„Elhagyom a tornyokat,
el a harangokat,
a húr-érintéseket
és látomásokat.”
(Weöres Sándor: Menet közben)
(AZ UTAZÁS) Kicsit talán elszundíthatott – erre gondolt később, magyarázatot keresvén különös bódultságára –, amikor mintha szólította volna valaki, hogy itt az autó, indulni kell. Nem kapcsolt azonnal, rendeznie kellett a gondolatait, hol is van most, miről van szó, miféle autó érkezett meg. Amikor az összepakolt hátizsákra esett a pillantása, és meglátta a hozzá támasztott, vászon tokba bújtatott gitárt is, kitisztult a kép, és magától értetődő természetességgel ült be a kapu előtt várakozó fehér autó hátsó ülésére. Letekerte az ablakot, hogy integetni tudjon, de nem volt kinek, a kapuban nem állt senki, csak a zsemleszínű, elhízott labrador nézett utána a sötétből.
Lehet, hogy nem is szólt neki senki, próbált visszaemlékezni, talán csak meghallotta a ház előtt megálló autó motorzúgását, talán az ajtó csapódására ébredt fel, még jó, hogy a gyerekek nem vettek észre semmit, nem akarta volna megzavarni a nyugalmukat, és azt sem szerette volna, ha elárasztják kérdéseikkel, ezekre úgyis csak kitérő válaszokat adhatna, úgy sem értenék, hiszen sok részlet önmaga előtt is tisztázatlan maradt mindvégig. Úgy érezte, ami eddig történt az életében, az csupa ideiglenesség volt, jelentéktelen és lényegtelen dolgok; átmeneti élet az övé, mindig mintha készülődne valami meghatározóan fontos, aztán nem történik mégsem semmi, marad a várakozás: talán majd most, és várakozik tovább, különösebb remények nélkül, és mégis némi bizakodással, hiszen minden megtörténhet, és meg is történik, bizonyosan, csak nem ővele, másokkal, közben pedig –eszmélt föl időnként – alóla egyre inkább kifordult a föld.
Gyerekkorának helyszínei halványodó emlékképek, töredékesek, megfoghatatlanok, szereplői szétszóródtak valamerre, egykori családja kettészakadt, és ő kipottyant valahogy a fészek hasadékán, hiába kapaszkodott volna, nem volt hová visszamenekülnie, üresség tátongott mindennek a helyén.
Különös, hogy később minden mintha megismétlődött volna vele, pedig ekkor már nemcsak megtörténtek vele a dolgok, ő maga is tehetett és tett is azért, hogy a kedve szerint rendezze be maga körül a világot, és akkor egy kis ideig véglegesnek is látszott minden az életében. Nagyon hamar véget ért azonban ez az állapot – ezt nevezhetik boldogságnak, gondolta –, ám növekvő nyugtalansággal kellett megtapasztalnia, hogy az életébe beépül lassan az ideiglenesség érzése, a dolgok cserélődni kezdtek körülötte a fölgyorsult időben, a munkahelyek, barátok, az otthoni környezet elemei átmenetivé lettek. Már semmi sem a régi, nézett körül csodálkozva, és mintha ő maga is csak ideiglenesen tartózkodna abban a lakásban, amelyet korábban otthonának hitt, mintha fokozatosan kisodródna belőle, úgy érezte, valahányszor egy-egy új bútordarab, szőnyeg, függöny került a régiek helyébe; idegen lett lassan minden körülötte, vagy csak ő lett idegenné a többiek számára, akik láthatóan jól érezték magukat a számukra otthonos élettérben, örültek a friss színeknek, a megkopott tárgyak helyébe kerülő újdonságoknak, a lakásba lopakodó bútorüzlet-illatnak. Eleinte meglepődött. Rácsodálkozással, aztán fokozódó idegenkedéssel nézte felesége otthongyarapító buzgalmát, érthetetlennek tartotta, hogy ez örömet okoz számára, és örömtelenül szemlélgette a szokott környezetből kiilleszkedő új holmik hivalkodását. Rosszallóan nézte a jól sikerült vásárlások után meghívott barátok elismerő bólogatását, ellepték egészen az új ülőbútorok felületét, tele lett velük a lakás, csupa idegennel. Beszélgetéseikbe udvariasan be-bekapcsolódott ő is, később már csak hallgatott elkomorodva, és erőlködött, hogy rossz kedve le ne sírjon az ábrázatáról. Ez egyre kevésbé sikerült, és ezt a felesége szóvá tette a vendégjárásokat követő ingerült és szemrehányó beszélgetéseiken. Azzal sem törődött ilyenkor, hogy a gyerekek hallják a szidalmait, hogy ezzel előttük megszégyeníti őt, másodrendű családtaggá minősíti. Amikor aztán súlyos betegségéből a műtét után lábadozott, hiába töltött újra több időt a gyerekek között, éreznie kellett, hogy semmibe veszik. Kiszorult a családi ügyintézésekből, szánni való, beteg családtag lett, aki odatartozik, de nem teljes értékű, számítani rá nem lehet igazán, csak gondnak van, hasznát nem veszik. Ez a szerepe rögzült a mindennapokban, és így kezelték azután is, amikor fölépült egészen, és nemcsak önellátásra lett képes, hanem állást tudott vállalni, és voltaképpen családfenntartóvá lett újra. Családfővé nem: ebből a szerepkörből kipenderült végképp.
