A szakmám az életem
Ibolya, Gábor és Laci a kaptáraknál
Szemet gyönyörködtető, szépen ápolt falusi ház Rostáséké, Kistótfaluban, pár kilométerre Vokánytól. Csak utóbb derült ki, hogy húsz éve költözött ide Rostás László feleségével és két fiával, Pécsről, egy lakótelepi panelből. Egy düledező vályogházat vettek meg, az udvarba csak egy kasza segítségével tudtak bejutni a derékig érő csalánosban.
Az archaikus, hosszú falusi ház az ámbitussal, akkurátusan fehérre meszelve, a falaktól az ablakkeretekig a két kezük munkája. A falakon míves fafaragások, az udvari padok, a vízköpő és az unokák számára épített mini fürdőmedence mind Rostás László fantáziáját, alkotói tehetségét dicséri. A nagyszobában hatalmas, szépen megmunkált könyvállvány, roskadásig könyvekkel, köztük pedánsan bekötve évfolyamonként egy sereg kötet a méhészet szakfolyóiratából. Újságírókra általában nem jellemző, hogy akár a legmeglepőbb dolgokra is bamba tekintettel reagálnak, ez most valahogy megtörtént, ugyanis Laci – mert megengedte, hogy így szólítsam – elmondta, hogy ez is az ő munkája. Ugyanis egyik hobbija a könyvkötészet. Aztán megszállottan foglalkozik numizmatikával, s tekintettel arra, hogy alapvégzettsége géplakatos, berendezett egy műhelyt, és a saját készítésű körfűrésszel, gyalugéppel minden asztalosmunkát is elvégez.
Hitvese mindenben társa, többek között abban, hogy rendszeresen síelnek, szenvedélyes természetjárók és megszállottan gyűjtik a szép köveket, ásványokat. Ezenfelül osztálytársak is.
Ez utóbbi formáció már nekem is kissé sok volt, mivel Laci hatvanhárom éves, nyugalmazott rendőrtiszt és főiskolai diplomával rendelkezik. A hitves, Ibolya, aki eddig csendben ült az asztalnál – talán mert Lacitól alig jutott szóhoz – most jóságosan oldja dermedtségemet:
– Arról van szó, hogy húsz éve méhészkedünk. Most be kellett ülni az iskolapadba, mert az Európai Unióban csak szakképzett méhészek értékesíthetik a termékeiket. Így aztán a MIOK termelőiskolájába járunk mind a ketten.
– Nem fölösleges időpocsékolás ez?
– Most már bátran mondhatom, hogy nem. Vannak ugyan olyan elméleti témák, amelyeknek húszévi gyakorlat után nem sok hasznát vesszük, de többen vagyunk, akik egymás közt igen sok hasznos tapasztalatot kicserélhetünk. Amellett jól kiegészítjük egymást Lacival. Én inkább a gyakorlati résszel foglalkozom, ő a műszaki főnök és a főkönyvelő. Évekre visszamenőleg feljegyzi, mikor milyen volt a hőmérséklet, mikor, melyik növény virágzik, számon tartja a méhek mozgását és még egy csomó hasznos alapinformációt. Ezek nagy részét számítógépre is viszi. Mi egyébként úgynevezett álló méhészek vagyunk, tehát nem vándorolunk a virágzás és az időjárás függvényében.
Laci kimutatásaiból kiderül, hogy elsőként a repce az, amiből méz lesz, a gyümölcsfák virágaiból nem gyűlik össze pörgethető mennyiség. A második a fehér akác, aztán jön egy hónap szünet, ilyenkor etetni kell a méheket. Ezt követi a hárs, ha éppen virágzik, majd két hét múlva a napraforgó. Százötven méhcsaládjuk van. Ez nyugdíj-kiegészítésnek éppen elég, különösen, ha jó az idő és egészséges az állomány. Laci szerint tisztességesen megélni legalább háromszáz családból lehet. Ibolya szívélyesen invitál, nézzem meg a kaptárakat. Kapok védőöltözéket, de ő csak úgy az otthoni ruhában sürgölődik a kaptárak körül. Már „járnak” a méhek, pokolian nyüzsögnek ezek a kis szorgos rovarok. Úgy tekintek Ibolyára, mint egy oroszlánszelídítőre, aki szemrebbenés nélkül belép a ketrecbe.
– Eleinte szörnyen viszketett és feldagadt a csípés helye – mondja. Most simán kibírok naponta harminc-negyven szúrást is, de ez egyre kevesebb, mert ki lehet ismerni a viselkedésüket, reakciójukat
Én valahogy nem vágyom sem az immunitásra, sem a kiismerésükre. Ám, hogy némi elismerést is learassak, megemlítem korábban szerzett ismereteimet is, miszerint a méh a legsokoldalúbban hasznosítható háziállat. Hiszen ott a rendkívül egészséges táplálék, a méz, a méhpempő, a fontos gyógyszeralapanyag, a méhméreg, a baktériumölő propolisz, a virágpor, no és a méhviasz. Némi elismerést vélek felfedezni az arcokon, de Laci kiegészít:
– A legtöbb háziállat büdös. Állandóan tisztán kell tartani őket. A méheknek illatuk van, maguk tartják tisztán az otthonukat. Ha a gyakorlatlan méhész valamit elszúr, ezek a rendkívül szervezett, jó ösztönű jószágok helyrehozzák.
Eközben megérkezik a fő segítőtárs, Gábor, a 33 éves fiúk. Ő is Kistótfaluban él feleségével és négy gyermekével.
– Szerviztechnikusként dolgozom, de a fizetésem mellé jól jön a családnak, amit a méhészkedéssel keresek. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak a pénz motivál. Valahogy én is megfertőződtem a méhészettel.
Hozzászólások