A BOKSZ. Lehet utálni, szeretni ezt a sportágat, gusztus dolga. Kegyetlen, mert ütni muszáj, és el kell viselni az ütéseket. Nem ritkán folyik a vér, ami ugye nem épületes látvány, és végképp visszataszító egy érző lélek számára. De az ilyesmi hozzátartozik, ezt tudomásul veszi az, aki a kötelek közé lép. A tét a győzelem, még súlyosabb tét a megveretés, vagyis a vereség. De vállaltuk, hát vessünk számot mindkét eshetőséggel, ha már megszólalt a gong.
AZ ÉLET. Kísértetiesen hasonló. Egy lényeges különbséggel: ezt nem vállaltuk. Ezt kaptuk, kéretlen. Kéremszépen, engem belöktek a ringbe, s ettől kezdve nem egészen rajtam múlik, hogy engem ütnek, vagy én ütök. Ez persze egyáltalán nem mindegy. De mi van akkor, ha már fogantatásomtól kezdve alkalmatlan vagyok az ütésre? Igyekszem elhajolni, kivédeni a támadást, de ez nem megy a végtelenségig. Még akkor is képtelen vagyok ütni, ha tudatában vagyok, hogy ennek törvényszerűen vereség a vége. Nem azért, mert nem vagyok elég gyors, mert nem vagyok elég erős, nem azért, mert az eszem nem jár tizedmásodpercekkel az ellenfélé előtt, hanem mert nincs bennem késztetés az ütésre. Törvényszerű, hogy előbb-utóbb a padlóra kerülök. De felállok, mert nem akarok vesztes lenni, pedig arra ítéltettem. Aztán újra és újra felkelek.
A SZERELEM. Kíméletlen küzdelem. Itt nincsenek különféle súlycsoportok, nincsenek szabályok, nincsenek menekülési útvonalak, kitérni, védekezni nem lehet. Döntetlen nincs. Pontozóbírák sincsenek, nem is kellenek, hiszen minden a két küzdőfél belsejében dől el. A könyörületesség megalázóbb, mint a padlóra kerülni. Aztán fel lehet kelni onnan, de célszerűbb egy új ellenfelet keresni.
A TISZTESSÉG RINGJE. Feladni? Azt sohasem szabad. Győzni? Azt kell. Hogyan? Hát megmutatni, hogy te is tudsz ütni. Soha ne akard az ellenfelet megalázni, mert az nem szép, nem örömteli győzelem. Pusztán add értésére, hogy ami neked, az neki is fáj. Ha küzdesz, azt soha ne tedd vak gyűlöletből, bosszúvágyból, mert az majdnem biztos vereség.
HA VÉGET ÉR A MECCS. Ha egyszer megszólal az utolsó gong, nem mindegy, hogy kit éltet a publikum, a közvetlen környezet? A lényeg, hogy ki küzdötte végig becsülettel, tisztességgel, még az ellenfél iránt is érzett szeretettel, ezt a – ki tudja hány évtizedig tartó, hány menetes küzdelmet. S az a bizonyos kézfogás nehogy megkésett szándék, nehogy hazug legyen!
Hozzászólások