Jó, hogy nem ébredtek föl a gyerekek, gondolta újra, később majd fölhívja őket mobilon, egy-két napig föl sem tűnik a távolléte, megszokták már, hogy gyakran nincs otthon, rövid ideig tartó utókezelésekre járt, apjáéknál néha hosszabb ideig elmaradt, ilyenkor mindig hazaszólt, persze, hogy ne várják hiába.
Ez a mostani elutazása kicsit tovább fog tartani, gondolta, csak az út odafelé egy napnál több, lélekben fölkészült a várható fáradalmakra. Vonattal utazik, igaz, kocsival kényelmesebb volna, de egyedül, és ebben a bizonytalan testi állapotban jónak látta, hogy a vonatot választotta végül is, biztonságosabb és kényelmesebb, akár járkálhat is, hogy be ne dagadjon a beteg jobblába; a tengerpartig eljuthat így, ott meg csak adódik valami, amivel eléri az orebici kompot, az meg majd elviszi a szigetre. Ott már ismerős, jól emlékszik mindenre: a kikötőre, a piacra a nagy lépcsősor alatti téren, a kemping onnan már nincs messze, gyalog elérheti a Lumbarda felé vezető út mentén, ott majd kipiheni magát.
Szüksége van a pihenésre, az utóbbi időkben aggasztó jelek sokasodtak körülötte. A környezetében lévő dolgok mintha elveszítették volna eredeti konkrétságukat; a helyén volt ugyan minden, érzékszervei pontosan tükrözték a valóságot, csak mintha más összefüggések hordozóiként volnának jelen ugyanazok a valóságelemek, másféle jelentések tapadtak hozzájuk. Olyan érzése volt, mint amikor egy mondatban ugyanazok a szavak más üzenetet közvetítenek, a hangsúlyok áttevődnek, hiába változatlanok az üzenet nyelvi hordozói. A pályaudvarok fojtogató, nehéz levegőtlenségét érezte maga körül, és arra gondolt, fölugorhatna egy éppen induló szerelvényre, mindegy, hová indul, csak el valahová, egyszer ezt meg kell tennie, az élete függ ettől, föl kell lépnie az elmozduló lépcsőkre, és visszanézni onnan, megkönnyebbülve, hogy egyre messzebb kerül tőle addigi élete, kis ponttá zsugorodik minden, semminek nincs már jelentősége, nem nyomasztja semmi, és félelem sincs benne, hogy végül is megérkezik valahová. Történhetne végre valami végleges az életében, úgy valahogyan, hogy azért még annyi se kelljen tennie, amennyit egy elhatározás erőfeszítése jelenthet, csak megtörténjenek vele a dolgok, és elsodródjék messze mindattól, ami ránehezedett az életére, és jóra változzék minden, úgy éppen, ahogyan rosszra változott észrevétlenül, hiszen azért sem kellett tennie semmit, egyszer csak látta: ami van, nem az már, mint ami volt valaha, annyira más, hogy az elhihetetlen.
