L. Csépányi katalin, Kassai Lajos, Fa Nándor, Mészáros János, Tóth Ferenc
1.
A Megszállottak Klubjának több mint ötven tagja közül négyen – Fa Nándor, Kassai Lajos, Mészáros János és Tóth Ferenc – a bári művelődési házban találkoztak mindazokkal, akik kíváncsiak az emberfeletti teljesítményre képes, az adott sportágban nemzetközi mércével mérve kiemelkedő eredményeket elérő emberekre. A ház nagyterme megtelt, nemcsak báriakkal, hanem jöttek az érdeklődők Dunaszekcsőről, Mohácsról, s június első péntek estéjén három órára székhez szögeztek mindenkit a „megszállottak”. A beszélgetés vezetésére Mészáros János e sorok íróját kérte fel. (Mészáros Jánosról a Hetedhéthatár I. évfolyam 1. számában írtam, 1997. december 5-én.)
A Megszállottak Klubja elnökétől, Fa Nándortól kérdezem, hogy a nagy sportteljesítményeken kívül még milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie annak, aki a klubba bekerülhet?
FA NÁNDOR: Tíz éve volt a kezdeményezés, hogy a nemzetközi szinten jegyzett, magas szinten elismert, nem olimpiai sportágak művelői klubot alakítsanak. Ez a társaság így a külvilág felé is egységesen tud megjelenni. Nem vagyunk hivatalosan támogatottak, a teljesítmény magánerőfeszítésből születik, mint ahogy a szponzorok keresése is mindenkinek a maga dolga. Vagyis ezekben a teljesítményekben állami pénz nincs. Évente általában egy-két új embert veszünk fel. Nemcsak a teljesítményt, hanem az egész sportpályafutást, valamint az emberi hozzáállást díjazzuk a felvétellel. Itt nem általuk kinevezett sportérdemről van szó, hanem a nagyvilág által ismert és elismert teljesítményről. És az is fontos, hogy közülünk senki sem azért fogott íjat, vagy ült kerékpárra, vagy mászott hegyre, hogy kitűnjön, hanem gyakorlatilag azért tette, amit tett, mert megszállottságig szerette csinálni, amit csinált.
Az életrajzi adatokból feltűnt, hogy mindegyikőjük igen megküzdött azért, amit elért, és legtöbbjük harminc éves kora fölött érte el azt, amire felfigyelt a világ is. Iszonyú nagy erőfeszítés van a teljesítmények mögött. Az ilyen típusú megszállottság általában már gyermekkorban megmutatkozik. Például Kassai Lajos lovasíjász már hatéves korában íjat készített.
KASSAI LAJOS: Először a klub fontosságáról beszélek. Magyarországon az utóbbi időben háttérbe szorult az egymás megbecsülése, az eredmények iránti tisztelet. Az élet sok területén vannak kimagasló eredmények, ismertség nélkül. A klubtagok sem ismerték korábban mind egymást. Nagy név a Fa Nándoré, de sokunk eredményéről mi sem hallottunk. Tudjuk egymást erősíteni! Ez az egyetlen klub, amelynek tagja vagyok, semmilyen más szervezetnek nem. A kérdésére válaszolva: a történelem mindig érdekelt, különösen a kilencedik század, emiatt lettem íjkészítő. Kialakult ebből egy szerelem, majd egy sport, a lovasíjászat – ennek tizenöt éve. A lovasíjászat ma már a világ számos országában ismert, versenyeket rendeznek. Ez egy valódi magyar sport, a gyökerei innen erednek.
Fa Nándor is tudományos alapossággal készítette a járművét, vagyis nemcsak egyszerűen körbevitorlázta a Földet, hanem olyan járművel tette ezt, amelynek minden egyes darabjához kötődött.
FA NÁNDOR: Irigylem Lajost, aki korán kezdte. Én sokkal később váltam azzá, amiről ma ismernek. 22 évesen lettem vitorlázó, szinte felnőtt fejjel, és életem derekán váltam úgy professzionális óceánvitorlázóvá, hogy a világ megismert. Egyrészt belső érdeklődésből, másrészt kényszerből váltam olyan hajóépítővé, tervezővé, aki mindent maga csinál, mindent megtanul. Ez azért volt kényszer, mert csak így juthattam el erre a szintre, hogy minden stációját felvállaltam. Másrészt, ahogy Lajosnak is hitévé vált az, amit csinál, nekem is életem részévé lett. Ha minden porcikáját maga találja ki az eszközének az ember, eljut oda, ahova a világ más részéből kikerülők. A professzionális óceánvitorlázásban én ezt elértem. A lényeg az: ha az ember magas szintre akar eljutni abban, amit végez, akkor lényegesen többet kell vállalni, mint hogy megveszek egy eszközt és azt többé-kevésbé el tudom kormányozni.
Mészáros János, az ultratriatlonista Vasember, a Megszállottak Klubjának alelnöke, nem maga gyártotta járművel, azaz kerékpárral járta be Ausztrália négy sivatagját, utána pedig Amerikát a Tűzföldtől Alaszkáig, hanem a fiával egy bizonyos jármű felújításával teremtette meg az anyagi alapját annak, hogy az amerikai 22 610 kilométeres távot két kerékpárral megtegye.
MÉSZÁROS JÁNOS: Valóban én nem magam készítettem, hanem vásároltam az eszközöket. De először az ultratriatlonról szólok. A triatlon úszás-kerékpározás-futás. Ezzel kezdtem én is, aztán a Vasember versenyek következtek, a négyszeres, ötszörös, majd a tízszeres táv. Ez utóbbit 1992-ben tettem meg, Székesfehérvártól Barcelonáig, az olimpia helyszínéig. Még Székesfehérváron úsztam 38 kilométert, majd 1800 kilométert kerékpároztam, és úgy érkeztem Barcelonába, hogy 422 kilométert lefutottam. Ez volt a világon az első tízszeres táv. Azóta már versenyt rendeznek belőle.
