Ezer év a Duna mellett
A Tassi Önkormányzat és a Tassi Kulturális Egyesület immáron kilencedik alkalommal rendezte meg augusztus 6-án a Falunapot. Az eddigi hagyományokra támaszkodva állították össze a nap programját. Igyekeztek minden korosztály igényét kielégíteni, a gyerekek részére egész napos ingyenes ugrálóvárat, gyerekszínházat, Baranta-bemutatót, játszóházat biztosítottak. A gyerekek és felnőttek részére szerveztünk lecsófőző versenyt. Idén is megrendezésre került a bor- és pálinkaverseny, valamint a süteménysütő verseny, melyen ismét sokan vettek részt. Színpadi programokon helyi fellépők is bemutatkoztak: a Tűzoltó Egyesület Hagyományőrző csapata, a Nyugdíjasklub énekkara, a Levendula Művészeti Iskola tánccsapata. A délután és az est folyamán természetesen vendégművészek is szórakoztatták a közönséget (Szabados Teréz, Bordás József, Szabó Andrea és társulata, a Roy és Ádám zenekar, az Animal Cannibals zenekar). Este a tombolahúzás és a tűzijáték után a Dumbfound együttes élő rock-koncertje zárta a napot.
1997 óta minden évben átadásra kerül a Tassért Emlékérem azoknak, akik munkájukkal, a közösség érdekében végzett tevékenységükkel erre rászolgáltak. Idén ezt a kitüntetést Erdős Mihályné kapta.
A nap délutánján került sor a Falukemence felavatására. Civil összefogással épült fel községünk új büszkesége, melyet a református és katolikus egyházi áldás és felszentelés, és a polgármesteri köszöntő után vehetett át a falu.
A nap folyamán természetesen a hagyományos „kirakodóvásár-hangulat” jellemezte a faluközpontot, mindenki megtalálhatta magának „mi szem-szájnak ingere”.
A színpadi programok mellett kiállítást is rendeztünk, melynek mottója a „múlt-jelen-jövő” volt, hiszen Bálint Sándor tassi gyűjteményéből, múlt századi használati tárgyaiból és Őri Zsolt, egy fiatal tassi művészpalánta rajzaiból, festményeiből álló bemutató erre kiváló példa volt.
A Tassi Helytörténeti Egyesület sátrában a tassi származású, szülőfalujába gyakran visszatérő T. Ágoston László író, az Egyesület megbecsült, tiszteletbeli tagja dedikálta könyveit, köztük a „Nömös tassi novellák” címűt is, ami ebben az évben jelent meg, és témaválasztása okán méltán tekinthető helytörténeti jelentőségű leíró kordokumentumnak. Az Egyesület a kiadványai értékesítésének bevételeiből egy olyan emlékmű felállítását tervezi a Csepel-sziget déli végén, amely a természet, valamint az emberi lét egységének összhangjára, és persze azokra az emberekre emlékeztet majd, akiket a folyó és az erdő éltetett: halászokra, hajósokra, horgászokra. De emléket állít az árvizek és a vízi balesetek áldozatainak is. A szobrot Horváth Attila, Pilinszky-díjas tassi művész-tanár tervezte. Az Egyesület további céljai közé tartozik Tass község tárgyi és szellemi hagyományainak összegyűjtése, ápolása, közkinccsé tétele és mindezeknek a következő generációk részére történő átadása, a helyi és kistérségi muzeális emlékek és történeti iratok gyűjtése, őrzése, feldolgozása, hagyományőrzés, valamint az Egyesület céljaival összefüggő könyvek szerkesztése és kiadása.
Az Egyesület tagjai, más tassiakhoz, és így T. Ágoston Lászlóhoz is hasonlóan büszkék mindarra, amit T. Ágoston László említ a könyvében, hiszen mindennapjaikkal tevékeny részesei annak az ezeréves sorsközösségnek, amely múltjára büszkén, jövőjében bízva tekint előre, és cselekszik a falujáért.
Csordás István
Augusztus 6-án, a tassi falunapon volt a bemutatója T. Ágoston László legújabb kötetének, a Nömös tassi novelláknak. A könyvet kitörő lelkesedéssel fogadták a Tassi Helytörténeti Egyesület tagjai és az egyesületi sátorhoz látogató helybeliek is. A könyv borítóját Horváth Attila Pilinszky-díjas művésztanár Tassi református templom című festményének felhasználásával Molnár Károly tervezte.
