Fiam 2002. július 9-én éjszaka váratlanul meghalt.
Mintha megérezte volna: néhány héttel korábban különös ajándékkal lepett meg, búcsúzóul, gondolom utólag, de akkor is erre gondoltam, amikor átnyújtotta, és tudtam, ezt gondolja ő is. Olajfestmény volt ez az ajándék, a Havi-hegyi kápolna képe, arany keretben.
Az őt gyászoló kisregényembe áttelepítettem ezt a meghitt, paraszt barokk stílusú templomot, és nemcsak azért, mert illik éppen egy elképzelt aprócska sziget elképzelt sziklaormára, ahogy messzire látszik fehér falaival, a hozzá csatlakozó zömök kőtoronnyal, tetején a piros, sapka formájú, hetyke kis kupolával, hanem hogy hadd érezze ettől otthonosan magát az idegenbe vetődő nagybeteg fiatalember, és ismerősként fedezhesse fel a meredek, fehér kőlépcsők mellett megkapaszkodó két göcsörtös törzsű, öreg mandulafát, és hátrább azt a halni készülő harmadikat, amelyhez hozzáforrva áll a gyökeréből fölsarjadt utódfa. És ismerősként csodálkozhasson rá a templom mellett kitüremkedő mészkőperemre, amely leginkább – akárcsak pécsi mása – egy óriási hal hátuszonyára emlékeztet, és amelyen eozin színben ragyogó gyíkok sütkéreznek a napon. És azon már ne is csodálkozzon, hogy a belső kép is pontos másolata a pécsi eredetinek a négy zömök oszloppal, a köztük lévő teret kitöltő padokkal, a vörösréz stációképekkel, a barokk főoltárral, baloldalán a Szent Sebestyén faszoborral és az angyalfejekkel díszített bronz gyertyatartókkal két oldalt. Még a hitelesítő pecsét is ott van az oltárképen, jeléül annak, hogy ezt a másolatot a nagyobb hitelesség kedvéért az eredetivel előírásosan egymáshoz érintették Rómában.
Elgondolom, ahogy ott áll a fiam, már messziről ismerős számára a táj, fölismeri a templomot, és boldog, hogy elmerülve hűvösében eltelhet otthoni érzésekkel, a szemét lehunyja, de a sarkából titkon rám hunyorít, hogy láthassa, látom-e az ő nagy örömét, amit a
figyelmességemmel szereztem neki.
Látom.
Nagybetegen tengerparti utazásról ábrándozott.
Augusztusban utazott volna Korcsula szigetére, együtt volt már a rávaló, tervezgette az utazást, nagyon hitt abban, hogy eljut hamarosan gyerekkori élményei helyszínére. Talán a vágyakozása adta az indítékot ahhoz, hogy halála után szinte azonnal írni kezdtem a könyvet. Kárpótlásként, neki, a végképp elmaradt utazásért. Hogy ott lehessen valahogy mégiscsak valamiképpen. Meg hogy talán így számomra is kibírhatóbb lesz a visszavonhatatlan, letaglózó véglegesség. Mondatokat csináltam a fiam halálából, mintha ez valamiféle folytatólagosságot jelenthetne, hogy kitűnjék halálának lehetetlensége; megkönnyebbülést remélve, azzal az elkerülhetetlen szégyenérzettel, hogy ezt hangos sírás helyett teszem, pedig annak volna most az ideje, megfutamodom a gyász elől, azt akarom megúszni vele, fogalmazok, és ezzel a valóságos folyamatok mellé lépve, a résztvevő helyett a rátekintő pozícióját foglalom el. Azt éreztem, amit Esterházynál nyolc évvel később olvashattam – elegendő tehetséggel akár el is írhattam volna előle, az enyémmel a felismerésig jutottam csak el, ennyire futotta, hogy az irodalomnak, még a legvadabbnak is van valami szelídítő hatása, mert nemcsak a fájdalom kimondása, hanem olvashatósága is csökkenti a fájdalmat, vagy ha nem csökkenti is, de elviselhetőbbé teszi (vagyis csökkenti). Belátható, hogy közel sem ugyanaz, ha az áradatban fuldokolva-sodródva érzékeljük a megsemmisítő erő könyörtelenségét, vagy ha megsemmisülten ugyan, de mégiscsak kívülről rátekintve szemléljük erejét, kívülről, ahol lehet még, ha zihálva is, levegőt venni.