Mészáros Jánosnak köszönhető, hogy a triatlon Sydneyben már olimpiai sportág volt, ugyanis nemcsak a tízszeres távot teljesítette, hanem Samaranchnak, a NOB akkori elnökének átadott egy levelet, kérve az olimpiai sportággá nyilvánítást. Továbbá a tízszeres távot Sclerosis Multiplexes (SM) betegekkel együtt csinálta végig, hogy felhívja a figyelmet erre a betegségre.
MÉSZÁROS JÁNOS: 1992-ben tizenkét SM-beteg jött velem Barcelonáig, én teljesítettem az irdatlan távot, ők pedig autóbusszal kísértek, buzdítottak. Aztán egy évvel később Washington DC-ből a kanadai Vancouverbe, az SM-es emberek világkonferenciájára teljesítettem a 422 km futás, 4000 km kerékpározás, 422 km futás távot, ugyanez a figyelemfelhívás volt a célja a későbbi ausztráliai és az amerikai teljesítményeknek is. A sportesemény kapcsán a sajtó többet foglalkozott ezzel a betegséggel, az ebben szenvedő emberekkel is. Visszatérve a kérdéséhez: az amerikai út anyagi hátterét úgy teremtettük meg, hogy a fiammal kétévi munkával felújítottunk egy háromkerekű Messerschmittet. A kisautó 98 százalékos eredetiséggel készült el. Felajánlottam a magyar közlekedési múzeumnak, de nem tartottak rá igény, mondván, hogy egy már van. Ez volt a 2. az országban. Így aztán a német Messerschmitt elárverezte, és az árverezési összeg fedezte az amerikai utunkat. Tehát keményen megdolgoztunk érte.
Tóth Ferenc vitorlázó műrepülő Európa-bajnok, világbajnoki harmadik helyezett 17 évesen kezdett el repülni. A hajtóereje: minél többet elér az ember, annál többre vágyik.
TÓTH FERENC: A repülés számomra mindig kihívás marad. A sportág szinte minden területét kipróbáltam. Gyerekkori szerelem ez. Általában a gyerekek nyolcvan százaléka először pilóta lesz, majd mozdonyvezető, aztán végül egész máshol köt ki. A vitorlázórepüléstől lépésről lépésre jutottam el addig, hogy most, mint műrepülő Európa-bajnok ülhetek itt, és mint a Megszállottak Klubjának tagja. Amikor elkezdtem a vitorlázórepülést, és már vezetni tudtam, minél messzebb, minél magasabbra vágytam. Ehhez meg kellett szerezni a tudást is, hiszen a motor nélküli légijármű ki van szolgáltatva a természetnek és a pilótájának. Amikor ezeket az akadályokat többé-kevésbé le tudtam küzdeni, akkor jött az, hogy jó, most már messzire el tudok repülni, de több van bennem, valamilyen extrémebbet szeretnék kipróbálni ezzel a repülőgéppel. Így kötöttem ki a műrepülésnél, a folyamatos különleges helyzetek előállításánál, de a legfontosabb, hogy mindez tudatos és az extrém helyzetet vissza lehet állítani normál helyzetbe.
2.
A jelenlévő „megszállottak” magányos sportot űznek: futnak, lovon ülnek, kerékpároznak, vitorláznak, szállnak a felhők fölött. Ezt a magányosságot egyrészt hogyan küzdik le, másrészt mindannyian közösségi emberek, családjuk van, és ehhez a tevékenységhez, amely az életüket jelenti, hogyan találnak társat?
KASSAI LAJOS: Amikor a lovasíjászattal kezdtem foglalkozni, eszembe nem jutott, hogy ezzel kitűnjek. Ami engem érdekelt az életben, hogy miért is születtünk ide a világra, és szerettem volna úgy itthagyni ezt a porhüvelyt, hogy minél többet megtudjak erről az életről, de legalábbis minél többet saját magamról. Ezért érdekelt, mik a teljesítőképességem határai a lovasíjászatban, vagy a Guinness-világrekord tizenkét órán át tartó megállás nélküli lovasíjászatában milyen élmények születnek. Mi, megszállott emberek valahol mind magányosak vagyunk, de ennek az is oka lehet, hogy a figyelmünk saját magunk felé fordul. Én például nagyon le tudom magam kötni. Amikor tizenkét órán át lovasíjásztam, fantasztikus élmény volt számomra, hiszen olyan információkat tudtam meg saját magamról, amelyeket egy átlagember soha, mert nem tűz maga elé ilyen terheléseket. Amit még fontosnak tartok: mi kölcsönösen el tudunk „ájulni” egymás teljesítményeitől, mert csak végighallgatni azokat a kilométer-sivatagokat, amelyeket János végigkerékpározott, végigfutott, vagy hogy körülhajózta Nándor a Földet, számomra ezek olyan elképesztő dolgok. Az, hogy lovasíjászik valaki, az nekem természetes, mert ezt csinálom, ebben vagyok nap mint nap, ettől nem tudok elájulni.
