Az élet szép volt. Haikuim. Magánkiadás. Jásd, 2011. május 4.
„Csak ülök a karón, néha károgok egyet. A
villanydrót túl magas kopott szárnyaimnak
– na és a hangom?”
(Kocsis Tibor: Kavargó őszi levelek. 2004.)
Láttam én már karón varjút, hallgattam énekét is, éneknek hallottam, talán mert úgy tudtam: énekes madár a varjú. Meg hát tél volt, és az üres levegőégben más madárdalra hiába vártam volna, megelégedtem hát azzal az énekkel, amely jótékonyan töltötte be a nagy ürességet körülöttem. Mintha megszólított volna, és azóta is ezt hallom ki a varjak énekéből: ááááá… Mint aki nem várt, kellemes találkozás okán meglepetésének ad hangot. Vállalkozom a szerepcserére, és azt mondom most a karóra röppenve: ááááá… Mert nem várt, kellemes találkozás feletti meglepetésemnek adok hangot, és köszöntöm a szerzőt, varjú a varjút.
A kötet címe képzettársítások sorát rántja magához az olvasó lelkéből, mégsem ezzel állít meg, hanem nyilvánvaló tévedésével. Az életnek nincs múlt ideje. Az életnek csak jelen ideje van. Itt és most élünk, és ezt teszik majd helyettünk mások, ha jelenlétünknek vége szakad az örök élet állandó jelenidejében. Ettől varázslatos: köd előttem, köd utánam, de most: itt vagyok! – én vagyok! – élek!
Ezt mondják a kötet versei is, haikuk egytől egyig, az első felületes pillantásra legalább is: formára akár 397 tojás – valójában haikuk és haiku-köntösbe öltöztetett aforizmák, epigrammák, bökversek, lírai mozzanatokkal átszőtt epikus gondolatsorok. Apró mozaikok mintázatával borítja be a központi alak körüli tér talapzatát; a várakozással teli tér fölötte az asszociációké.
Témavilága jórészt a klasszikus hagyományokat idézi:
– magány, egyedülvalóság, elvágyódás
(Régi fotóim
s velük az ifjú évek
jaj, hova tűntek?
„Lövöm a csikket!”
Körömig szívott emlék
füstölög felém.)
– a természeti képek káprázata
(Smaragdzöld sáska,
egy rovar-szépségkirály
rózsatrónján ül)
– átjárás az egyedi és egyetemes között
(Karikát hajtok
álmomban, messze gurul,
nézek utána.
Nehéz nap után
álomba süllyedni jó.
Egy élet után?)
– „haikupillanat”
(Szögre akasztom
madárlátta lelkemet.
Megkopott nagyon.)
– az elmúlás elfogadása
(Meghalt, nem gondol
semmire. Pár perce még
vajon mit remélt?)
(A messzeségbe
tűnt Anyánk. Nincs. Hiányzik
harmincöt éve.)
Haiku-költészetének sajátosan egyedi vonása a gondolati-formai játékosság, az önirónia és a humor. Jókedvű és színes verses világ Kocsis Tiboré, ha itt-ott át is üt rajta néhány sötétebb folt. Ez hozzá tartozik költői világához.
Érdemes szólni a kötet szerkezetéről is: íve van az egyenletes térközökkel áradó versfolyamnak: előlép és megmutatkozik a lírai hős, természeti képek sora övezi, életrajzi képsorok követik egymást, megjelennek életének fontosabb szereplői, az öregedés folyamata és emlékek idézése után az elmúlás képei zárják a kötetet. Kár, hogy a belső tagoltság hiánya (nincs oldalszámozás, nincs versszámozás) nehezíti a visszakeresést, pedig egy-egy különösen megragadó versre szívesen vissza-visszatér az olvasó.
Recenziómat – bevallottan elfogult – ajánlással zárom:
Haiku: varázslatos hely Japánban, kis sziget, lakói haikuiul beszélnek: 5-7-5 szótagszámú, három sorból álló beszédegységekben. Kocsis Tibor barátunk (nekem öcsém is ráadásképpen) jól ismeri és tökéletes készséggel beszéli ezt a titokzatos nyelvet, makacs ritmusára tiszta és kancsal (ferde vágású?) rímeket penget, s a lehelet-finom háttérfátylat finom ecsetkezelésű, könnyed képekkel cicomázza.
Hozzászólások