Van ez a kisfiú. Vagy nincs. Néha mintha volna, fölbukkan, ráismerek, aztán elbizonytalanodom: semmi közöm hozzá, idegen, máskor meg akár össze is téveszthető velem. Mintha előttem állna, annyira valóságos, aztán ráébredek: belülről vetítődik szemem látómezejére. Játszik velem. Megbújik az idő rései közt, aztán előtoppan váratlanul. A helyszínről tudom, hány éves lehet éppen.
*
Az udvar sarkában vastagabb hasábokból keresztsorosan rakott építmények magasodnak, mellettük sarkosan illeszkedő, alkalmas búvóhelyet kínáló farakás emelkedik vékonyabb botfákból. A kisfiú – négyéves lehet most – ezek közül húzgálja ki az aprítani való gallyakat, hogy apja keze ügyébe készítse az üstház mellé. Már előző nap hozzáfogott volna, játszásnak is jó ez a rábízott munka, bosszankodva gondol vissza a szomszéd lányra, aki föltartotta foglalatosságában. Belépett hozzá a szögletek takarásába, és a füléhez hajolva olyan kedvező ajánlattal lepte meg, amilyenről álmodni sem mert volna, amin ő csak nyerhet, gondolta akkor. Aztán mégsem úgy történt, csalódás lett a vége. A lány csúnyán rászedte. Valami furcsán gombolódó kis napozó nadrág volt rajta, sárga színű, narancssárga nagykockás mintával. Annak a szárát húzta félre két kézzel belekapaszkodva, hogy a takarásából némi szemlélni való előbukkanhasson végre, de ez nemigen sikerült, csak az összegyűrődő, áttetszően fehér bőr hajlatai szorultak egymásra torzan, olyan látványt nyújtva, mint amikor egymást szokták rémisztgetni az ablaküveghez nyomott arcuk meggyűrt vonásainak torzképével. És ráadásul még az a gomb is… Beletakart a képbe, bár ha jól meggondolja, ugyan mi férhet el egy aprócska gomb takarásában?
Kellő paraméterek ismeretének híján az őt ért veszteséget nem tudja felmérni, csalódottsága inkább közgazdasági természetű: be van csapva, ezt határozottan érzi, nem egyenértékű csere ment itt végbe…
*
A kisfiú – ötéves most – a négylakásos társasház földszintjén lakik. A szemközti házsort üres telek szakítja meg, a ház emeleti ablakaiból messze ellátni a lejtőre épült házak fölött. Lent síkság kéklik, felszínén összefolynak a színek, akár tó is lehetne, tengeröböl, hajókkal, apró csónakokkal.
– Jössz nézegetni?
Ezt az emeleten lakó nagyobbacska lány kérdezi, és előrefut, fölszalad a lépcsőn, mire a fiú utoléri, már az ablakon kihajolva nézeget, terpeszállásban, a rövid ing fölcsúszik a derekán. Középen helyezkedik el, egyik oldalon sincs elegendő hely mellette, nem figyel hátra, mintha egyedül volna, a messzeséget kémleli, a kék vízfelületet, és hajókat, csónakokat képzel rá.
A kisfiúnak csak keskeny rés jut, hosszúkás, csúcsosan ovális kis csónakra lát. Mintha papírhajtogatás volna, úgy áll ki a közepéből a csöppnyi háromszögletű vitorla, csak a csónak pereme szélesebb, és sima, bársonyos borítású, porcelánfehéren öleli körül a rózsaszínbe játszó vitorlácskát. Süppedékeny, mégis feszes az anyaga, és olyan érzést kelt, mintha selyemből volna: a paplan tud ilyen rejtelmesen sikamlós lenni, ha nincs rajta huzat. Akkor ilyen gyöngyház fényű, kellemes tapintású és borzongatóan finom.
A lány hazaindulás előtt megkérdezi.
– Holnap is eljössz nézegetni?
– El.
Az emeleti ablak csábításának nem lehet ellenállni
*
Amikor az orosz csapatok elérték a várost – mesélem Irénnek –, a kisfiú hétéves volt. Az éjszakák nagy részét pincében töltötték, összezsúfolva ismerős családokkal. A kicsik összetolt székeken feküdtek, anyai ölekben, neki egy disznóforrázó teknő jutott, azt is meg kellett osztania egy nála kisebb lánnyal. Kettőjüknek kicsit szűk volt a hely a teknőben, és a középvonal felé lejtett, akárhány kabáttal és más fészekpuhító holmival bélelték is ki a gondos kezek. A lejtő alján egymásnak préselődött a két gyerek.
– Nem félsz? – kérdezte suttogva a lány.
– Nem – súgta vissza a fiú, és érezte, a fülét csiklandozza a lány lehelete. Igyekezett nagyon bátor arcot vágni, teljesen értelmetlenül, hiszen a sötétben ez úgysem látszott.
A lány megfogta a fiú kezét, és lassan a mellkasára vonta. Érezni lehetett, hogy dobog a szíve. Erősödött a szorítása. Talán ez a szorítás indította el a fiú kezét, észrevehetetlen lassúsággal, mintha idegen akaratnak engedelmeskedne, aztán megállt elárvultan, nagy egyedül-valóságában. Hangosan kalapált a szíve, a fiú hallgatta szerencsétlenül, és úgy érezte magát, mintha a szegény ember legkisebb fia volna, aki eljutott váratlanul a mesebeli kincseskamra kapujáig, és most áll megrettenve, és nem tudja, miféle szívdobogtató kalandok várhatnak rá felfedező útján. Selyemmel volt kibélelve ez a kincseskamra, fala gyöngyházsimaságú, leheletfinom. A fiú hírből sem hallott még a tudás fájának gyümölcséről, és most itt van, és ámulattal érintheti néhány zsenge levelecskéjét…
*
Irén megállít séta közben. Kezembe ad egy különös, kagylószerű növényi részt, egy nyitott magházat. Kívül érdes, redőzött a felülete, a belseje titkot rejteget. Kedvesem végigvezeti mutatóujjam érzékeny hegyét a kagyló selymes, sikamlósan finom, gyöngyház tapintású belső felületén, és szemének huncut villanásából tudom, ugyanarra gondolunk mindketten.
– Azért mamlaszabbnak hittelek – mondja, és fülemet mutató és hüvelykujja közé csippentve meghúzza gyöngéden, mintegy visszamenőleges hatállyal.
A kisfiúra gondolhat, aki néha annyira idegen tud lenni, máskor meg akár össze is téveszthető velem.
Hozzászólások