Winkler András barátunk, szerzőtársunk Elírások című verseskötetének bemutatója 2012. február 22-én szerdán 17:00 órakor volt a soproni Erdészeti Múzeumban. A könyvet a Héthatár Kiadó (Pécs) jelentette meg, és Mészáros György illusztrálta.
Prof. Dr. Winkler András: Elírások című – 15. – verseskötetének bemutatóján a soproni Erdészeti Múzeumban a következő szavakkal méltatta a könyvet és szerzőjét Gabnai Sándor evangélikus lelkész, esperes:
Winkler Andrást nem láttam még jegyzetelni az ide alig csak 100 méterre levő templomunk szószékének magasából.
Ejnye de kár!
Pedig hogy legyezhetné a papi, azon belül is emberi hiúságomat, ha egy ilyen nagy tudású és bölcs ember a prédikációimat hallgatva úgy inná a felülről aláhulló igei szavakat, hogy attól aztán olyan belső kényszere lenne, hogy a megszülető gondolatokat mindjárt-rögvest papírra is vesse.
De bizony nem láttam még Winkler Andrást a pad mögé görnyedi cetlijei és noteszei fölé – és bizony nem elsősorban azért nem láttam, merthogy egy professzorhoz, egy volt rektorhoz mégsem volna illendő a templomi jegyzetelés.
Nem, Winkler András nagyon is jó hallgató, jó diák a templomban: bár nem jegyzetel, de annál jobban figyel.
Háá! De mégse jegyzetel – megint mondom: kár!
Merthogy 15 kötettel ezelőtt megtudhattuk, hogy a szeretett professzor, városunk kiválósága és az egyházközségi presbiter zsebében mindig ott lapul az irón és a cetli.
Hisz ha jönne az ihlet, azt rögtön kiírhassa magából, mielőtt még az emberi emlékezet ködbe nem veszejtené a magvas gondolatokat és a felülmúlhatatlan szójátékokat.
Nem jegyzetel – mondtam a múltkorában is magamban, amikor lenéztem az igehirdetés közben; és láttam, ahogy atyai jóbarátom, klub- és szolgatársam büszkén tekint a messziről érkezett, végre újra itthon levő tünemény kisunokájára, az én kedves kis barátnőmre, aki nagy bőszen keresgéli az énekeket az énekeskönyvből az ópapának, de még a padszomszédnak is.
Puff neki! Megint nem jegyzetel.
Pedig tudom, hogy micsoda varázslatos csodák születnek meg, amikor Winkler Andrásnak úgy Isten igazából beindulnak az agyában-szívében azok a sajátos költői tekervényei – tudom, olvashattam belőlük már 14 kötetnyit.
Most meg egy újabbat is – egy 15.-et.
Mégpedig Hetedhét Határon túl és innen.
Pedig egyszer olyan kíváncsi lennék, hogy alkalomadtán mi is születik meg a befőttes üvegben érő gondolataiban, amikor végre nem ő a szónok, a tanár, hanem a figyelő tanuló!
Talán valami ilyesmik motoszkálhatnak benne, az ő fanyar humorú, kellemesen ironikus stílusában, mint például: „Na, a papom már megint minden szót jól megtalált, ami aztán egy prédikációba beleillik, csak egyet nem: az áment.” Vagy: „Mellettem lapozgat drága kis unokám; a papom prédikál, amit nem unok ám.” Vagy: „Sokat írtam az elmúlásról apró kis noteszbe, még a papom is ezt zúgja, uccu neki, no tesz be!” Vagy „Beírtam már, kiírtam már, felírtam már, leírtam már, átírtam már, elírtam már.”
Bocsánat, hogy winkleri huncutságokat merészeltem, no persze messze nem az ő sziporkázó stílusában kínrímként lapra vetni, és most ezekkel kacajt csalni a hallgatóim arcára.
De tényleg izgat: mi lehet Winkler András fejében, amikor az egyetemi tanácsülésen szalvétára firkálgat, amikor olvasás közben cetlit ragad, amikor előadás közben noteszezik, amikor London felé repül, „ülve, állva, zongorázva”, vagy amikor hétről-hétre figyel hol magyarul – hol németül a mi szeretett közös templomunkban? Mi lehet a fejében-szívében?