FA NÁNDOR: Itt az önmagunk megismerése a mottó mindannyiunk számára, ha megfogalmazzuk, ha nem. A magányról. Én igen sokat voltam egyedül, hiszen az egyik utamon, a nonstop föld körüli hajózáson, 128 napig mentem egyedül az óceán közepén, és legfeljebb csak rádiókapcsolatom volt a külvilággal. Nagyjából ugyanazt éltem meg, amit Lajos a tizenkét óra alatt, vagy János a kerékpárnyeregben, vagy a Feri a levegőben, tehát hogy magam vagyok önmagammal, olyan szituációban, amely extrém koncentrációra, extrém teljesítményre kényszerít. Önként vállalt ugyan, de abszolút kényszerítő körülmények között vagyok, mert nincs más választásom már, mint megfelelni. Közben, amilyen közegbe belesodorja az ember magát, tudva, mi fog következni, folyamatosan vizsgálja önmagát. Én soha nem éreztem magam magányosnak önmagammal, ott az óceán közepén, én csak egyedül voltam. Folyamatosan azt figyeltem, hogy azok a körülmények, azok a szituációk, ha szél, ha hideg, ha jéghegy, ha vihar volt, vagy bármi más, ezt én hogyan élem meg. Van amikor spontán, egyszerűen az ember örül annak, amit lát, egy örömérzetet vált ki belőle, van amikor egyszerűen csak fázik, mint a kutya, mert hideg van. Amikor a déli vizeken hajózik az ember két hónapig, ott az átlaghőmérséklet 0 fok körül van, éjszaka pedig mínusz tíz fok. Hozzászokik a szervezet ehhez a körülményhez. De amikor ehhez társul egy 100-110 kilométeres szél, és körben jéghegyek vannak, akkor az elég mogorva környezet, és ebben a mogorva környezetben az ember olyan dolgokat fedez fel magáról, amit normális körülmények között, közösségben, a civilizáció biztonságot, kényelmet, meleget, légkondicionáltságot nyújtó környezetében soha. Tehát ott egyedül tapasztalhatjuk meg, kik vagyunk, mire vagyunk képesek. Én úgy gondolom, hogy az emberek 99, ha nem 100 százaléka sokkalta többre képes, mint amennyit valaha is képzel magáról. Amikor én, vagy bármelyikünk azt hitte, hogy itt a vég, és ennél nem tud többet, akkor még mindig volt valami. Ez a hajtórugó, ami kerget bennünket. A közösség, a család – én akkor nevezem igazán családnak, ha ez a család nem egymás akadályoztatására épül, hanem egymás segítésére. Elsősorban a feleségre, a párra gondolok, az a társ, akit az ember maga mellé választ, az segíti őt, támogatja őt, nem pedig visszahúzza, visszavonja, még akár szeretettel, féltéssel, mindegy mivel! Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok: olyan párt találtam, aki azt szerette, azt támogatta, amit én csináltam, és soha semmiben nem nehezítette a döntést. Amikor 1992-ben elmentem a föld körüli vitorlásversenyre, akkor már két gyereket hagytam itt, és a kisebbik csak hathónapos volt. Számomra kemény történet volt, amikor a kikötőben elbúcsúztam tőlük, mert ilyen percekben egyáltalán nem biztos, hogy az életben még látjuk egymást. Ez mindig ott lebeg valahol mindnyájunk felett. Hogy erősítő, a teljesítményt nem lehúzó társra találtam, ebben én szerencsés voltam. Hogy a gyermekeim ebből mit éltek, mit élnek meg, hogyan élik meg, mit értenek, és mit tudnak a saját javukra kiszűrni, az majd akkor derül ki, ha nagyobbakká válnak és önálló tehetségük irányába indulnak el. Biztosan hat rájuk, mert látnak egy másik világot, amit máskülönben nem látnának.
MÉSZÁROS JÁNOS: Megfelelő háttérre mindenképpen szükség van, hogy az ember vállalni tudja az általa szabott feladatokat. Én is azt mondhatom, hogy maximálisan megkaptam a családomtól a segítséget. Természetes dolog, hogy minden egyes megmozdulásnál féltettek, de ez mindenkinél így van, így természetes. Hogy mennyire voltam magányos az útjaim során? Soha nem éreztem magányosnak magam, már csak azért sem, mert mindig voltak kísérőim. Hiszen el lehet menni kerékpározni, mások is megtesznek ekkora távot 1-2 év alatt, mennek, megállnak, jól érzik magukat, kiengednek, mindent megnéznek. De az enyémben nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a lehető legrövidebb időn belül ezt megcsináljam, ezt pedig csak úgy lehet, hogy mögöttem ott a kísérőkocsi, és ha víz kell, adják, ha kaja kell, adják, figyeljenek rám, hiszen bizonyos idő után nincs már bennem kontroll, csak azzal foglalkozom, hogy menjek, és mi van előttem. A kísérők gondoskodtak rólam. Délben megálltam enni, menet közben is ettem, és este megálltam 10-11 óra körül, lefeküdtem, hogy másnap ismét indulhassak tovább.
TÓTH FERENC: A levegőben egyedül vagyok a kabinban valóban, de soha nem éreztem magam magányosnak. És ez mindegyikünkre igaz: nem is érezhetjük annak magunkat, hiszen amikor a célt valósítjuk meg, a feladatot oldjuk meg, a fejünkben csak ez van, erre koncentrálunk, ezt meg kell csinálni, nincs külvilág. Én mint repülésoktató dolgozom, és megváltás, amikor beülhetek az egyszemélyes repülőgépembe, ahol nem kell másokra figyelni, a rádiót is kikapcsolom, és gyerünk föl, és csak repülni, és a látvány… Ha úgy vesszük, én keresem a magányt, de ez nem magány, inkább az egyedüllét. A repülők társadalma igen összetartó. Hogy én a vitorlázó repülőgéppel meg tudjam csinálni azokat a manővereket, mozdulatokat, kell hogy legyen egy minimum három főből álló kis csapatom a földön, akik néznek, referenciaképpen szolgálnak, segítenek engem a levegőben. Minden megszállott azért is megszállott, mert nem érzi, hogy valamiről lemond. Pedig lemondások sorozatát követjük el azért, hogy a kitűzött célunkat meg tudjuk valósítani, ugyanez vonatkozik az ember párjára, aki lemond a vasárnapi ebédről, a kirándulásról, mert mi akkor éppen vitorlázunk, kerékpározunk, futunk, a levegőben vagyunk, hegyet mászunk stb. Kevés ember tolerálja mindezt.
