minden tájáról ideérkező érdeklődőket múzeumként fogadhatja.
Napjainkban az Aja Szofia szinte teljes ékességében tündököl. Az oszmán-török építészetből – varázsától lenyűgözve – mindent megtartottak, ami nem ellenkezett az iszlám előírásával, és csupán az alakos mozaikokat húzták le arabeszkes vászonhuzattal.
*
Másnap reggel étkezés után mindenki igyekezett felkeresni a hazulról hozott vagy az itt kapott címeket, hogy az előre elhatározott bőr ruhadarabokat megrendelhesse és visszainduláskor már készen legyen. Mindenfelé nagyon barátságosan viselkedtek az itt élő emberek. Bármerre mentünk, mindenfelé hallható volt a „szerbusz magyar” köszöntés, és főleg a fiatalabb korosztály tagjai, akik különböző képeslapokat árultak, már messziről kiabálták: „Szerbusz magyar, csak 100 forint.” Érdekes, itt elfogadták a magyar forintot is. Ottlétünk alatt mindenfelé hallhattuk ezeket a kis üzleti szellemmel megáldott srácokat.
Élettársammal délben egy török étterembe mentünk, hogy egy hamisítatlan török étellel, a „döner kebap”-pal ismerkedjünk meg. A függőlegesen állított kardszerű nyársra birkahússzeleteket húznak, és az így kialakult hústornyot gázláng előtt forgatják. Amikor a jókora húshenger felülete megpirul, a pecsenyesütő egy hosszú borotvaéles késsel vékonyka szeleteket hámoz le róla. A levágott húsdarabkákat egy kerek lepényre – pide – helyezi, megszórja apróra vágott paradicsommal, paprikával, vöröshagymával, tányérra téve már lehet is fogyasztani. Az étel finom volt, utána egy pohár sört ittunk. Az étteremtől már nem messze volt a Fedett Nagybazár (Kapli Csarsi), amit úgy is meg akartunk nézni, így a délutáni időnket volt hol eltölteni. A Nagybazár Isztambul egyik legmozgalmasabb helye, amely külföldi turisták ezreit vonzza nap mint nap, de a helyi lakosság is tömegesen keresi fel ezt a fedett kis városnak is beillő 65 utcás labirintust. A Nagybazár közelében található a Beyazit, a Corbula Ali pasa, valamint a Nuruosmaniye dzsámik, a Koca Sinan pasa sírboltja és a Beyazit könyvtár.
A hatalmas építmény kétszázezer négyzetméter területű, és az árusok ezrei kínálják itt a legváltozatosabb portékáikat. A bazárban könnyű eltévedni, de a vásárlást megkönnyíti, hogy még ma is – a középkori céhek utcácskáihoz hasonlóan – az azonos árucsoport üzletei egymás szomszédságában vannak.
A Nagybazár előzményei ősi múltra nyúlnak vissza. Építménye kezdetben inkább római, bizánci (tehát európai) jellegű volt, de a keleti érintkezések hatására később ázsiaivá kezdett változni. Isztambul elfoglalása után pedig oszmán-török jellegű lett. A bazárt régen hatalmas viaszgyertyák, olajlámpák világították meg. Történetéhez az is hozzátartozik, hogy öt alkalommal égett le. Különösen nagyok voltak az 1546 és 1651 közötti tűzvészek, az 1890. évi földrengés pedig az épületeknek több mint felét megrongálta. Legutóbb 1954-ben pusztított tűzvész az építményben.
Mint Isztambulban mindenhol, itt is a magyarokat szeretettel fogadják általában „szerbusz magyar” köszöntéssel, és almával, teával, kávéval vagy sörrel kínálják meg az embert. Egy alkalommal nézegetés közben egy jólöltözött idősebb úr szólított meg bennünket. Az úr hibátlan magyarsággal beszélt, elmondta, hogy Budapesten egy jólmenő cukrászdája volt, és 1946-ban, az államosítás alkalmával kellett elhagynia az országot, azóta Isztambulban él. Mindig szeretettel gondol az ott eltöltött évekre, és azért szólított le bennünket, hogy egy kicsit beszélhessen magyarul. Milyen kicsi a világ!
Szentiványi Árpád EFIAP, PSA** fotóművész felvétele
Hozzászólások