Fehér karácsonyt várok.
Azok a gyerekkori nagy havak! Erre emlékezem, erre emlékezünk. A nagy havakra. Hogy gyerekkorunkban voltak igazán nagy havak. Akkor mindig nagy havak estek. Ki sem látszottunk a hóból. Persze, akkor minden egészen más volt. A világ nagy térközökkel vett körül minket, és maguk a dolgok is terjedelmesebbek voltak. Hozzánk képest. Ha visszatérünk gyerekkorunk tágas színtereire, azok szorítóan vesznek körül, és mi újra és újra elámulunk, milyen nagynak láttunk mindent. A gyerekkori nagy havakhoz visszatérni nem tudunk, a valósággal nem szembesíthetjük az emlékezet képeit. Felnőttként csak ezeket az ócska kis havakat láthatjuk, a mostaniakat. Ezek nem olyanok, nem is hasonlítanak a gyerekkori nagy havakra. Jelentéktelenebbek. Jelzések éppen csak, hogy tudjuk mégis: tél van. Ez a legutóbbi is, hiába zuhogott egy álló napon át, egyetlen nap alatt elolvadt az egész. Az úttest már csak itt-ott nedves, főként a járdaszélek mentén. A járda már megszáradt, csak a peremén magasodik egybefüggő hókupac, kirajzolja az épület hosszát. Ennek a tetőről lecsusszant friss hóhegynek a gerincén apró emberke vergődik, kétéves forma, csizmája elmerül a nagy hóban, derékig süpped. Anyja fogja a kezét, magas sarkú cipőben lépdel mellette a száraz aszfalton. A kisgyerek birkózik a szinte leküzdhetetlen akadállyal, felfedező útra indul a végeláthatatlan, derékig érő hóban. Erre fog majd emlékezni, erre a hóhegyre, amikor majd gyerekkorának nagy havairól mesél az akkori kicsiknek.
És még ez a vacak kis hó is tavalyi, szükség esetén ezzel kell megelégednem, ezzel a télvégről bennem felejtődött emlék-hókupaccal; ha meg mégis megérkezne az igazi, az esedékes karácsonyi szállítmány, friss puhasággal ezt majd betakarja, csak biztonsági tartaléknak kell, hogy fehér legyen a karácsonyom mindenképpen. Ez a vágyakozás még megmaradt bennem gyerekkoromból.
A másik elmaradhatatlan kellék, a fenyőfa már idei. Közel harmincéves, felnőtt, nagy fa, a sorsára vár valahol kiterítve, és rettenve várja, mi fog történni vele. Andersen meséin nevelkedett fantáziámmal olvasok a gondolataiban. Amikor karácsony előtt kivágták az iskolaudvar fái közül, kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé. Fekszik most kiterítve, és az iskolás gyerekekre gondol, akik elmaradtak mellőle váratlanul, nem jöttek vissza a nyár elmúltával; arra gondol önmagát vigasztalva, hogy talán utánuk mehet most ő is, közöttük lehet újra. Abban a másik iskolában, ahová ők, a madarak. Vagy nem gondol semmire, megbékélt a sorsával, méltósággal. Andersen rég halott, meséje azonban velem maradt, s tudom, a kisváros mindenki karácsonyfájaként, feldíszítve találkozik majd régi kedves ismerőseivel. Boldogság tölti el, lárma veszi körül, ismerős gyerekzsivaj. Aztán csend lesz megint, és a magányos fenyő sorsa beteljesedik: jön a fejszés ember, fölvágja tűzifának, föllobban a lángja, és a szerteröppenő szikrák arra az időre emlékeztetik az elhamvadó fenyőfát, amikor még csillagok szikráztak fölötte éjszakánként.
Személyes ismerősöm ez a fenyő, ahogy a többiek is, a gyászoló hátramaradottak. Én nem látogatom meg mindenki-karácsonyfája-pompájában. Úgy szeretném megőrizni az emlékezetemben, ahogy életében láttam: térdig sem érő csemeteként, amilyen elültetésekor volt, tűlevélszoknyás növendék fácskaként, később prémgallérral divatozó ifjúként, s korosodván a gyerekek fölé óvó árnyékot vető felnőtt faként. Most a karácsonyomra vet árnyékot.
A fenyők végigkísérték az életemet. Karácsonyfafenyőnek mondtam, és csak felnőttként azonosítottam a luccal, szürke luc, ez az igazi neve, így mondom már én is, amikor azonban csak gondolok rá, karácsonyfafenyőnek gondolom, hogy megkülönböztessem a rokonaitól, a lombhullató vörös fenyőtől, a fésűs jegenye-fenyőtől és a többiektől.
A fenyő nyugalmat, erőt, méltóságot sugároz. Körbevesz gyantaszagú leheletével, fölém tornyosul csendjének titokzatosságával. Fölém tornyosulnak már az unokáim korú, erőteljes fiatal fák is, és ott magasodnak mögöttük a vastagabb törzsű, lemezes kérgű idősebbek: egy korábbi életemből hajolnak át a több évtizedes gyerekeim-korúak, szépek és komolyak mind, még messzebbről vénséges vén fenyők intenek felém, gyerekkorombéli társak, a Mecsek erdei fenyőfái, a sziklák közötti rések sovány talaján tengődő töpörödött kisöregek, véznák, gyerektermetűek, göcsörtös ágbogaikkal öregapámszerűek mégis. A nemzedékek közötti szálakat jócskán összegabalydította a felettünk és a derékbatört fák, abbamaradt életek fölött örökzöld suhogással elhúzó idő.
Karácsony közelít.
Az én karácsonyom bizonyosan fehér lesz. Elképzelem, ahogy a tél a fenyők ágait körülrajzolja kristályos fényű hóval, könnyű vonalakkal kihúzza cakkosra a tűleveleket, egyenként, aprólékosan valamennyit, aztán megvastagítja a vonalakat, és nagy, puha. Az is lehet, hogy képzelet sem kell hozzá, és tényleg így lesz.
Hozzászólások