3.
Az önismerethez hozzátartozik, hogy tökéletesen tisztában vannak a hibáikkal is. A hibákat és a hibázást hogyan védik ki?
KASSAI LAJOS: A lovasíjászok is repülnek néha, de az nagyon kellemetlen! Tavaly volt egy súlyos balesetem, nagyon rosszkor jött, egy négyéves felkészülési ciklus végén a világrekordra készülve. Egy fiatal, nagyon ígéretes hároméves mént képeztem ki, teljes vágtában robogtunk egy felfagyott úton, vagyis jégpáncélon, és a lóval igen nagyot estünk, összetörte a bokámat, mentő, műtét. Mi mind olyan emberek vagyunk, ha hibát követünk el, nagyon nagy árat fizetünk érte. És ez egy hiba volt! Mindnyájunk számára az a legfontosabb, hogy ezeket az úgymond hibalehetőségeket a lehető leggyorsabban térképezzük fel és dolgozzuk fel. Igaz, hogy hatévesen készítettem az első íjam, de kell egyfajta érettség ezekhez a tevékenységekhez. Az emberekben van egy tévhit a korral kapcsolatban. Megint visszatérek Magyarországra: itt a 40-50 év felettire azt mondják, öreg. Ez pszichésen nagyon rossz. Japánban nagyon megfogott, hogy mennyire együtt tudnak lenni a különböző korosztályok. Ott egy nyolcvanéves nagymama együtt edzett a tizenévesekkel. Sajnos ez nálunk nincs meg. Amit mi űzünk, ahhoz kell egyfajta érettség, józanság, átgondoltság, tizenévesen ezeket a teljesítményeket nem lehet elérni. Nekem a tapasztalatok a mindennapi edzésekből, a világrekordból jönnek, s most kezdenek összeadódni és érzem, hogy itt van még mit csinálni. 10-15 éve teljesen más edzésmódszerekkel dolgoztam, sokkal inkább erőből, felindultságból. Most van egy higgadtabb, nagyobb tapasztalatokkal bíró tudásom, amely szerintem sokkal jobban használható.
FA NÁNDOR: Én azt gondolom, hogy mindnyájan sokat hibázunk. Ha mindig mindent rendben csinálnánk, talán nem is haladnánk előre. Az más kérdés, hogy mikor hibázunk és hogyan. Egy történetet mesélek a déli vizekről, ahová sok minden köt engem. A 60. szélességi körnél, a verseny mezőnyénél is jócskán délebbre vitorláztam, ami akkor még szabályos volt, azóta betiltották, pontosan a veszélyessége miatt, mert ott bármi történik, menthetetlen a hajós. Nagyon hideg volt és elég erős szél, és köd. Tudtam, hogy jéghegyek vannak körülöttem, de nem láttam semmit belőlük, a radar általában a nagyobbakat megmutatta. Volt egy időszak, amikor a radar képernyőjén semmi nem volt, ami azt jelentette, hogy kb. 30 kilométerre előttem semmi sincs. Nyugodtan, teljes sebességgel haladtam, bent voltam a hajó belsejében, és valamilyen hátsó ösztön, egy hang megszólalt bennem, és kiugrottam, körülnéztem. Azt láttam, hogy a szürke ködben előttem egy világító kék fal van. Egészen döbbenetes volt. Akkor úgy fogalmaztam meg, hogy ez a halál lehelete volt. Tőlem olyan 80 méterrel volt egy 150 méter magas jégfal, egy hatalmas jégtáblának a fala, valamilyen világító, türkizkék szín jött belőle. Egy mozdulattal kikapcsoltam az automata kormányt, a másikkal kitekertem a kormányt és eldobtam a vitorlát, meg a kötelet. Ahogy kifordultam, lenéztem magam mellé, és ott voltak a hullámtörések a jégfalon. Nyilvánvalóan hiba volt, mert az ember azt tudja, ha ilyen helyre kerül, akkor ott folyamatosan mereven figyelni kell. De ez sem igaz: mert ha az ember hetekig vitorlázik ilyen körülmények között, akkor aludni is kell valamikor, ugyanakkor dermesztő hideg van, és csak akkor megy ki, ha valamilyen dolga van. Mindehhez kell egy nagyon nagy adag fatalizmus is, hogy az ember elhiggye, a sorsnak még dolga van vele, és nem itt fog belepusztulni a tengerbe. Egy másik sztori: megintcsak automata kormánnyal hajóztam, a hajó belsejében voltam, amikor figyelmes lettem egy nagyon furcsa, nyikorgó zajra: amikor a jégtömbök egymáson mozognak a hullámzásban és nyikorognak, mint a kenetlen ajtó. Abban a pillanatban repültem ki a kormányállásba. Kint szép idő volt egyébként, úgy 10 csomós sebességgel, jó tempóban haladt a hajó, és döbbentem láttam a jégtörmelékcsíkot. Az egy köbméterestől kezdve a háznyi nagyságú jégtömbig volt összesodródva egy hosszú jégcsík, északnak és délnek, ameddig láttam. Egy áramláshatár lehetett. A jégtömbök 50-200 méteres csíkban egymáson dolgoztak. Ezen a jégcsíkon volt egy 100 méteres törés, és ezen úgy vitorláztam át, hogy nem nyúltam a kormányhoz! Döbbenetes volt! Az életünknek, a cselekedeteinknek, dolgainknak van egy nagy halmaza, amely nem feltétlenül a mi kontrollunkon múlik, hogy ezt ki minek nevezi, sorsnak, vagy bármi másnak, az az egyénen múlik.