A kötetről így vall a szerző:
T. Ágoston László
„Itt születtem én ezen a tájon…” – írja Petőfi a Szülőföldemen című versében. Nekem is az Alföld, közelebbről a Kiskunság, a Csepel-szigetet körülölelő két Duna-ág összefolyásánál fekvő kis falu, Tass jelenti a szülőföldemet. Abba az itt-ott szikes, itt-ott poros, mégis édes és keserű földbe fúródtak a gyökereim, s ott is maradtak örökre kitéphetetlenül. Az otthonom, a lakóhelyem elég gyakran változott az eltelt fél évszázad alatt, de a HAZÁM, őseim földje, ahol az egymást követő Ágostonok nemzedékeinek csontjai porladnak immár három évszázada, nem változott, és nem is változhat soha. Ide kötnek a gyermekkor, az ifjúság tovarebbent emlékei. Ide köt a hitem, eleim embersége, és a magamé is, melyet tőlük örököltem.
Az egykor itt letelepült honfoglaló magyarok Árpád unokájáról nevezték el falujukat. Évszázadokon át viselte a település a nemes, azaz a Nömös Tass nevet. Az évszázadok viharai és a Habsburg uralkodók letépték ugyan a tisztaszobák faláról a kutyabőrt, de a nemesség a szívekbe költözött, s ma is ott él tovább.
Az itt egybegyűjtött 33 novella Nömös Tassnak és a nömös tassi embereknek kíván emléket állítani. Emléket úgy, ahogy én láttam őket, példát mutatva az utókor számára, hogy szívükben ők is nömös tassiak maradjanak.”
A tassi novellák közül a szerző javaslatára a Görhöny címűt közöljük.
G ö r h ö n y
Az ötvenes évek elején nehéz idők jártak a falusi emberre. Különösen arra, akinek úgy egyébként lett volna mit a tejbe aprítania. Akire rásütötték a kulák bélyeget, jobban tette volna, ha meg se születik. Az állatait elhajtották adó gyanánt, s még a padlását is lesöpörték, mert az utolsó szem búzájára is szüksége volt a proletár államnak. Ha szerencsés ember volt, megúszta ennyivel. Ha nem, kilakoltatták a házából valami ócska melléképületbe, s a tisztaszobájába beültették az egykori cselédjét, vagy hoztak valahonnét egy sokgyerekes, megbízható proletár családot. Akit még ennél is osztályellenségebbnek ítéltek, lerakták a Hortobágy kellős közepén, vagy Recsken jelölték ki az átmeneti szállását.
Szerencsére a mi családunkban semmi ilyen nem történt. Apám, nagyapám nyugodtan dolgozhattak volna az asztalosműhelyben, ha lett volna mit csinálniuk. No, de ahol a parasztnak nincs meg a betevő falatja, ott az iparos embernek is felkopik az álla. Mindenki tudta ezt, csak az adóhivatal nem. Addig küldözgették az újabbnál újabb adóíveket, míg egy napon apámék vissza nem adták az iparengedélyt.
Így, felnőtt fejjel visszagondolva az eseményekre, szomorú napok lehettek ezek a család életében, de engem egyáltalán nem zavart a dolog. Sőt, még örültem is neki, hogy nagyapám reggel a nyakába akasztotta a bőrtarisznyát, amivel egyébként ablakot üvegezni járt, kiballagott a szőlőbe, s haza se jött estig. Apám meg hol az útépítőknél dolgozott, hol a cséplőgép mellől hordta a szalmát. Egész nap az enyém, egyedül az enyém volt a műhely.
Miután sorban kipróbáltam minden szerszámot, befogtam a gyalupadba a deszkára szerelt darálót. Nagyanyám ezen szokta megdarálni a kiskacsáknak, meg a csibéknek a kukoricát. Érdekes szerkentyű volt ez. Volt az elején egy csavar, azzal lehetett beállítani a dara nagyságát a majdnem egész szemtől a liszt finomságúig. Gyakran használtam én is ezt a darálót, hiszen volt saját csibém, meg kiskacsám, én magam etettem, itattam őket. Akkor már olyan szép nagyok voltak, hogy elég volt nekik durvára darálni a szemet.
– Itt van ez a zacskó kukorica, kisfiam, légy szíves daráld meg! – nyomta a kezembe a szütyőt egyik nap nagyanyám. – A lehető legfinomabbra állítsd a darálót!
– Minek? – kérdeztem vissza. – Szép nagyok már ezek a kacsák, akár az egész szemet is meg tudják enni.
– Azok igen – mondta –, de ez nekünk lesz ebédre, puliszkának.