Tíz éve már ennek. Tíz éve, hogy meghalt a fiam, tíz éve írtam meg a halálát gyászoló Árnyak közt fény című kisregényemet, és tíz éve tudom, hogy a kimondott szavak és mondatok ábrándregénnyé összekapaszkodva sem tudják megszelídíteni a hiány fájdalmát. Fiam emlékezetére mostantól közreadom folytatásokban a kisregény elektronikus változatát „Hiányzol, Apa…” címmel. Az itt következő Bevezetőt a halála és temetése közti időben írtam. Ugyanazt érzem, ma sem tudnék másként fogalmazni betölthetetlen hiányáról.
(A LÁTOGATÓ) Mostanában mintha többet volnál nálunk, fiam, látogatásaid megsűrűsödtek, majd mindennaposakká lettek; nem szemrehányásként mondom én ezt, mintha utólag kevesellném a korábban rám fordított időt, nincs ez így, megértettem mindig, hogy a helyzeted ennyit tesz lehetővé, és ha csalódott voltam is olykor a szeretetedből énrám eső részt illetően, magamra gyanakodtam többnyire, hogy csak elsuhanó árnyék, amit érzékelni vélek, rosszkedvem borulata, ahogyan te is lehettél ezzel, amikor felőlem gondolkodtál, nem beszéltünk erről sosem, de tisztában voltunk egymással, és jórészt önmagunkkal is, így hát pontosan tudom, mindketten puszta ténymegállapításként értelmezhetjük csak, amit fentebb mondtam, hogy mostanában mintha többet volnál minálunk, merthogy így van ez valóban, és örömünkre van így.
Amikor az ablakunkból látni már, hogy a vasútállomásról szállingózni kezdenek az emberek, arra gondolok, érkezhetnél akár ezzel a vonattal is, egyre nagyobb csoportokban érnek ide, jönnöd kellene már, fürtökbe jönnek az utasok, közöttük lehetnél, miért is ne, egy az meg sem látszana ennyi között, hogy több-e, kevesebb-e, eltakarják egymást, mindent eltakarnak, az utca kövét is, csak az látszik, hogy sokan vannak, és nem látni téged, pedig bejött a vonat, a sokadik, állandó ez a nagy forgalom itt a vasút közelében.
Ha nem is látom, tudom – és fölkészülök rá – megérkezésed szokott szertartását: főhajtásodat az út fölé mélyen behajló fenyőágak alatt, kereső pillantásodat, amellyel végigpásztázod az előkert ismerős növényeit, számba véve aprólékosan, egyenként a hogylétüket, megállsz a legtöbbnél, személyes ismerősöd valamennyi, közöd van hozzájuk, azokhoz különösen, amelyeket tőled kaptunk apránként; hosszan elidőzöl a fenyőfák szegte sarokban megtelepedő díszmeggynél (a valódi nevét nem tudom, valami meggyféle lehet, ősszel kárminba forduló levélszínével dísze a kertnek, díszmeggy hát, így nevezem, közben röstellem magam látván elsuhanó mosolyodat, kinevetsz titkon), és hosszabb időt töltesz a nyakigláb bambuszcserjék mellett is, tövükben a növendék ciprust cirógatod méricskélve, hol tart a növésben; itt állnak egy csoportban az ablak alatt, a közelemben, és örökzöld-mozgékonyan hajlongnak, integetnek, s legyintenek is, ha fordul a kedvük. Egy van csak a kertben, amit közülük nem ismerhetsz, az, amelyik növény a hiányodat lett hivatott betölteni a nagybátyád emlékező szándéka szerint, ciprusféle, a lombja ezüstösen kék, megemlékezésül ültette ide, tudom, kedvedre való, és méltó a kitüntetett szerepre, mondanád is a nevét kapásból latinul, szakszerűen, és én, persze, elfelejteném ezt is azonnal, hiába nevetnél