MÉSZÁROS JÁNOS: Amikor eltervezzük, amit végre akarunk hajtani, akkor végigvesszük a legapróbb részleteket is, de azért a hibák lehetősége természetesen benne van. És amit a Nándi is mondott: nemcsak rajtunk múlnak a dolgok. Mi felkészültünk maximálisan. Hétköznapi példa: melyik gépkocsi vezetője vagy utasa szenved komolyabb balesetet? Általában a vétlen, mert nem készült fel rá! Mi felkészülünk, de a velünk szemben közlekedő nem, így mi is áldozatok lehetünk. A dél-amerikai közlekedés egészen más, nem hasonlítható az európaihoz. A hegyekben, magasan közlekedni, ahol az emberek a hőségtől, a kitettségtől eléggé fáradtak, ezek között a járművek között kerékpározni életveszélyes. De egy ilyen hosszú úton mindenféleképpen valahol igen-igen nagy alázattal veszi tudomásul az ember, hogy hol van, a környezetét, azt a miliőt, ami körülveszi. Órákat tudnék mesélni arról, hogy milyen csodák történtek velem a 23 ezer kilométernyi amerikai úton, őserdőkben és máshol, de mindig az utolsó pillanatban megkaptam azt a kegyelmet, hogy nekem sikerült: akár egy mérges kígyót kikerülni, egy mérges pókot, egy autóst. Szerintem nincsenek véletlenek, csak figyelmeztetések vannak. És ezeket a figyelmeztetéseket venni kell.
TÓTH FERENC: Van, hogy utólag kérdezi az ember magától, miért tettem azt, amit: a pillanatnyi megérzés, a sors vezérelt, hogy így cselekedjek. A műrepülőversenyen pontosan kell tudni a figurákat. Volt olyan szerencsétlen körülményem, hogy függőlegesen kellett volna repülni, visszacsúszni és hátraesni; egyetlen egy fokkal tértem el a függőlegestől, előreestem. Hibáztam, mert ezt a figurámat lenullázták, de nem sérültem meg. Nagyon fontosnak tartom a mi sportágainkban, teljesítményeinkben, hogy az ember a saját hibájából tanul a legtöbbet. Én is ezek után már sokkal nagyobb koncentrációval repültem ezt a fajta figurát. Azok az emberek, akik extrém sportot űznek, minél több tapasztalattal rendelkeznek, annál inkább odafigyelnek arra, amit csinálnak. Saját területemen, a fiatal pilótáknál látom, hogy nem tudják, mi az, hogy hibázás, mi az, hogy veszélyes. A magam példáján is mondhatom, én is úgy éreztem, innentől, hogy megnyertem a műrepülő Európa-bajnokságot, nagyon sokat műrepültem, nincs olyan helyzet, amibe be lehetne vinni úgy, hogy ne tudjam megoldani. Oktatóként hagytam, hogy a pilóta tegye, ahogy akarja, ha baj lesz, majd belenyúlok, és az illető viszonylag kis magasságból elkezdett egy figurát, hátrapörgés közben tett egy olyan mozdulatot, amelyet tizenhét éves tapasztalatom alatt soha nem láttam, soha nem csináltunk. Nagyon elkezdett pörögni a repülőgép, hatalmas terhelés lett a kabinban, annyira, hogy a pilóta azt sem tudta, mi történik. Én tudtam, hogy baj van. A kormányok nem reagáltak. Ekkor valami súgta, ösztön vagy nem tudom mi, hogy mit tegyek, kezem-lábam járt, végül is fel tudtuk emelni a repülőgépet, 30-40 méterre a földtől. Azóta nem bízok meg a növendékben, nem bízok meg magamban. Úgy éreztem, hogy ez egy jel volt: „Öreg, te sem vagy sérthetetlen, oda kell figyelni állandó jelleggel.” És én ehhez tartom magam.
4.
A beszélgetésben szünetet tartva a 81 éves Margó néni, Kovács Jánosné mondott köszöntőt:
– Szeretnék köszönetet mondani, hogy megtiszteltek minket, vették a fáradságot és eljöttek a mi kis falunkba. Végigkísértem Fa Nándorék útját rádión keresztül, közel áll hozzám, mert a családomban is hasonló emberek vannak. Ha veszélyesebb zónán mentek át, kértem a jóisten segítségét, ha kikötöttek egy-egy helyen, örültem neki. S végül a tengeren sok vihart átélt magyar zászlót megtépázottan, de hazahozták. Amikor az újságban megjelent a fényképük, megpróbáltam lefesteni. Csak amatőr festő vagyok, női fodrász a szakmám, alkalmam nem volt tanulni a festést. A képet Fa Nándor édesanyjának akartam elküldeni. Most Önnek adom, fogadja szeretetem és büszkeségem jeléül, két bátor magyar ember, Ön és a társa, sok viszontagság után kiérdemelte ezt.
*
A Megszállottak Klubjának van egy tiszteletbeli tagja, Göncz Árpád, volt köztársasági elnök, író. Magából az elnevezésből nem tudok csak a sportra következtetni, ezért örülök, hogy van önök között egy más típusú megszállott is.
FA NÁNDOR: Már többen kérdezték a művészet világából, hogy miért csak sportemberekre gondolunk, és nem tudtam mást mondani, mint, hogy egyrészt ez áll az érdeklődésünk, ismereteink középpontjában, másrészt, ha a tagságot kibővítenénk, írókkal, művészekkel, filozófusokkal, sok mindenkire lehet ugyanis mondani, hogy pozitív értelemben vett megszállott, akkor parttalanná válna a klub, hatalmas, sok mindent magába tömörítő szervezet lenne. Ezekkel a módszerekkel, ahogy mi csináljuk, már nem lehetne működtetni. Így is már elég sokan vagyunk ahhoz képest, hogy semmiféle támogatást nem kapunk, saját pénzből oldunk meg mindent.
