Növekszik a csend körülöttem.
Kedves barátom halt meg tegnap, s első önző gondolatom volt: Marton Miki névnapköszöntő baráti szavai nagyon fognak hiányozni. Már most, néhány nap múlva, és ezután mindig már. Mint ahogy két éve hallgat Rónaky Edit telefonja is, legfeljebb korábbi elmaradhatatlan lapjainak olvasgatásával vigasztalódhatom. Bogádi Kis György (Kisbalázs Gyurka) rekedtes-fátyolos hangú, bölcs vidámkodására sem számíthatok ezen a tavaszi napon már évek óta. Vele van a legkönnyebb dolgom: felütöm dedikált könyvét (Ülj a tüzünkhöz), és beleolvasván, az ő elfelejthetetlen hangján hallom sorait.
Az nem véletlen, hogy könyvét most éppen itt nyitom ki:
„… Sokszor kellett beszélnem állami gondozott gyerekeink életéről, gondjainkról. Hogy lássák, nem vagyok annyira elfogult a javukra, csokorba szedtem egy volt gondozott életének tényeit, annak bizonyságául, hogy tudom, mi a rossz, sőt azt is, hogy mi rosszabb a rossznál. Elmondtam, hogy akiről beszélek, egy máról holnapra élő, koldusszegény, apjuk elhagyott, szétesett család gyereke volt, aki az utcán nőtt fel, mert az anyjuk egész nap loholt a kenyér után, nem volt, aki gondját viselje. Egészen kicsi korában összeütközött a törvénnyel is: csavargott, lopott. Megpróbálták ugyan nevelőszülőkhöz adni, de abból is több lett a rossz, mint a jó. Összeszámolni is nehéz lenne, hány faluban, városban hány iskolába járt, de tanulmányait nem tudta befejezni, mert utolsó iskolájából felforgató nézetei, összeférhetetlensége miatt el kellett távolítani. Szakmát nem tanult, semmilyen szakképzettséget nem szerzett. Nemcsak munkahelye, de saját lakása sem volt soha. Ismerőseinél, gyakran alkalmi nőismerőseinél húzta meg magát egy-egy éjszakára. Családot nem alapított, gyerekei nem voltak, végül teljesen magára maradt, és amikor már nem bírta tovább, öngyilkos lett.
Láttam az arcokon már a közepe táján, hogy mindenki tudja, kiféle-miféle istencsapása lehetett. Meg is jegyezte valaki a haláláról: talán jobb is, hogy így történt, elkerülte legalább a börtönt vagy akár még az annál rosszabbat is… Ezen tűnődtünk egy keveset, azután megmondtam, hogy akiről beszéltem az József Attila volt, az én szememben a mindig, mindenért, mindenkitől vertek, a testben-lélekben megnyomorítottak, az ezerféleképpen megfeszítettek védőszentje, akihez imádkoznunk kellene megbocsátásért könyörögve, hogy sebeiért magunknak is meg tudjunk bocsátani.”
Amikor a körülöttem növekvő csendet érzékelve halott barátaim emlékét felidézem, arra gondolok, hogy összekapcsolt minket az előítélet-mentes gondolkodásra törekvés, a szegény sorsúak ügye iránti elkötelezettség, és József Attila szeretete is: Rónaky Edit arra volt legbüszkébb, hogy éppen azon a napon született, április 11-én, mint kedves költője. Igaz, ezért azon a napon is, amely két éve annak a hatalomnak győzelmi ünnepe is egyúttal, április 11-e, amely most készül eltávolítani a születésnapját vele egy napon ünneplő költő szobrát az Országház közeléből.
Bogádi Kis György (Kisbalázs Gyurka), ha élne, szót emelne a költőóriás szobrának tervezett eltávolítása ellen. Felháborodásában és iszonyú haragjában holtában is szót emel érte. Mi, többiek, egyetértünk vele.
Hozzászólások