Puliszka? Azt hiszem az egyik cigányasszonytól hallottam egyszer ezt a szót, meg talán a mögöttünk lakó Jaksa nénitől, akinek tizenkét gyereke volt. A férje napszámozásból tartotta el a családját, s bizony megesett, hogy csak kukoricakása került az asztalukra. Egyszer láttam is, ahogy főzte. Olyan sűrű, sárga massza volt, és időnként pöffentett egyet a fazékban. Talán ezért is nevezték puliszkának, meg szuszogónak. Aztán néha meg is sütötte. A kását belerakta egy nagy tepsibe és megsütötte. Olyan volt, mint a pite. Görhönynek hívták. Föl is szeletelte, mint a többi süteményt szokás és szilvalekvárt tett rá. Engem is megkínált vele, amikor egyszer átmentem hozzájuk valamiért, mert nagyon rendes asszony volt ez a Jaksa néni. Nagyon finom volt az a sütemény is, amit görhönynek hívtak. Mondtam is neki, hogy adja meg a receptjét nagyanyámnak, mert ez még a nagyanyám krémesénél is finomabb.
Beállítottam a darálót és megdaráltam a kukoricát az utolsó szemig. Nagyanyám jó ideig rotyogtatta, pöfögtette a tűzhelyen, tett bele ezt, azt, kóstolgatta a fakanálon, aztán bejelentette, hogy kész, asztalhoz lehet ülni.
Nagyapám a kanalával szétlapogatta a tányérján, kis gödröcskéket formált bele, abba öntötte a hagymászsírt feltétnek. Anyám tejjel ízesítette, s mindketten bizonygatták, milyen finom, de azért egyikük se kért repetát. Nagyanyám a tűzhely mellett a sámlin ült kezében a tányérral. Így szokta meg még szakácsnő korában. Egy ideig szótlanul nézte a nyámmogásomat, majd megkérdezte:
– Mit tegyek rá neked, kisfiam, hogy szívesebben edd?
– Hát… talán egy kis mákos tésztát – feleltem elmerengve.
– Mákos tésztát? De hiszen az nem illik a puliszkához!…
– Ha nem illik, akkor inkább csak a mákos tésztát kérem.
Nagyanyám számára különösen nehéz időszak volt ez, hiszen évtizedeken át a falu leggazdagabb családjánál volt szakácsnő, s hozzá volt szokva, hogy a kamrában tucat számra állt a tojás, zsák számra a liszt, literes edényben a tejföl, a vaj, a túró, s ha valami mégsem esett kézre, csak odaszólt a konyhalánynak, s már hozta is a piacról. Most meg se piac, se konyhalány, se kamra, csak nagyapám dörmögése, hogy minden pénzt a hasunkra költünk.
– Majd ha lesz mák, meg apád megkapja a búzát a cséplőgéptől, olyan finom mákos tésztát főzök én neked, hogy hét nyelven beszél – mondta. – No, de addig is enni kell valamit… Tudod mit? Vasárnap sütök neked görhönyt.
– Olyat, mint amit a Jaksa néni sütött?
– Olyat hát. Darálsz nekem finom kukoricalisztet, teszünk bele sütőport, meg mindent, ami kell. Van még egy kis tavalyi szilvalekvár a spájzban, azt is rátesszük.
El is készült a görhöny, mint ünnepi csemege. Szilvalekvár trónolt a tetején. Nézegettük, kóstolgattuk. Nagyapám nagyokat hümmögött hozzá, én meg a biztonság kedvéért gyorsan lenyaltam róla a lekvárt.
– Ugye milyen finom, kisfiam? Egyed az alját is, mert a lekvárral nem lehet jóllakni! – biztatgatott nagyanyám. – Ilyet még a Jaksa néni se tud sütni…
– Dehogynem – csúszott ki a számon, mire az egész család kezében megállt a görhöny.
Nagyanyám úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Nagyobb sértés volt ez a számára, mintha pofonütnék. És pont én, a legkedvesebb unokája…
*
A minap álmomban újra otthon jártam nagyanyámnál. Minden olyan volt, mint akkor, régen. A kiskacsák, a csibék, a műhely, még a konyha is. Ő ott állt a tűzhely mellett, és megkérdezte:
– Mit süssek neked, kisfiam?
– Görhönyt – válaszoltam –, mert olyan finom görhönyt még a Jaksa néni se tud sütni, mint te, mamikám.
———————————
A kötet korlátozott példányszámban megrendelhető a szerzőnél (1500Ft +200 Ft postaköltség) a tagostonlaszlo@gmail.com e-mail címen
Hozzászólások