A rendezvény előtt a jelenlévőktől egy-két kérdést írásban megkaptam, most ezek következnek. Meddig tudnak a sportjuk nélkül úgy meglenni, hogy ne lennének elvonási tüneteik?
TÓTH FERENC: Egy nap.
FA NÁNDOR: Kényszerből már elég régóta enélkül vagyok, de elvonási tüneteim vannak.
KASSAI LAJOS: Még nem próbáltam.
MÉSZÁROS JÁNOS: Minden ember folyamatosan tervez, hiszen azért tudunk előbbre lépni. Mindannyiunknak megvannak a maga gondolatai, vagyis tesszük a dolgunkat a felkészülési időszakban is.
A Himaláját megmászó csoportnak az egyik tagja szintén a Megszállottak Klubjába tartozik, Várkonyi László. Milyen hangulat uralkodik ilyenkor a Klub tagjai között, mennyire kísérik figyelemmel az eseményeket.
FA NÁNDOR: Tökéletesen figyeljük egymást, ahol csak lehet, interneten stb., de van, hogy mi is csak azokból a forrásokból tudjuk meg az eseményeket, mint mások. Egyébként meg rendkívül büszkék vagyunk. Várkonyi Lászlóhoz annyit: hihetetlen teljesítménynek tartom, hogy valaki meg tudjon állni élete nagy célja, a csúcs előtt száz méterrel. Csodálom a hegymászókat ezért. Már korábban is olvastam, hogy a csúcs előtt 10-20-50 méterekkel meg tudtak állni, és vissza tudtak fordulni, miközben évtizedes munka van benne. Hozzátartozik, hogy amikor veszélyességről és hibázásról beszélünk, sok-sok év alatt kifejlődik az emberben egy limitérzék, hogy megismeri magát, tudja a teljesítőképességeinek a határait, tudja, hogy meddig mehet el anélkül, hogy önveszélyessé válna, vagy másokra veszélyessé válna. Ezekben az emberekben úgy gondolom, rendkívül fejlett a teljesítmény iránti érzék, és az a tudás is, hogy hol kell megállni ahhoz, hogy élve tudjon lejönni a hegyről. És lejönni a hegyről ez pontosan olyan fontos dolog, mint visszajönni a tengerről, lejönni a levegőből. Nekem nagyon fontos, hogy egy sportembernél ne úgy szülessenek a teljesítmények, hogyha melléhibázik, akkor utána 10-20-50-100 ember hihetetlen energiával dogozzon azon, hogy megmentsék. Nekem nem tetszik az, ha valaki attól válik híressé, hogy megmentették. Az én szakmámban is van olyan, aki attól lett világhírű, és csináltak róla filmet, hogy mentették az életét, és mások kockáztattak azért, hogy ő életben maradjon. Nem volt tisztában a saját képességeivel. Ezért is becsülöm Várkonyi Lacit, és a többi hegymászót.
A jelenlévőknek is természetesen lehetőségük van a kérdezésre.
Ehhez hasonló társaság, mint a Megszállottak Klubja van-e más országokban, és ha van, akkor van-e velük kapcsolatuk?
FA NÁNDOR: Nem tudunk róla, hogy lenne ilyen. Ha nemzetközivé kívánnánk fejleszteni, olyan energiákat igényelne, amelyek nem állnak rendelkezésünkre.
Kassai Lajos országos és nemzetközi versenyeken is részt szokott venni?
KASSAI LAJOS: A lovasíjászatot, mint sportot én találtam ki, én határoztam meg a szabályait, állítottam fel a szinteket. Az íjászat azzal fogott meg engem, hogy ez nagyon objektív dolog, nem lehet mellébeszélni, pontosan kell lőni: az íjvessző vagy benne van a célban, vagy nem. És ettől a pillanattól kezdve lehetünk akárhányan a versenyben, mégis mindenki egyedül küzd az eredményért. A mérhetőség miatt létrejött egy szabályrendszer. Az első világrekordnak a nagy kihívása az volt, hogy az első mesterfok, amely 120 pont, az tartható-e, illetve meddig tartható: meddig lehet olyan szellemi-fizikai állapotban lenni, hogy ezt a szintet lehessen tartani. Ezt én 12 órában határoztam meg. Másrészt, visszatérve a történelemhez, a csaták régen napkeltétől napnyugtáig tartottak, és kőkemény harc volt, az életükért folyt a küzdelem. A felkészülés során én 133 pontos átlaggal csináltam végig a 12 órát. A második világrekordnál a 160-180 körüli pontot tűztem ki célul, a mostani átlagom 200 pont volt. Ezt 12 órán át hoztam, nagyjából egyenletesen. Nekem ebben a játékban nincs ellenfelem, a mezőny mögöttem 100-120 pont körül tart. Volt egy nemzetközi lovasíjász verseny, ahova a mongoloktól kezdve a sziú indiánokig mindenkit meghívtak. Hát én úgy elvertem mindenkit, ahogy kell. Nagyon sok energiát szánok arra, hogy minden tudásomat átadjam. Kíváncsian várom, hogy hogyan születnek meg a jobbnál jobb eredmények, s mik azok a dolgok, amelyeket feleslegesen csináltam. Sajnos nagyon sok sportág rangsora a bírák szubjektivitásán múlik.
5.
