Ketten ülünk a tűz mellett, ketten beszélgetünk, mint ezen a fényképen is, amely öcsémék kertjében, Jásdon készült rólunk két éve.
– Régen találkoztunk, Gyuri. Arra meg nem is emlékszem, mikor beszélgettünk így egymással, zavartalanul, többnyire társaságban találkoztunk, töredékidő adódott csak igazi, jóízű beszélgetésre.
– Azt mondják, akik erről többet tudnak, hogy beszélgetni nem is lehet máshogy, csak ketten. Ha eggyel is többen vannak, akkor ott az egyik kukkol, mint a szerelemben, amiről már írva is vagyon: egy kevés hozzá, három meg sok.
A tűz gyengén ég, vézna kis füst szivárog a hunyorgó parázs közül, venyige nyalábot vetek rá, fölélénkül, melegítve lobban. Megvilágítja az arcát, olyan most éppen, mint könyvének hátsó borítóján a fényképarca, szelíd fényű, mintha belső sugárzás világítaná.
– Úgy vagyunk ezzel a világcsodájával, a beszéddel – folytatja –, hogy noha a legnagyobb adománya az életünknek, ugyanakkor veréssé is képes lenni. Szép szavakkal béleljük ki a teret körülöttünk, hogy tudjunk meleget teremteni, ha keveselljük, amit kapunk, a világ melegét. De sokszor beszélünk akkor is, ha nincs mit mondanunk. A magamfajta locsogó öregember képes elmondani ugyanazt százszor is, ha senkit sem érdekel, akkor is. Mert jó az, hogy menekülni tudunk általa a kínos csendből, de ezzel űzzük el mellőlünk a csendre vágyókat is. Mert mindig magunkról beszélünk, a többi meg csak adódik hozzá valahogy, véletlenül
– Amit én szóba hozok, azt nem a véletlen sodorja közénk: valami törvényszerűen rossz készülődik az iskolák házatáján. Úgy hírlik, elrendelik újra a kisiskolások osztályozását, visszahozzák a buktatást.
– Úristen, de jó volna tudni, a fecskék hogyan tanítják meg kicsinyeiket egyetlen úton a fontosakra! Mert megtanítják. Mi meg addig nevelgetjük az ember gyerekét intővel, rovóval, buktatással, vesztegetéssel: ötösért százassal, jeles bizonyítványért márkás biciklivel, hogy majd felnőttként ő is azt kérdezze az először látott kisgyerektől, hogy van-e sok ötöse már. Mert ugye, csak az ötös az ember. Az ég madarai sohasem ácsolnak szégyenpadot a kicsinyeknek. Nem onnan röptetik föl, és nem hagyják ott a macskáknak, ha a röpülés elsőre nem sikerül. Mert madárul élni azt jelenti, szállni, aminthogy embernek lenni meg azt, hogy örülni. És az örömre készülődni nem kisebb öröm, mint örülni már. Ha engedjük. Ha kényszerítés helyett azt mondjuk: keressétek és megtaláljátok. Ez a rátalálást ígérő bíztatás úgy hallik ki a Bibliából is, és ül meg a fülekben, hogy még a nem hívő is hinni akar benne. Bizakodást szül a bíztatás: kapaszkodót.
– Rég nemcsak a gyerekekről van már szó közöttünk, szavaink átsiklanak észrevétlenül a felnőttek világába. Kis hallgatás után folytatja:
– Mintha kevés erőfeszítésünknek volna ott a végén célnak a vágy: hogy jólessék. Sokszor meg szégyellni valónak tartjuk azt, aminek „csak” az öröm a célja. Nem úgy válogatjuk a hogyant, hogy egymáshoz illőkké alakuljanak. Pedig de kellene, hogy több legyen a jó. Új rend, új világ érkezéséről beszélnek a médiumok. De ennek a világraszóló nagyvállalkozásnak mintha a céljáról esnék többször a szó, meg arról, hogy milyen lesz majd, amikor odaérünk. A módjáról csak módjával. Pedig ebben is az a törvény, mint minden másban: hogy a miként láttatja igazán a mit. Ahol sok a milliárdos, ott sok a koldus is. Mert a szakadékot – az ember és ember között tátongót – sok mindennek a hogyanja teszi egyre tátottabbá, és „…aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.”
Újabb gallycsomót vetek a parázsra, fújni kell erősen, hogy fölcsapjon a láng, előbb csak keserű füst gomolyog elő, aztán a sárgás tűzfény bevilágítja az arcunkat, egymáson látjuk, ahogy visszaverődve sokszorozódik, a belül sötétlő foltokat azonban nem tudja elérni…
Elszótlanodunk.
De nincs jólesőbb érzés, mint együtt és közösen, egyetértően hallgatni ugyanarról.
(Kisbalázs György írásaiból szerkesztette Kocsis József)
Hozzászólások