… Talán a sok testi nyűg és egészségügyi gond?
Ha úgy volna, nem tudná lefricskázni a saját bajait, hogy (őt hadd idézzem): „Alacsony a pulzusom, hogy miért, csak én tudom: mert én is alacsony vagyok. Lenéznek magas pulzusok.” Vagy: „Zongoráznak a fejemben zeneszerető erek. Addig nincs baj, amíg halkan, csak ha fortét kezdenek.”
… Talán a vallásos környezetben, papi lényektől oly sokat szajkózott, és bizony már őt is néhányszor meglegyintő elmúlás? A halál magunk vagyunk életérzése, azaz halálérzése?
Ha úgy volna, nem kérné, hogyha meghal, verjünk a fejére tejszínhabot; meg azt, hogy a belőle megélő patikákat jó kuncsaft híján majd vele együtt temessük el. Inkább beszól az ajtó előtt kémlelő halálnak, vagy elfut csapot-papot, sőt nyugdíjat otthagyva a halálnak nézett postás elől.
… Talán az örök élet nagy eszmei magasságaiban járhatnak a logikai játék-gondolatai?
Ha úgy volna, nem ilyen sírfelirat hagyná el tollát: „Az én lelkem jámbor, tiszta. Tévedésből hívtak vissza.” És ha így volna, nem készülne égi leigazolt játékosként az angyalokkal való mennyei teniszmeccsre.
… Talán az foglalkoztatja, hogy mit hagy az ember maga után itt e földön? Ahogy kérdi: „kire hagyjuk hazánkat?”
Ha úgy volna, nem így szólna a temetésén majd szigorú villámot küldő Istenről, mint aki megremegteti az itt-maradó emberi lelkeket; és nem úgy küldene gyásztáviratot, hogy abban kimentését kérje saját halála miatt a barát temetéséről.
… Talán a templomi légkör és áhítatos közeg kihozza belőle az egyházi témák apró kritikáit?
Úgymint: „Konok diakonok isszák, amit a diakonisszák készítettek nekik.” Vagy: „Apró pernye hull az égből. Csillogó égi jelek: keresztet vetnek perjelek.”
Ha úgy volna, nem élvezné úgy a havonkénti sokszor parttalan presbiteri üléseinket. Nézem olyankor az arcát, és látom, hogy ezeket még így is letagadhatatlanul élvezi.
… Talán a kor előrehaladása okoz neki gondot?
Ha így volna, nem szólna a tükörbe nézés iróniájáról, a koncerten való bágyadt eldurmolásról; sem a port okádó porszívó létünkről, a csak „a nevünk marad meg” fájó megállapításról, sem a madártejről és a forró csokoládéról.
… Talán a világ alakulása vált ki belőle kritikus feszültséget?
Ha így volna, szájára se venné a becsvágyó kollégát, a székehagyott kirúgottat, a doktoriját védőt, szobordöntő szoborállítókat, a lábszagot produkálókat, a politikusi beszédeket. Ha így volna, nem értékelné velünk együtt annyira a mostani kötetet is szenzációsan illusztráló Mészáros György igazgató úr verskibeszélő grafikáit. Ahogy Winkler András mondaná: az ő kerékpáros kirándulásait, azaz karika-túráit.
Hát, akkor meg mi? Mi jár Winkler András fejében?
Talán ezek mind együtt, talán ezek közül egyik sem. Talán hol egyik – hol másik. Mert Prof. Dr. Winkler András maga az összetettség. A derű és a szívsajgás. A mosoly és fájdalom. Az erő és az erőtlenség. A minden és mégis semmisem hiábavalóság boldog tudata. Az elért sikerek és a remény, hogy ezek majd fa módjára taníthatják az embereket, hogy majd egyszer az emberek maguk is fák lehessenek. Winkler Andrást a végtelen fonja karjaiba – hogy egyházias legyek: most és mindörökké. Ámen.
*
A könyvbemutatón közreműködtek:
– Orbán Júlia Radnóti és Latinovits díjas versmondó
– Fehér Gábor faipari mérnök hallgató
– Kórus Sontánusz tagjai
és lélekben jelen voltak a Hetedhéthatáros szerzőtársak, mind.
Hozzászólások