A "megszállottak" közönségének egy része Bárban (Jusztinger Brigitta felvétele)
A nézőknek is lehet tovább kérdezniük!
Nézői kérdés: Amit önök csinálnak az sport, vagy valami más? És ha más, akkor miben különbözik a sporttól?
TÓTH FERENC: Mindenképpen sport, technikai sport, legalábbis a műrepülés, amit én űzök, hiszen teljesítményeket érek el, határokat, akadályokat küzdök le, s közben saját magamat akarom legyőzni, vagyis jobbat szeretnék teljesíteni, mint amit eddig csináltam. Mellette hobbi is egyben. Bármelyikünk tevékenysége ilyen, és ezért vagyunk megszállottak, mert nemcsak akkor végezzük ezt a sportot, amikor néznek minket, hanem amikor nincs ott se sajtó, se bíró, akkor is ezt csináljuk, mert ezt szeretjük.
MÉSZÁROS JÁNOS: Mi mindenképpen ezt a sportágat, a triatlont, ultratriatlont versenynek tartjuk, azonkívül vannak plusz vállalkozások, amelyeket nem kell feltétlenül sportnak nevezni, mert a célja a kitartás, példamutatás, az emberi teljesítőképesség határainak csiholása. A legfőbb motor a cél: az ember amit eltervezett, hisz benne, s azt a saját hitével, akaratával igen is végre tudja hajtani.
FA NÁNDOR: Sok mindenben hasonlóak vagyunk, legalábbis itt az asztalnál hárman: olyan elemi tevékenységet folytatunk, amely ősidők óta az emberben, mint vonzalom, vagy belső kényszer bennevan. Ilyen a repülés, mindig is szeretett volna az ember repülni; az is elemi igény volt az emberben, hogy a helyváltoztatást vízen keresztül is megtegye, hajózzon. Én alapvetően hajósnak tartom magamat, ennek megfelelően csinálom a dolgaimat. A Lajos alapvetően harcművész, harcos. Ezekre a tevékenységekre az is igaz, hogy itt a XXI. században sokan már kedvtelésből csinálják, már nem tudják máshoz mérni, mert igazán ilyen csaták nincsenek. A sportban nagyon markáns vonalat teszek azok a sportágak és sportteljesítmények közé, amelyek valahol egyfajta nemzeti értékrendet, teljesítőképességet próbál felmutatni, nemzetek mérik össze magukat egymással. Ha politikai eszközzé válik a sport, vagy más eszközzé, éppen annak veszik el az örömét, aki csinálja. Mert egészen kisgyerek korban belehajszolják abba, amit nem önként választott, hanem valakinek az ambícióját valósítja meg. Amit mi csinálunk, egészen más: van egy mélyen gyökerező természetes kötődése, az emberi énünkhöz kötődése, és a mai világunkban mérhetővé ez úgy válik, hogy egymással szemben próbáljuk érvényre juttatni, és ezt sportágnak nevezzük. Én vitorlázó és hajós vagyok. Amikor versenyzek, akkor sportnak nevezhető, de én akkor sem érzem magam sportembernek.
Nézői hozzászólás: Köszönöm azoknak, akik lehetővé tették a mai estét, különös nagy élmény volt. Kanadában éltem sokáig, egyetemen tanítottam, közben az indiánokat kutattam, akik csodálatos íjászművészetre tettek szert, de mostanra elfelejtették, mint mi magyarok is. Mindaddig, amíg Kassai Lajos újjá nem élesztette, és az én beszélgető partnereim, az észak-amerikai sziú indiánok is nála tanulnak már. Ő újratanítja nekik és nekünk is, amit elfelejtettünk. Ez csodálatos dolog.
Nézői kérdés: A hétköznapok folyamán csak ezzel, a megszállottságuk tárgyával foglalkoznak, vagy van valamilyen polgári foglalkozásuk is? És ha van, akkor hogyan lehet összeegyeztetni a kettőt?
MÉSZÁROS JÁNOS: 32 éve a Székesfehérvári Vízügyi Igazgatóságon dolgozom, mint közalkalmazott, a székesfehérvári szakaszmérnökség irodavezetőjeként. Munkám mellett csinálom mindezt, a szakmám űzése mellett csipegetek el időt a felkészülésre, ez néha nehezen megy, van, hogy éjjel edzek, készülök, szervezek, természetesen a szabad időmben.
TÓTH FERENC: A sport mellett megélhetési lehetőséget is kell találni. Az elmúlt két évben, mint repülésoktató dolgozom, ami nem ugyanaz, mint a műrepülés. Az egyik a munka, a másik pedig a teljesítmény, amit el szeretnék érni. Eleinte én is közalkalmazottként dolgoztam, de mint mondtam már, egy napot még ki lehet bírni repülés nélkül, többet nem. Most oktatópilótaként dolgozom, és a műrepülést végzem.
FA NÁNDOR: Mint kenus, hajóépítőként dolgoztam saját klubom agárdi vízitelepén, amikor elkezdtem vitorlázni, akkor én már hajókkal régen foglalkoztam. Amikor vitorláztam, versenyeztem komolyan, az idő tájt is mellette hajóépítőként dolgoztam, eleinte a klubnak, később magamnak. 1993 óta van egy cégem, egy kft., amely az első időkben hajótervezéssel, hajóépítéssel foglalkozott, öt éve váltottunk profilt, ma kikötői berendezések gyártásával és egész kikötők építésével foglalkozunk. Most alapvetően gazdasági tevékenységet folytatok, részben tervezés, kivitelezés, menedzselés stb., és csak nagyon kevés idő marad a szenvedélyemre. Azért is tértem vissza egy kis hajóosztályban ismét versenyezni, hogy kapcsolatom maradjon a vízzel. Az elmúlt öt évben csak dolgoztam, ami elég szomorú. De mint említettük, mindegyikünk a maga erejéből viszi valamire. Amikor abbahagytam a profi versenyzést, elhatároztam, hogy akkor fogok újra ilyen teljesítményre vállalkozni, amikor magam meg tudom teremteni annak az anyagi feltételeit.