hitetlenkedve, azon meg már együtt nevetnénk, ha beljebb kerülvén megmutatnám azokat a növényeket, amelyek a hozzám írt katonaleveleidből mindenütt kikandikálnak; húsz éve őrzöm ezeket a leveleket, és még nem volt alkalmunk beszélgetni róluk: nem is levelek ezek, hanem lapok, egy növénygyűjteményből, szemelvények egy kertészeti szaklap olvasói levelek rovatából, ilyenek vannak benne: „…remélem, a paradicsomfák nem sínylették meg túlságosan az átültetést,… mi van a banánokkal, ha a tövük él, kihajtanak, addig is tartsátok hűvös helyen, és öntözni csak ritkán és kevés vízzel szabad… ha fagy várható, mentsétek be mielőbb a kaktuszokat, több éves gyűjtésem, kár lenne értük… a dinnyefák átültetése után ugrásszerű növekedésük várható… innen messziről meg nem mondom, melyik növénynek mennyi a fényigénye, a szórt napfény, vagy a reggeli-esti napsugárzás egyiknek sem árthat… hogy fejlődtek a palánták, erről írj, és hogy a mexikói napvirág mekkorára nőtt… a mi körletünkben csak néhány cserép szikkadt chlorophytum szomorkodik, látszik, évek óta nem kaphattak új földet, és vizet is nagyritkán; lehet, hogy kérek majd tőled néhány hajtást, hogy itt elültethessem, van rá időm… írj a növényeimről… kíváncsi vagyok, a paradicsomfák kihajtanak-e amire megjövök” – talán ennyiből is kitetszik legszívesebben hozzájuk fordultál volna soraiddal, közvetlenül, ha ez lehetséges lett volna, és talán e sorok között akadt volna néhány szó rám vonatkozó is, remélem legalább is, és talán nem is csak illendőségből…
Jaj, kisfiam, sosem érsz ide, csak nem kerülsz beljebb, hiába, hogy gyakoribb látogatónk lettél, ugye mondtam már, hogy így van, elakadsz mindig az előkertben, piszmogsz a növények között, a leveleiket babrálod, megsimítod a szirmaikat, és gyöngéden fölébük hajolsz, elvagy közöttük, be sosem érsz, pedig annyi beszélni valónk volna, elmaradtak valahogy ezek a dolgok, csak néztél rám titkon – észrevettem néha – az asztal fölött lopakodó pillantásod elkaptad, mielőtt a tekintetünk összekapcsolódhatott volna, vagy én késlekedtem öreges reflexeimmel, és az is lehet, kímélet volt ez mindkettőnk részéről, nehogy az árulkodón ottfeledkező pillantásunk riasztó tükör legyen a másik számára…
Várakozva most azt képzelem, ami bekövetkezhetne, hiszen annyiszor így volt: az előszoba ajtaja kitárul, helló, veted oda hanyagul, megjöttem, de mielőtt beljebb lépnél, a hozzád törleszkedő növényekhez fordulsz, lecsippentesz egy-egy fonnyadó levelet, a mutatóujjaddal bökdösve megvizsgálod, nedves-e kellőképpen a földjük, matatsz a tövük körül hosszan, leguggolsz, elvegyülsz közöttük, körbevesznek és eltakarnak előlem, a növényi létezés titokzatos, átlátszatlan csendje körülfon egészen, kitörni belőle már nincsen esély; elnézem hát az ismerős növényeket magam is, a fák békéje szememben, homlokomon növényi derű, szél babrál szívemen, és az elszéledt, kósza időt egybecirógatja szelíden. Csak valami furcsa, messzi hang, ami folyvást szétszivárog: halk, mindent betöltő és értelmetlen, mint az üresen futó vonatok távolodó kattogása, az ablakomon behajló bambuszág pedig az elhúzó szerelvények ablakaiból kiveszett integetések özönét szórja felém.
Hozzászólások