Öröm, gyötrelem, örömszerzés és az orgona
„Bach az anyatej, a többi a vitamin”
Tiszta tekintetű, nagyon határozott, és nagyon pontosan, szép magyarsággal fogalmaz. A horvát nemzetiségi általános iskolába járt, Pécsett, ott fogta meg először a zene, persze kezdetben a népdalok szintjén. Indíttatása talán csak annyi, hogy édesanyjától hallotta: a nagypapa, akit ő már személyesen nem ismerhetett, milyen szépen énekelt.
Fischer Tamás 1983-ban született, jelenleg a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának negyedik osztályába jár. Kortársai szerint nem egészen normális amit ő csinál, hogy nem jár diszkóba, hidegen hagyják a popzene nagyjai, a cigarettát és az alkoholt kifejezetten utálja, a legenyhébb drogot is messze elkerüli, kizárólag a komolyzene érdekli. Hát mi lesz az ilyen emberből?
Nem lehet tudni, de hosszas beszélgetésünk alatt megérlelődött bennem az érte szurkoló remény: talán orgonaművész. Közös megegyezésünk alapján tegeződünk a továbbiakban.
– Volt valami tetten érhető indíttatásod, talán szülői késztetés a komolyzene szeretetére?
– Konkrétan nem. A horvát iskolában Kovács József tanár úr ismertetett meg a népzenével, az egyházi zene és az orgona úgy nyolcadikos korom táján fogott meg. Azóta járok rendszeresen hangversenyekre, legyen az szimfonikus vagy zongorakoncert, no persze orgonaest. Számomra az az igazi élmény, mert szerintem az orgona a hangszerek királynője. Csodálatos, hihetetlenül sokszínű a hangzása.
– Az élményszerzés vagy a tanulási vágy is vonz a koncertekre?
– Mindkettő. Nagyon sokat tanulok egy-egy előadói megoldásból, de be kell vallanom, hogy ugyanakkor kritikus alkat is vagyok, néha úgy érzem, hogy valamit én másképp oldanék meg a darabban.
– Ez különösen akkor hatásos, ha ez a kritikai érzék magaddal szemben is érvényesül.
– Ez természetes.
– Az orgonával való közelebbi kapcsolatod hogyan kezdődött?
– A gimnáziumi évek alatt a székesegyházi kántorképzőbe jártam, itt ismerkedtem meg közelebbről az orgonával. Tavaly szeptemberben iratkoztam be a zeneiskolába, ahol Köcsky Tibor, a kertvárosi Szent Erzsébet templom orgonistája kezdett el tanítani. Idén felvettek a budapesti Szent István Király Konzervatóriumba, jövőre ott folytatom a tanulmányaimat, Deák László orgonaművész szárnyai alatt. Ez tulajdonképpen egy zeneművészeti szakközépiskola, de tekintve, hogy nekem addigra remélem érettségim lesz, közismereti tárgyakat nem kell tanulnom, csak zenét, három évig. Utána jöhet a Zeneakadémia.
– Úgy érzem, hogy nemcsak eljegyezted magad az orgonával, hanem ez már házasság is. Mi a nagyon szép benne?
– Az egyedi hangszíne, nagyon sokoldalú hangzása. És a megszólaltatásához nemcsak a tökéletes mesterségbeli tudás, hanem az egyéniség, a lélek is szükségeltetik. A pécsi bazilika orgonája például 73 regiszteres. A regisztrálás az orgonán már önmagában művészet, ami a zeneakadémián külön tantárgy.
– Mennyit gyakorolsz?
– Napi három órát. Többet nem is szabad, mert fárad a test, lanyhul a figyelem, romlik a technika. Bach műveivel iszonyú sokat kellett szenvedni akár hatvanórás gyakorlással is, holott az egész mű általában nem több nyolc-kilenc percnél. De az előadás gyönyörűsége ad erőt az elengedhetetlen rendszeres gyakorláshoz.
– Milyen fellépéseid voltak?
– A Helikonon a szólisták között bronz fokozatot kaptam, az iskolának a bazilikában tartott ünnepségein harmadik osztályos korom óta én orgonálok a Veni Sancte-n és a Te Deumon, sőt a történelemtanárom bazilikában tartott esküvőjén is én voltam az orgonista.
– Az talán nem is kérdés, hogy ki a kedvenc zeneszerződ?
– Természetesen Bach, ő a zene alfája és omegája, számomra a muzsikában ő az anyatej, mellette a többi zeneszerző a vitamin. Játszottam és szeretem Lisztet, Franckot, Vierne-t, Mendelssohnt. Nagyon szeretem Chopint, a zeneirodalom óriási vesztesége, hogy nem komponált orgonaművet.
– Orgonista példaképeid?
– A Zeneakadémián Pálúr János, Lehotka Gábor, náluk kétszer voltam Siófokon, orgona mesterkurzuson. A legnagyobbak közé sorolom a párizsi Notre Dame orgonistáját: Olivier Latry-t.
– Mi okoz igazán örömet az orgonáláson kívül?
– A természet szépsége, őszinte kapcsolatom Bihari Andreával, aki Miskolcon a Zeneművészeti Főiskola zongora tanszakán tanul. Ő az igazi társam érzelmileg és érdeklődési körömben egyaránt. Az is örömmel tölt el, hogy húgom, Reni az én unszolásomra kezdett el zongorázni. No és nem utolsósorban szüleim gondoskodása, amivel mindenben segítenek, hogy közelebb jussak céljaimhoz.
Hozzászólások