6.
Nézői kérdés: Legközelebbi terveikben mik szerepelnek?
Kassai Lajos
KASSAI LAJOS: Nagyon közel van a világrekord. Eltart egy évig, míg feldolgozom. Sok hibámat vettem észre, sok tapasztalat gyűlt össze, amellyel el kell kezdeni játszani. Sok edzésmódszer van a programomban, amit szeretnék kipróbálni. Én íjkészítő vagyok. Azok az íjak, amelyeket létrehozunk attól olyan jók, hogy rengeteg munka, tapasztalat van bennük: a világrekordoknak, a sporteseményeknek, az edzéseknek a tapasztalatai ötvöződnek. Fa Nándor is azért tud jó hajót építeni, mert vitorlázott a tengeren, és az út során felhalmozódott tapasztalatokat hasznosítja. Ugyanez a helyzet itt is: azt az íjat, amelyet most használtam, az előző világrekord csiszolta olyanná amilyen lett, mert a korábbi íjjal ezt az eredményt nem érhettem volna el. A cél az újabb csúcsok meghódítása, de egyelőre le kell ülepedniük a tapasztalatoknak, és fel kell dolgoznom őket.
Fa Nándor
FA NÁNDOR: Nem nagyon tervezek most semmi olyant, ami a beszélgetés apropójából izgalmas lehetne, mert nem mondhatom, hogy néhány év múlva tengeri utat tervezek, de nem is zárom ki. Úgy gondolom, hogy az életembe még belefér, hogy valaha tengerre szálljak, de egyelőre ez terv formájában nem fogalmazódott meg. Ilyen szempontból azzal foglalkozom, ami szorosan az életemhez kapcsolódik, a tenger, a tengerészet, mert a kikötőépítés is erről szól. Ami a szívem csücske volt, az a hajótervezés, hajóépítés. Én Sydneyben tanultam hajót tervezni, és utána teljesen a magam tehetségéből csináltam. Sok mindent kitaláltam megérzésből és logikával, amit a tengerparti kultúrák nem. Tervezőként az első háromban voltam néhány évig, nagyon jó ajánlatokat kaptam Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Franciaországból, de én amellett döntöttem, hogy az a helyes út, ha a gyermekeimet itthon és magyarnak nevelem. Ezért vállalkozásszerűen elkezdtem foglalkozni azzal, ami szintén a hajózáshoz kötődik, a kikötőépítéssel.
Mészáros János
MÉSZÁROS JÁNOS: Nekem is vannak terveim, mint másoknak. Szűk keresztmetszetnek azt tartom, hogy idősödök. Viszont megerősített a hitemben, hogy ezt el kell felejteni, hiszen a Himalájára most feljutott egy 65 éves japán nő, tehát nincsenek még itt sem korlátok. Ismételten elkezdtem az edzést, majd meglátjuk, hogy a szervezés hogyan sikerül.
Tóth Ferenc
TÓTH FERENC: Sok tervem van, szeretnék jól szerepelni a németországi Európa-bajnokságon, de ezt felkészülésnek tekintem, hiszen Magyarországon rendezik a vitorlázó-világbajnokságot, és a hazai közönség előtt jól szeretnék szerepelni. Továbbá Besenyei Péterrel, aki szintén tagja a Megszállottak Klubjának, közösen készülök egy olyan produkcióval, amely egyedülálló: motoros repülő és vitorlázó repülő összekötve egy kötéllel, együtt műrepülünk. A koreográfián most dolgozunk. Pár hónap múlva ezt szeretnénk készre csinálni.
Befejezésül arra hívom fel a jelenlévők figyelmét, hogy a Megszállottak Klubjának van egy olyan elhatározása, hogy hirdeti a más értéket. Tehát nem köszönet jár azért, hogy idejött Fa Nándor, Kassai Lajos, Mészáros János és Tóth Ferenc. Ők maguk vállalták, hogy elmondják az életük példáján, hogy célokat kitűzve milyen eredményeket lehet elérni, hogy micsoda saját szellemi és fizikai erejét meghaladó produktumra képes az ember.
MÉSZÁROS JÁNOS: A Klubnak van egy ilyen vállalása, hogy ahova minket meghívnak, oda elmegyünk, és szívesen elmondjuk: az ember a saját hitével mindent elérhet, amit csak akar.
FA NÁNDOR: Amit igazán fontosnak tartunk, az ebben a teremben is az első sor: a gyerekek. Nem is olyan régen mi is ilyen kisfiúk voltunk. Nagyon jól emlékszem arra, hogy gyerekként nekem nagyon fontos volt, hogy a felnőttek mit csináltak és mit mondtak. Egyet soha ne felejtsetek el: a teljesítmények azok mindaddig fontosak, ameddig ti vagytok tisztán, rólatok szól, belső akaratból, megtanult tudásból, tehetségből történik, és nem segédeszközökkel. Tehát nem nyúlunk – és ez jellemző mindnyájunkra itt a Klubban –, soha nem nyúlunk olyan eszközökhöz, amelyek bármilyen módon manipulálják az embert akár gondolkodásban, akár fizikai teljesítményben. Ezek a teljesítmények, a mieink, abszolút tisztán, az emberi képességeinkből tudjuk elérni. És erre ti is képesek vagytok. Ezt ne felejtsétek el soha!
(Jusztinger Brigitta felvételei)
(Megjelent: 2002. június-szeptemberben, 6 részben)
Hozzászólások