Ez a segítség jól jött most, nem kell az éjszakai sötétben lebotorkálnia az állomásra, a város másik végére, kiszámíthatatlanok a buszjáratok ilyenkor. Nem volt pontos időre megbeszélve, nem is ígérte biztosra a barátja, inkább ő gondolta csak, hogy ennyit megtehet, ennyit kérés nélkül is megtesz neki, leviszi az állomásra, és lám, nem csalódott benne.
Nem beszélgettek útközben, a hátsó ülésről nem akarta zavarni a vezetésben, nézelődött inkább, a gépkocsit vezető férfi kirajzolódó arcélét nézte a szembejövő autók fényszóróinak villanófényében, idegennek látta a vonásait, ebben a félig oldalnézeti képben elmosódtak a jól ismert vonások; egyébként is szeretett hallgatni, jártak a gondolatai közben, más is így lehet ezzel, gondolta, tapintatlanság durván betörni mások csendjébe. Amúgy sem volt teljes ez a csend,, furcsa vibrálás lapult a mélyén, mintha távoli szirénahang volna., eleinte fülcsengésnek vélte, fölerősödött aztán egészen, zavaró élességgel hatolt be a csukott ablakon át, követi őket, velük tart, ez a legkülönösebb, figyelt kifelé, hogy nem gyorsít, nem előzi meg őket, pedig biztosan sietnie kell, ha szirénázik, tűz van talán, vagy mentőautó száguldozik itt a közelben, nem hagyja el őket, nem is marad le, itt lehet mellettük vagy mögöttük közvetlenül; legjobb, ha megpróbálja kiiktatni a tudatából, beleolvasztja a környezet háttérzajába, mintha természetes része volna annak, valamiféle viszonyítási pont a csendből kiváló, ismeretlen eredetű hangok értelmezéséhez.
A motor duruzsolása kikapcsolta az érzékeit. Fáradtnak érezte magát nagyon, mintha félálomban lenne, és mintha mással történnének ezek a dolgok, minden olyan távolról érkezett el hozzá, valahogy kívül maradt a történéseken, csak átláthatatlanul homályos és töredékes képsorok meg-megálló, kinagyított kockáin tudta követni az eseményeket, mégsem a külső megfigyelő nézőpontjából, hanem a dolgok részeseként, furcsa bódulatban távolságot tartva az események fő sodrától, azzal a belső bizonyossággal mégis, hogy itt ő a középponti szereplő, mindenki más csak statiszta szerepet játszik a történetben, összeműködésük alárendelődik annak a célnak, hogy ő eljuthasson a szigetre, ahová gyerekkorától visszavágyott, és ahová most elindulhatott végre.
Amikor a komphajó befutott a sziget kikötőjébe, és a fedélzetet a parttal összekapcsoló fémhíd nehéz döndüléssel a földre ereszkedett, mintegy varázsütésre, megszűnt addigi bódultsága.
Először a járművek indultak meg a hídon, nem várták meg a gyalogos utasok partra indulását, vigyáznia kellett, nehogy a kerekek alá kerüljön. Megnyugodva érzékelte, hogy élénk a figyelme, gondolkodása friss, mozgása határozott és összerendezett, nyoma sem maradt benne az egész napos kábultságnak., hosszú volt pedig az út, beláthatatlan ideig zötykölődött a vonaton. Csak azt furcsállotta, hogy az eltelt idővel egyáltalán nem álltak arányban az emlékezetében megmaradt úti benyomások, mintha átaludta volna az egészet, pedig ébren volt mindvégig, tudta ezt, a figyelme azonban befelé irányult inkább, a külső történések fárasztották, belső feszültsége eltorlaszolta az élmények útját. Nem az utazás érdekelte, a megérkezés pillanatát várta. A gyerekkorából ismerős kérdés zakatolt benne („mikor érünk már oda?”), csak most nem volt mellette senki, aki türelmetlenül rámordulva visszarángatta minduntalan az utazás érdektelen jelenidejébe. Hagyta ringatni magát, gyermeki elégedettséggel, mintha az anyaöl kényeztető, dédelgető ringatását érezné önfeledt boldogságában. Ez a kellemes érzés maradt meg az emlékezetében, az utazás részletei belemosódtak ebbe az alapélménybe.
(Folytatjuk)
(A kisregény fiktív történetének szereplői kitalált személyek.)
Hozzászólások